Egy méhész hétköznapja

Ki a vándorméhész? Hogyan dolgoznak a méhek? Mikor lehet pergetni? Melyik a legfinomabb méz? Erről mesélt nekünk Vargapál Tibor, aki már évek óta Kassán él, de a szülőfalujában, Garanyban méhészkedik.

 

Beültet a terepjárójába, s indulunk felfedezni a méhek világát. A kaptárak kinn vannak a Garany melletti határban, egy akácos tövében, de nemcsak itt, hanem távolabb, a domb másik oldalán meg másutt is, összesen nyolc helyen, még Szepsi mellett is. Huszonegyesével, összesen vagy 180 család.

Este felé jár az idő, de még mindig nagy a hőség, a méhek a kaptár bejáratánál ücsörögnek. Elvégezték a napi munkát, hűsölnek. A zárt kaptárba beszorul a levegő, elviselhetetlen a meleg, ezért húzódnak lejjebb. Még mindig van azért nyüzsgés, kísérőm fel is kínál egy méhészkalapot. Ilyet utoljára a nagyapám kaptárjai mellett viseltem, de ezúttal az autóban marad. Úgy ítélem meg, hogy most éppen nem haragosak ezek az apró jószágok, de mert elővigyázatlanul befurakodok a hazatérők útjába, meg is van az eredménye: az egyik a halántékomban hagyja fullánkját. Kísérőm ügyesen elsősegélyt nyújt; később kicsit mégis kipirosodik meg viszket a helye, de hősiesen viselem butaságom következményét. Szegény méhecske viszont életével fizet találkozásunkért.

„Itt még hagyján, az erdőben rosszabb – legyint Tibor. – A harmatmézen nagyon haragosak, idegesek. Ott vigyázni kell. Ha az ember körülöttük tesz-vesz, zavarja őket, s támadnak.” Megtudom, hogy nemcsak erdőben lehetnek haragosak: hangulatuk attól függ, hogy milyen virágport gyűjtenek. Befolyásolják az időjárási frontok is: nem szeretik, ha borús az ég, vihar közeledik. Idegesek, ha fúj a szél, főleg, ha északról, és hogyha nem mézelnek a növények, mert akkor nem tudnak dolgozni. A méhészek ezt pontosan érzik, s tudják, hogy aznap nem is szabad velük dolgozni. A füstölő, de még az ecet sem használ ilyenkor. Este is csípnek, mert a közhiedelemmel ellentétben ilyenkor sem alszanak. Még télen sem. „Télen fürt alakzatba rendeződve melegítik egymást és az anyát, hogy jó kondícióban érje a tavasz. Ott, a kupacban meleg van, bármilyen hideg legyen is kinn. De a huzatot, a nedvességet nem szeretik. Ilyenkor pedig, ha van virágpor, éjszaka is dolgoznak. Az előgyomrukban összegyűjtött nektárt enzimekkel keverik, de ez a méz, amelyet a kaptár viasz lépsejtjeiben raktároznak el, még nagyon híg, 60 százaléka víz. Párologtatással egyre sűrűbbé válik. Amikor megfelelően besűrűsödött, a dolgozók vékony viaszréteggel lepecsételik a lépsejteket. Egyébként a virágpor gyűjtésekor fontos, hogy a méhek ne repüljenek messzire. Három kilométeres távolság ugyan nem okoz nekik gondot, de sok időt vesztenek vele, s a begyűjtött nektár egy részét elégetik a hosszú repülés során. A legjobb, ha pár másodpercen belül célt érnek, begyűjtik a virágport, s mindjárt otthon is vannak.”

„A méhek egész éves elfoglaltságot adnak – szólal meg újra Tibor, aki közben sorra szedi ki a kaptárból a kereteket, s mutatja, hogy mennyi bennük a méz. – Márciusban, ha melegebb a tél, már februárban is dolgozunk, és szeptember végéig tart a munka. A legtöbb tennivaló április-májusban van, de télen is akad.”

A méhcsípés gyógyító

„Legalább nem leszek reumás” – jegyzem meg kicsit ironikusan, amikor kezdem érezni a csípés helyét. Tibor bólogat: „Bizony, bizony. Ha védőruha nélkül dolgozna velük, láthatná, hogy pontosan oda böködnek, ahol fáj. Még a dédapám mesélte, hogy odaálltak a kaptár elé, a méhek rájuk szálltak, érezték, hol van a gyulladás, s oda szúrtak. A fájdalom kisugárzása ingerli őket, ezért odahúzódnak. Okosak ezek. Persze, nem lehet, hogy ellepjék az embert, mindent csak mértékkel. Amikor orvosi vizsgálaton voltam, az kimutatta, hogy olyanok az ereim, mintha tizennyolc éves volnék.” Tibor nem emlékszik, mikor csípte meg először méhecske, biztosan még gyerekkorban. Napi öt-tíz csípést fel sem vesz. A felesége viszont erősen allergiás volt azelőtt, nála egy hétre is feldagadt a csípés helye. Két éve rájöttek, hogy lisztérzékeny, s mióta diétázik, elmúlt az allergiája.

Tibor vándorméhész, és épp arra készül, hogy éjszaka egy barátjával teherautóra rakja a színes házikókat, s átköltözteti őket egy másik, Kassához közeli méhlegelőre. Tízkor indul a szállítmány, reggel négykor rakják le. Akácból itt is van elég, hárs is akad, de már virágzik a repce, s kevert lenne a méz, ezt pedig az emberek nem nagyon szeretik. Minőségileg ugyan nem rosszabb, csak épp van nála finomabb. A méhészmester mindegyiket kedveli, mert a szervezetnek mindegyik hasznos, de felvilágosít, hogy a hazaiak közül a legjobb ízű az erdei vagy más nevén édesharmatméz, Magyarországon meg az akácmézet kedvelik leginkább. A harmat- vagy fenyőméz igazi különlegességnek számít, eltér a többitől, ugyanis a szorgos méhek nem a virágok nektárjának felhasználásával állítják elő, hanem az erdei fákon – tölgy, juhar, jegenye- vagy lucfenyő – található mézharmatból. A színe attól függ, honnan származik: ha borókafenyőről, bordó az árnyalata, a lucfenyőmézé barnás, a jegenyefenyőé fekete.

 

Nagyapja öröksége

„Fiatal suhancként belekóstoltam ebbe a szakmába, mert a nagyapám méhész volt – kezd történetének mesélésébe. – Nagyapa gazdálkodott, volt az udvaron minden: kacsa, tehén, disznó, galamb, meg méhek is, vagy negyven család. Amikor hazajöttünk iskolából, nekünk is volt dolgunk. Így ismerkedtem meg a méhekkel.”

Jó tanuló volt, tiszta egyes, mégsem mehetett olyan középiskolába, ahová szeretett volna. Mivel május elsején nem felvonulni, hanem templomba ment, kettest kapott magaviseletből, így csak szakmunkásnak tanulhatott. Ahogy elvégezte az iskolát, Kassán író- és pénztárgépjavító lett, majd a bársonyos forradalom után, mikor megjelent a börze, váltott. Az új évezred elején más munka után kellett néznie, így kezdett méhészkedni. A feleség, városi lévén, előbb furcsán nézte ezt, de fokozatosan megbékélt vele, s ma már munka után ő is méhészkedéssel tölti minden szabadidejét. Most épp lefedelezi a kereteket, hogy berakhassa a pergetőbe. Pillanatokon belül már csordogál is az edénybe a finom méz. Emlékezetemben mindjárt előbukkannak a réges-régi képek, ahogy Csuri nagyapával tolom a mézzel teli keretekkel megrakott kiskocsit, hogy édesapám legidősebb bátyjánál kipergessük. Emlékszem, hogy világoskék volt a pergető színe. „Ez a gép már jóval korszerűbb” – magyarázza Tibor.

Lopják a méheket

Nem merem azt mondani, hogy mindent, de rengeteget tud a méhekről. Egyrészt saját tapasztalatából, öt százalék lehet benne, amit a nagyapjától tanult, és sok szakirodalmat olvasott. Tanfolyamokra járt, és ma is jár, sok hasznosat vesz át a tapasztaltabb méhészektől. Magyarországon olyan méhészek is vannak, akiknek 300-500, sőt ezer családjuk is van, hozzájuk is elmegy, hogy ezt-azt ellessen, megvitasson velük. Ausztriában, Németországban ugyancsak volt tanulmányúton. Meggyőződött róla, mennyire veszélyeztetett a méhészet Franciaországban, s még rosszabb a helyzete az Egyesült Államokban. A méhek legnagyobb ellensége a sok, mezőgazdaságban használt vegyszer, főleg a neonikotinoid-tartalmú rovarölők. Nálunk valamivel kevesebbet permeteznek, de Franciaországban nyaranta a méhek negyven százaléka elpusztul a talajba kerülő permetszerek miatt.

Az elmúlt években sokat hallhattunk arról, hogy egész méhészeteket loptak el egy éjszaka alatt, óriási károkat okozva, sokszor a vállalkozást is tönkretéve. „Velem is megtörtént két éve és tavaly is, a kollégával ugyancsak – panaszolja Tibor. – Kinn a szabadban senki sem őrzi a kaptárakat, ha valaki kiszemeli őket, egy óra alatt felrakja, és viszi. Magyarországon még rosszabb a helyzet: szervezett bandák tavasszal kamionokkal Szibériába viszik ki a méheket, mert ott a méhészek télre hagyják kipusztulni őket. Arrafelé rövid a nyár, de a néhány hónap alatt minden virágba borul, és a méhek rengeteg mézet gyűjtenek be, a helyi méhészeknek óriási nyereséget hoznak. A magyar vándorméhészek a tolvajok miatt ott alszanak kaptáraik közelében. Mostanában már nálunk is álcázott kamerákat helyeznek, s ezek mobiltelefonba közvetítik a képeket; így azonnal látható, hogy mi történik, s baj esetén oda tud rohanni a tulajdonos. Míg nem volt ekkora a méhpusztulás, nem történt ennyi lopás. Ma ha egyeseknél néhány család kipusztul, így pótolják. Akadnak olyanok is, akik kilopják mások kaptáraiból a mézzel teli kereteket, és otthon kipergetik őket. Tavaly Besztercebányán rajtakaptak egy méhészt, aki éveken át így látogatta kollégája kaptárait, míg az meg nem elégelte a dolgot, és kamerát nem szerelt fel; így derült ki a tolvaj kiléte.”

Napi egy kávéskanállal elég

Mire visszaérünk a mezőről, lassan szürkül. Tibor felesége szorgosan dolgozik kinn az udvaron – annak idején a fiuk is besegített, de ő most Angliában él. Aztán bent, az eredetileg garázsnak készült helységben a pergetőbe rakja az előzőleg lefedelezett kereteket. A legtöbbjén még ott vannak a méhek, úgy kell lesöpörni őket. ,Nincs megállás, a méhész napi 16-18 órát talpon van. Tiborék sok egyéb terméket is készítenek, köztük propoliszt, melynek a gyűjtése a legnehezebb munka a méhek számára. Mostanában meg igen keresett a mézharmat. Enzimeket, szerves savakat, vitaminokat tartalmaz, s megtalálható benne az emberi szervezetben lévő összes ásványi anyag. „Egy kávéskanállal elég, és fedezve van a napi adag. Én tizenhét éve, mióta szedem, nem voltam beteg. Azelőtt minden télen kínzott a nátha meg az influenza – dicsekszi Tibor. – Ha nem allergiás rá valaki, nagyon hasznos. Naponta egy kanál méz erősíti az immunrendszert, táplálja a szívet, növeli az izmok teherbíró képességét. Jó hatással van az idős, beteg emberekre és a gyerekekre is.”

Látogatásom nem kevéssé volt hasznos, legalábbis nekem. Mindenképpen meggyőződtem róla, hogy a méz a természet egyik legcsodálatosabb ajándéka.

 

 

 

 

BemutatjukUrbán Kláravándorméhész

Ajánló