Nosztalgiamozi Jozef Kronerrel

Vérig sértve lépett ki a pozsonyi Nemzeti kapuján Jozef Kroner, miután 1984-ben úgy döntött: megválik a társulattól, s nem vállal többé színpadi szerepet az ország első színházában. Az ott töltött huszonhat évad során két főszerep jutott csak neki, s végig úgy érezte: mellékvágányra tolták, mint egy rozsdás mozdonyt.

 

 

Soha senki nem közölte vele, hogy a remekül megformált mellékszerepek mellett miért nem jutott neki több a drámairodalom jelentősebb hőseiből. A Hegedűs a háztetőn Tevjéjét, a zsidó hagyományok szerint élő szegény tejesembert sem a Nemzetiben játszotta el, hanem az Új Színpadon. A Nemzeti Színház mindenkori vezetősége nem igazán gondolkodott benne. Akkor volt rá szükség, ha a megalázott kisembert vagy a megmosolyogtató, falusi csodabogarat kérte tőle egy rendező. A hősöket, klasszikus vagy modern szerzők darabjaiban mindig másvalaki kapta. Alkatából, habitusából adódóan már pályája legelején beskatulyázták. Karol Machata, Július Pántik és Ladislav Chudík mellett, akik magasságuknak és megjelenésüknek köszönhetően egymást váltották a főszerepekben, Jozef Kroner nemigen rúghatott labdába. Ezt a helyzetet elégelte meg hatvanéves korában, amikor szépen, csendben kiballagott a Nemzeti kapuján. „Írja azt, hogy meghaltam” – mondta egy interjúban, miután az újságíró azt kérdezte tőle, mi történt voltaképpen, miért hozott ilyen radikális döntést. Azon a napon ugyanis, amikor lélekben megtörve kisétált a művészbejárón, félig-meddig el is temette magát. A színház vezetősége nem nyilatkozott ez ügyben. Csak jóval később hangzottak el olyan észrevételek, hogy már gondot okozott számára a szövegtanulás, fizikailag nehezen viselte a színpadi próbákat, előadás közben pedig emlékezetkiesései voltak. Mindez az ő fülébe is eljutott, mégsem kommentálta soha, legfeljebb egy keserű mosollyal. És maradt minden a régiben. Nem hívták, ő pedig nem gondolta meg magát. Kitartott a döntése mellett. Filmszínészként továbbra is a legjobb rendezőktől kapott jelentős szerepeket.

 

Messziről érkezett a színészi pályára. Mesterként dolgozott egy gyárban, egy amatőr színjátszó csoport tagja volt, amikor a turócszentmártoni színház egyik munkatársa felfigyelt rá, és addig egyengette az útját, amíg le nem szerződtették a társulathoz. „Ez volt életem egyik legszebb napja” – nyilatkozta később. A másik: lánya, Zuzana születése.

Népes családból jött, nyolcan voltak testvérek. Az apja is amatőr színész volt, aki minden gyerekébe beleoltotta a játékszenvedélyt. Polgári hivatásuk mellett mind a nyolcan ismerték a színpad vonzását. Jozef Kroner a feleségét is a színháznak köszönheti. Terézia Hurbanová a turócszentmártoni társulat tagja volt, de miután férjét szerződtette a Szlovák Nemzeti Színház, ő is oda került. Jó színésznő volt, de élete végéig a férje árnyékában maradt.

Benne viszont Európa-szerte a szlovák Jean Gabint látták, és nem véletlenül. Gazdag élettapasztalata, emberi bölcsessége, beszédes arca, tartalmas csendjei, sőt még az alkata is nagyban rokonította francia pályatársával. Világhírnévre 1966-ban tett szert, amikor Ján Kadár és Elmar Klos filmje, az Üzlet a korzón Oscar-díjat kapott. Az elismerést Gregory Peck adta át az alkotóknak, a filmbeli szegény asztalost megformáló Jozef Kronert pedig, akit ezt megelőzően a cannes-i zsűri már különdíjban részesített, külön is méltatta. Tonó Brtko, a filmbeli nyugodt, békés természetű asztalos egy festői szlovák kisvárosban 1942-ben egy zsidó üzlet árjásítójává válik. A bolttal együtt azonban kap egy magányos öregasszonyt is, özv. Lautmannét, aki a zsidó hitközség támogatásából él. Szelíd, jóságos asszony, boldog, hogy főzhet valakinek, megboldogult férje ruháit is Tonónak ajándékozza, akit mohó, pénzéhes felesége folyton arra biztat, hogy szerezze meg Lautmanné elrejtett aranyát. Tonó Brtko azonban érzékeny lélek, aki szívébe zárja az asszonyt, és mindent megtesz, hogy megmentse őt a deportálástól.

Cannes után és Los Angeles előtt a New York-i filmfesztiválon aratott kirobbanó sikert a film, és ez Jozef Kroner hírnevét végérvényesen megalapozta Európában. Már a hatvanas évek második felében koprodukciós filmekbe hívják, külföldi rendezők bíznak rá fontos szerepeket.

 

A magyar filmesek közül elsőként, 1974-ben Maár Gyula gondol rá, amikor a Végül forgatására készül. Itthon már rég beskatulyázták, egymás után játssza a bohókás öregeket, amikor hosszú idő után ismét ráköszön egy súlyos drámai szerep. Varga János gyárigazgató, aki idős fejjel néz vissza élete legnehezebb pillanataira. A szerepet igazából Törőcsik Marinak köszönheti, aki látta őt az Üzlet a korzón-ban, és azóta vágyott arra, hogy egyszer együtt játszhasson pozsonyi kollégájával. Maár Gyula pedig rá is bólintott felesége ötletére, s ezzel Kronert is boldoggá tette, hiszen a Körhintában egy életre megszerette Törőcsik Marit. Két évvel később a Teketóriában játszik Maár Gyulánál, de akkoriban már Makk Károly is készül a vele való munkára. Először A téglafal mögött című tévéfilmjébe hívja, ahol Törőcsik Mari férje lesz. Ezt a Vadászat, a Vendéglátás, a Cannes-ban díjazott Egymásra nézve követi, majd az ugyanott megbukott Az utolsó kézirat.

„Nem beszélek magyarul, csak pár szót – mondta, amikor a magyarországi forgatásokról kérdezték –, mégis úgy érzem, mintha testvérek volnánk Makk Károllyal. Van ugyanis egy közös nyelvünk: a filmes eszperantó.”

Gothár Péter kultikussá vált filmjében, a Megáll az időben példamutatóan becsületes gimnáziumi tanár, Janisch Attila Árnyék a havon című rendezésében a falusi pap.

„A magyar film fénysugár az életemben” – mondta.

 

Pár évvel később a bolgár Docso Bodzsakov bízza rá Ki vagy a mennyekben című filmjének főszerepét, Georg Henychet, az idős hegedűkészítőt, aki egy hatéves kisfiúban találja meg utolsó barátját. Szófiában állt kamera elé, és pár nappal a bársonyos forradalom előtt, 1989 novemberében értesítették táviratban, hogy a legjobb öt európai színész között jelölték Félix-díjra, amely az Oscar európai megfelelője. Az elismerést végül Philippe Noiret vette át, de a bolgár filmek fesztiválján már ő kapta a legrangosabb kitüntetést, az Aranyrózsát. Ezután dolgozott három alkalommal Jaro Rihákkal, de 1998-ban bekövetkezett halálát megelőzően, élete utolsó két évében rohamosan romló egészségi állapota már nem engedte, hogy kamera elé álljon.

Sikerekben, színészi örömökben gazdag életet élt. Nagy mesélő volt, ezt mindenki tudja, aki közelről ismerte. Mindennel kapcsolatban volt valami története. Még a bölcsőről és a koporsóról is eszébe jutott valami. Egyszer egy montenegrói kollégája megkérte, legyen a fia keresztapja. Jozef Kroner egy pillanatig sem tétovázott. Azonnal igent mondott. De a keresztelőn megijedt egy kicsit. Amikor kiemelte a csecsemőt a bölcsőből, észrevette: kés és pisztoly lapul a kispárna alatt. Döbbenetét látva az apa csak annyit mondott: „A gyereket védelmezni kell. Ha máshogy nem megy, késsel vagy pisztollyal. Ha megölik, bosszút kell állni érte.” Jozef Kroner arca teljesen elsápadt, s mivel szólni nem volt ereje, egyetlen bólintással adta az apa tudtára, hogy megbízhat benne. A temetésektől valósággal irtózott. Egyszer egy filmben koporsóba kellett volna feküdnie. Nem vállalta. Statisztát kellett hívni, hogy leforgassák a jelenetet. Rettegett a haláltól. „Nem is akarom látni, amikor eljön értem” – mondta haláli komolysággal.

 

 

Jaro Rihák:

„Három filmemben játszott. Az Idegenekben, az Albert, Albertben és a Szomorú keringőben. Ez utóbbiban egy idős pesti fényképészt alakított, aki már a múltjából él. Egykor elegánsan öltözött, saját műterme volt, híres színésznők álltak az objektívje előtt, de a történet szerint már összetört öregember, roncs nyugdíjas melegítőnadrágban, alatta pizsamával. A jelentéktelen kisember figurája állt hozzá nagyon közel. Csodákra volt képes. Pár mondat is elég volt neki ahhoz, hogy hús-vér embert mutasson a kamera előtt. Nem sokkal azután, hogy együtt dolgoztunk, megkérdezték tőle egy interjúban, hogy kik azok a rendezők, akik a legközelebb álltak hozzá hosszú pályája során. Egy mondatban említett Jan Kadárral és Elmar Klosszal, az Üzlet a korzón rendezőpárosával. Hogy velük és velem. Nagyon büszke vagyok erre. Kroner úr abban volt remek, hogy az arcáról minden pillanatban le lehetett olvasni, mit érez. Nem racionálisan építette fel a szerepet. Ráérzett a figura lelkületére, s mint amikor szagot fog a vadászkutya, azonnal tudta, mit kell tennie.

Híresen nagy horgász volt. Még a halat is megérezte a vízben – szokta mondani.

Rendezői instrukciókra nem igazán volt szüksége. Nem szerette, ha pontosan kijelölték az útját, ha agyonmagyarázták neki a szerepet. Pár apró fogódzó bőven elég volt neki ahhoz, hogy beindítsa az érzelmeit. Nem térkép és mindenféle jelek alapján akart elindulni a figura felé vezető úton, hanem szabadon, élvezve, hogy nem téved el a sűrűben. Nem engedte manipulálni magát. Még a nem igazán jó darabokban, filmekben is élő figurát teremtett.

Az Idegenek két emigráns, egy idősebb és egy fiatalabb férfi története. Beszélgetnek egy kávézóban, és szavakkal provokálják egymást, hogy legalább képzeletben visszajussanak elhagyott hazájukba. Kroner úr az álmodozó öreget játssza, aki annyira beleéli magát ebbe a furcsa játékba, hogy a végén bele is hal. Senki nem követi, nem figyeli őt a választott hazájában, mégsem érzi szabadnak magát.

Kisebb szerepe volt az Albert, Albertben. Egy földhözragadt, idős fotográfus, aki tájat fényképez. Szerette az ilyen egyszerű embereket. Tonó Brtko, az Üzlet a korzón asztalosa sem egy nagy gondolkodó, de a legelementárisabb emberi tulajdonságok hordozója. Tudom, Magyarországon és Bulgáriában is forgatott. Mindkét helyen nagyon jól érezte magát. Jól jött neki egy egészen más világ. Pozsonyból is azért járt el olyan gyakran horgászni, mert falun született, és ott volt jó neki. Ott szabadon álmodozhatott. A társaságot is szerette, főleg a filmes stábokat. Mi kényeztettük őt, ő pedig szórakoztatott bennünket a történeteivel. Ha egyedüllétre vágyott, elment gombát szedni vagy horgászni.

Mindig a szerep értelmét kereste. Soha nem fogalmazványízű a figura, akit megformál. Személyes tartalommal töltötte meg. Ha nehéz, drámai jelenetre készült, előtte viccelődött, bolondozott, aztán egy hirtelen vágással váltott. Mindig a környezete szeretetéből, energiájából táplálkozott. Szüksége volt az emberekre, hogy aztán annál nagyobb erővel élvezze az egyedüllétet.

Nagy színész volt, és remek író. Nem egy híres színész hagyta ránk ilyen-olyan szösszeneteit, hanem egy kiváló tollforgató, aki erős képeket tudott megfogalmazni. Boldoggá tette, hogy papíron azt is elmondhatta, amire a szerepei nem mindig adtak lehetőséget neki.”

 

Eszenyi Enikő:

 

„Tudtam, hogy óriási színész. Láttam őt az Üzlet a korzón című filmben. Jaro Rihák nagyon megtisztelt azzal, hogy a Szomorú keringő női főszerepét játszhattam. Kroner úr már nagyon idős volt akkor. Sok helyszínen forgattunk. Pozsonyi lakásban, a Keleti pályaudvaron, vidéken… nyár volt, az átállások szünetében mindig a fűben feküdtem Kroner úr mellett. Ő mesélt, én hallgattam őt. Nagyon szeretett szipákolni. Sárgák voltak az ujjai a nikotintól. Emlékszem, a hüvelyk- és a mutatóujja közé tette a dohányt, és onnan szippantotta fel. De mindig volt nála egy nagy fehér zsebkendő is. A Keleti pályaudvaron a peronon kellett keringőznöm vele. Az éjszaka kellős közepén vettük fel a jelenetet. Különleges báj, derű és bölcsesség áradt belőle. Bölcs ember volt. Csupa pozitív élmény köt hozzá. Szerettem őt nagyon.”

 

Zuzana Kronerová:

 

„Nem állíthatom, hogy az én apámnál jobbat nem hordott a föld a hátán, azt viszont elmondhatom, hogy nagyon jó szülő volt, és én voltam a mindene. Gyönyörű gyerekkort biztosított számomra. Szabad napjaiban reggeltől estig nekem, velem játszott. Ritkán maradhatott otthon, olyankor viszont azt csináltam vele, amit akartam. A nappaliban megrendezte a kedvenc meséimet, amikor horgászni ment, mindig megkérdezte, volna-e kedvem vele tartani. Mentem is nemegyszer boldogan. Felnőttként pár tévéjátékban a partnere lehettem. Hatalmas élmény volt. A felvételek során ugyanúgy viszonyult hozzám, mint bármelyik más kollégájához. Normálisan. Barátian. Egyenrangú félként kezelve. Igazi profi volt, minden helyzetben emberséges, kedves. Mesélik is a kollégáim, akik játszottak vele, hogy mennyire segítőkész volt. Biztatta, lelkesítette őket. Nagyon sok filmjét, főleg azokat, amelyeket Magyarországon forgatott, sajnos mind a mai napig nem látta, nem láthatta a szlovák közönség. Ezt mérhetetlenül sajnálom. De még azt a bolgár filmet sem vettük meg, amelyben olyan alakítást nyújtott, hogy Európai Filmdíjra terjesztették fel. Arról, hogy írói vénája is van, sokáig ő maga sem tudott. Remek elbeszélő volt. Társaságban élvezettel hallgatták őt, szerették, ahogy mesélt, szórakoztatott. Nem volt meggyőződve róla, hogy írni tud. Pedig tényleg tudott. Ez azokban az években derült ki, amikor elapadtak a színházi felkérései. Akkor vette ugyanis a kezébe a tollat, hogy ne teljenek tétlenül a napjai. Sokan ma is a házi könyvtáruk legféltettebb kincseként őrzik a könyveit.

Apámban a nézők többsége elsősorban a clownt látta. Igen, az volt, de szomorú bohóc. Ő, aki az egész országot képes volt szórakoztatni a színes történeteivel, a színházban pedig minden este nézők százait nevettette meg, valójában csendes, melankolikus, visszahúzódó ember volt. A játékossága és a humora azonban minden helyzetben felragyogott. S ezt nagy szerencsémre örököltem tőle. Azért tudok én is még a legfájóbb helyzetben is mosolyogni. Vagy keserűen nevetni. Eszembe jutott, miképpen próbált megvigasztalni, erőt adni, amikor gyerekként húsvét táján betegen nyomtam az ágyat. Kiment a piacra, vett nekem két, pár naposcsibét, és odarakta őket a dunyhámra. Ott csipogtak éktelenül, én meg lázasan, de nagy boldogan babusgattam őket.”

 

 

 

 

NosztalgiamoziSzabó G. LászlóJozef Kroner

Ajánló