Végre otthonra találnak?

Gyermekként nem sok örömöt ért meg. Felnőttként még kevesebbet. A nagykaposi Zrelák Éva hiába próbálta megvédeni gyermekeit a szenvedéstől, nem sikerült. De most úgy tűnik, hogy hosszú idő elteltével végre otthonra találtak.

 

Évának öt gyermekkel – a legidősebb, Péter 19 éves, Martin 17, Emília 13, Melanie 9, a legkisebb, Mirko 6 – egyszer csak nem volt hová mennie. Persze, ez nem egyik napról a másikra történt, az előzmények, addigi életük is viharos volt.

„Nem is tudom, hol kezdjem – Éva, akinek a lánykori neve Balogh, zavarában kérdőn mered rám, miközben próbálja rendre inteni a minden lében kanál Mirkót, nem nagy sikerrel. – Tősgyökeres kaposi vagyok, itt jártam iskolába. Már akkor kezdődtek a problémák, jobban mondva kicsi gyerek koromtól. Apa nélkül nőttem fel, egyéves se voltam, mikor apám agyvérzésben meghalt. Mai napig nem tudom, mi az igazság, mert anyu mindig azt mondta, »jobb lett volna, ha nem születtél volna meg, mert az apád miattad halt meg«. Az volt az érzésem, mintha gyerekkoromtól utálna, nem értem, miért. Az anyám nem törődött velünk, ivott. Öten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb; legidősebb bátyám, aki szintén ivott, eladta a házat a fejünk fölül, hiába könyörögtünk neki, senkire sem hallgatott. A nénikém, aki máig anyám helyett anyám, segített többnyire nekem. Kitanultam varrónőnek, s 18 évesen elmentem dolgozni a nagymihályi Zekonba, majd a Siemensbe, lakni pedig munkásszállóban laktam. Ha hazajöttem, nem volt hová mennem, nem volt mit felvennem, mert a pénzt egy fillérig le kellett adnom anyáméknak. Akkor már mind ittak.”

 

Első menekülés

Éva a kilátástalan helyzetből egy kapcsolatba menekült, nem sejtve, hogy még mélyebb kátyúba kerül. Férjhez ment egy nagymihályi fiatalemberhez, aki mindjárt azután, hogy a lány teherbe esett, kimutatta a természetét. Öt percig nem volt józan, és napirenden volt a családi erőszak. Éva esete is bizonyítja, hogy azok a nők, akik ebben nőnek fel, nem tudnak kikerülni a bűvös körből, újra és újra olyan partnerre találnak, aki iszákos, erőszakos. S ami rosszabb, nehezen tudnak belőle menekülni. Éva is szült még egy fiút.

„Mindig azt mondtam, hogy ő a gyermekem apja – folytatja Éva rezzenéstelen hangon. – A fiút eleinte nem bántalmazta, de sokszor kellett sarokban állnia csendben, nem sírhatott. Én meg kezdettől fogva szálka voltam a szemében, terhesen eltörte a kezem, ha nem hoztam neki sört, vagy nem mentem pálinkáért, nem adtam neki pénzt, hogy a gyerekeket el tudjam tartani, kaptam érte.” Azt, hogy megerőszakolta a férje, csak burkoltan meri kimondani, mert Péter mellettünk ül az asztalnál, s hallgatja, amit anyukája mesél. Talán szerencséjére nem nagyon emlékszik semmire, arra, hogy az apja késekkel aludt, mert csak kétéves volt, Matyi pedig négy hónapos, amikor eljöttek a pokolból, otthagyták a berendezett háromszobás lakást. Matyi mostanra Péterhez hasonlóan szép, sudár sráccá cseperedett. Okos döntés volt a menekülés, mert ilyen esetben ritkán fordul jobbra a helyzet. „Féltem tőle – vallja be Éva. – Ebben nőttem fel, s arra gondoltam, hogy hová vezet az egész, mi lesz velünk.”

 

Csöbörből vödörbe

Elvált a férjétől, és visszatért Nagykaposra, de két hónapnál tovább nem bírta az anyjánál. Elment albérletbe. Ezt előbb a gyermekgondozási segélyből fizette, meg közben varrt egypár holmit, vagy alkalmi munkát vállalt. Mindent jól meg kellett gondolni, hogy meg tudjanak élni: „Kezdettől fogva az volt előttem, hogy a gyerekeimet fel kell nevelni, ők voltak az első helyen. Anyám ezután sem hagyott békén, oda is járt utánunk, nem tudtunk tőle nyugodni: folyton pénzt kunyerált, rengeteg volt a tartozásuk. Csalogatott, hogy menjek vissza, ne fizessem az albérletet, ezentúl minden jó lesz. Úgy voltam, hogy no jó, visszamegyek. De rögtön rádöbbentem, hogy teljes a káosz; ahogy anyu megkapta a nyugdíját, rögtön elitták, nem volt pénz, tele vannak tartozással. Megint menekülni kellett, egy ismerős által szereztünk albérletet.”

Éva a két kisgyerekkel talált magának új partnert, egy vajáni félroma fiatalembert. Az nem ivott, de azután, hogy a férfi szüleihez költöztek, ahol még a két fiútestvére is lakott, rövidesen kiderült, hogy csöbörből vödörbe jutottak. „Az apja alkoholista, ő meg egy poharat se tett arrébb. Eleinte nem volt gond, de az együtt töltött tizenhárom év utolsó harmada ott is pokollá vált.” Éva még két lányt szült, majd egy kisfiút. Az élettársa semmit sem csinált, munkája nem volt, csak hízott; meghízott száznegyven kilóra, lassan mozdulni sem bírt. „Én eljártam Csehországba dolgozni, a kicsik a nagyobb testvéreikkel maradtak, Peti és Matyi törődött velük. Peti járt fáért, a 12 éves Matyi meg főzött, etette a hat hónapos kisfiút, takarított, rendet tartott. A vizet, a villanyt én vezettem be az egész házba, és fizettem a tartozásokat. Bevásároltam, de ha hazamenet főzni akartam, nem volt miből. Már itt dolgoztam Kaposon, s ha hazavittem a fizetésemet, és azt mondtam, nem adok pénzt, a vénember, ahogy mentem a kútra vízért, megvert. Hogy buszra se kelljen költeni, biciklivel jártam munkába. Nyolckor zárt a bolt, és ha kicsit késtem, az öregasszony elmondott mindennek. A lányokat is provokálták, azok is sokszor teljesen kimerültek idegileg. Egyik alkalommal a lányka reszketve jött, hogy a nagyanyja azt mondta, engem lecsukat, a fiúkat meg gyermekotthonba adja.”

 

Menekülni, de hová?

Bármennyire hihetetlen is, de Éva mindaddig tűrte az áldatlan helyzetet, amíg az élettársa meg nem halt. „Volt olyan, hogy fulladozni kezdett. Az ügyeleten az orvos nyomatékosan megmondta neki, hogy ha nem fog lefogyni, meghal. De ez sem hatott. Azt válaszolta, hogy neki már mindegy, a gyerekeit meg felneveli az állam. Kiült a kapuba, s egész nap ott lebzselt. A gyerekeket megverte, mert ő akarta hallgatni a zenét.”

De miért tűrte? Amint kiejtem számon a kérdést, rögtön tudatosítom, hogy nekem érthetetlen, de annak, aki benne van, nehéz a válasz. Mert menekülne, de hová? Ráadásul egyre mélyebbre süllyed. „Azért maradtam, mert tudtam, hogy beteg, nincs, aki törődne vele.” Megérdemli az ilyen ember a törődést? „A gyermekek nyilván borzasztóan szenvedtek” – csúszik ki a számon. „Nem, de nem vagyok olyan ember, aki az utolsó percben meghátrál. Három gyermekemnek ő volt az apja, ami volt, az volt.”

 

Végre nyugalom?

Éva élettársa két éve, 31 évesen halt meg. Éppen szilveszterkor. „Az utolsó pénzünk is elment a temetésre, utána a szülei kijelentették, hogy minden az övék. Én fizettem ugyan ki a házat, mert az élettársamnak csak tartozása volt, de azt mondtam nekik, hogy nem kell semmi, csak az az összeg, amennyiért bevezettem a villanyt.” Éváék augusztusig maradtak, akkor már odáig fajult a helyzet, hogy a gyerekek nagyapja részegen a kapuban várta, s ott verte meg. Aztán már fel se akarta engedni az udvarra. Éva kihívta a rendőröket, de azok se tudták lecsendesíteni. Akkor végre megmakacsolta magát, egy hét alatt összepakolt, és azt mondta, mennek. Nem tudta, hová, merre, de mennek. Fűhöz-fához futkosott, de mindenütt elküldték. Vajánban nincs szociális lakás, Nagykaposon és Nagymihályban meg azzal utasították el, hogy nincs ott állandó lakhelye.

A nagykaposi munkásszállóban fogadták be, a vajáni szomszédok egykettőre felrakták holmijukat az autóra, és költöztek. Két szobájuk volt, de csak közös konyha és fürdőszoba a folyosón, mégis örültek. Akárhogy volt is, de a gyerekek végre kezdtek megnyugodni, idegileg megpihenni, mert az átéltek komoly nyomot hagytak bennük, rajtuk. S azután jött a meglepetés: a Nagykaposi Városi Hivatal egy televíziós műsor munkatársainak közbenjárására szociális lakást utalt ki nekik. Végre normális kerékvágásba terelődött az életük. Végre otthonra találtak.

 

Aki segíteni szeretne a Zrelák családnak, az a következő számlaszámon megteheti: SK79 5200 0000 0000 1300 7498.

 

 

 

 

SorsokUrbán KláraotthonZrelák család

Ajánló