Lányok, fiúk, ugye ez a lényeg?

1968 májusát írtuk. Fél évszázad telt el azóta, hogy harminckét nagykaposi diák szétszéledt a világba. Ötven éve, amikor megértünk, összeborulva fogadkoztunk, hogy legyünk bár nagy emberek, szerteszét szórva a földkerekségen, találkozgatunk, vissza-visszatérünk. 

Mert hiányozni fogunk egymásnak, hiányoznak a tanáraink – közülük már csak a nagyon beteg Tancsák András tanár úr él, így Petrik Barnabás helyett az osztályfőnöki órát sem volt kinek megtartania –, akik bár szigorúan, de sok jóra neveltek, okítottak. Hiányoznak az ütött-kopott iskolapadok, amelyekben három éven át verték fejünkbe a tudást, hiányoznak a diákcsínyek, nem hangzik az osztály himnusza. Emlékeztek, hogy mentünk egymás agyára, amikor kirándulásokon tízszer, húszszor ismételtük a Gábor Áront? Egyszóval: hiányzik majd az, ami Ifjúság volt. A legszebb három esztendő.

Fogadkoztunk, hogy megőrizzük. S bár azt, hogy találkozunk, csak egyszer tartottuk meg, most annál jobban örültünk egymásnak, amikor Nagykaposon összejöttünk Krocsko Olga – hadd nevezzem azon a nevükön a lányokat, ahogy megismertük egymást – és Péter atya, azaz Hornyák Peti hívó szavára. Négyen – Munik Laci, Jankovics Gyuszi, Kovács Pisti és Tóth Gizi – már nem jöhettek, tízen meg nem jöttek. Sajnos, legtöbbjüknek nyomós okuk volt rá. Így voltunk tizennyolcan. Köztük Olgán és Péter atyán kívül egy esperes, atomfizikus, vegyészprofesszor, régész, agrármérnök, tanár, volt polgármester, egészségügyisek. S ami a fő: mind Ember. Lányok fiuk, ugye, ez a lényeg?

 

 

 

 

Érettségi találkozóUrbán Klára

Ajánló