Elmélkedések Róbert Bezákkal

Kedves Olvasóink! Munkatársunk, Vrabec Mária 2017-től több igényes, mélyre ható beszélgetést folytatott egy-egy témában a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal. 

A hitről és az egyházról

Az én Uram a mennyei harmónia Istene

Kedves Olvasóink! Munkatársunk, Vrabec Mária 2017-től több igényes, mélyre ható beszélgetést folytatott egy-egy témában a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal. A húsvét, a feltámadás reményt adó ünnepének tiszteletére olvashatták az elsőt, a továbbiakat mindig a hónap utolsó Vasárnapjában. A következőt, kivételesen, a nyári szünet után, szeptemberben.

A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.

(Zsidókhoz írt levél 11,1)

 

Sokan állítják, hogy hitük megéléséhez nincs szükségük az egyházra, mert személyes kapcsolatban vannak Istennel. Lehetséges ez?

Lehet ez afféle bizalmatlanság, amely abból ered, hogy rossz tapasztalatuk volt az egyházi közösséggel, mert az ember számára sokkal természetesebb, hogy ha valami szépet él át, azt szeretné másokkal is megosztani. A hit a természetfeletti, a földi és anyagi dolgokon túli világ megélésének értelmében jó hír, amelyet meg kellene osztanunk egymással, ezért sem értettem soha, hogy valaki önmagában is megvan. Hiszen a hit megvallása ugyanolyan társadalmi ügy, mint a nemzetiségi és etnikai jogok érvényesítése – ha nem így volna, ugyanott volnánk, ahová a kommunisták szerettek volna juttatni: hogy a hit magánügy, és a templomok ajtaja mögött a helye. Másrészt milyen visszajelzést kapnak azok az emberek, akiknek a hitük gyakorlásához senkire sincs szükségük? Jómagam az Istennel való kapcsolat ápolását azáltal is tanultam, hogy megfigyeltem, mit tesznek a szüleim, barátaim. Az emberi nyelvet csak az emberek között, a hit gyakorlását a hívők között tanulhatjuk meg.

De Ábrahám elsőként, egyedül is hinni tudott…

Igen, de ő már azelőtt sem volt teljesen hitetlen. Ellenkezőleg, több istenben hitt, és fokozatosan jutott el az egyistenhithez. Szintén szükségét érezte, hogy a felismerését megossza másokkal, mert a környezet reakciója annak a tükre, helyesen cselekszünk-e, megállja-e helyét a meggyőződésünk. A szeretet nem éri be önmagával, akár Istenhez, akár emberhez fűződik, mindig szüksége van a másikra, és az ember mindig meg szeretné mutatni a világnak. Két egymást szerető ember is azzal mutatja ki a szándékai komolyságát, hogy a másikat bemutatják a hozzátartozóiknak, az egész világ előtt vállalják. Időnként szeretnénk úgy tenni, hogy ez csak formalitás, de sokkal mélyebb értelme van. Már Shakespeare is tudta ezt, amikor a 75. szonettben azt írta: „a világ hadd lássa kincsemet”. Azt gondolom, Isten is szeretné, ha így tennénk hitet mellette.

Lehet az egyházban vagy egy papjában annyira csalódni, hogy az ember azt mondja, már csak egyéni kapcsolatot fog ápolni Istennel?

A legtöbb embert biztosan nagy csalódás készteti arra, hogy így döntsön, de ebben az esetben is arra kellene törekedniük, hogy találjanak egy olyan közösséget, ahol jól érzik magukat. Még egy futballmérkőzés vagy koncert is sokkal jobb, ha zsúfolásig megtelik a stadion, mert az élményhez hozzátartozik a hangulat és az érzés is, hogy ezt a szépséget megosztjuk másokkal.

Nem inkább csak a külső megnyilvánulásokra összpontosító, élménykereszténységről van szó ebben az esetben?

Néha igen, de ezt is el kell fogadni. A hithez az ifjúsági találkozók, közös éneklések, búcsújárások éppúgy hozzátartoznak, mint az elmélyedés és a csend. Épp ez a nehéz az egészben: hogy az olyan megnyilvánulásait is elfogadjuk, amelyek tőlünk távol állnak.

Vagyis a hit nem szólhat csupán a személyes élményről?

Valami többnek kell lennie. Istenhez nem érünk fel, ha szeretni akarjuk őt, azt kell néznünk, neki mi tetszene, nem pedig azt, hogy nekünk mi. Nem elég, ha akkor fordulunk hozzá, amikor bajban vagyunk, vagy amikor nekünk megfelel. Olyan ez, mint a szeretett személyhez fűződő viszonyunk: ott is elnyomja az ember a saját szükségleteit, vágyait, és azt tartja szem előtt, mivel örvendeztethetné meg a másikat. Kell, hogy maradjon helye a kapcsolatban az intimitásnak, de annak is, hogy nagyobb közösséggel osszuk meg az örömünket.

A hitet értelmezhetjük úgy is, mint egyfajta rendszerességet?

Igen, úgy, mint nagyon sok mindent az életünkben. Nem mindig azért teszünk valamit, mert kellemes számunkra, hanem azért is, mert a mások iránti tiszteletünket fejezzük ki általa. A hithez, úgy, mint a társasági élethez, bizonyos viselkedéskultúra és színvonal is tartozik, amely megadja a komolyságát és a méltóságát.

Gyakran hallani, hogy Istennel a saját szavainkkal is beszélgethetünk. Mire valók akkor az imádságok?

Mindenkinek kellene, hogy legyen egy ilyen magánterülete, mint a személyes életében is, de ugyanakkor tiszteletben kellene tartania, mit vár el tőle a közösség. Sem a hit, sem a házasság, sem a nemzetiségi vagy etnikai hovatartozás nem lehet csak magánügy. Abban a pillanatban, amint ezeket nyilvánosan akarjuk megélni és prezentálni, bizonyos kötelezettségeket is felvállalunk.

Hol kezdődik az igazi hívő? Ott, hogy rendszeresen jár templomba, megtartja a böjtöt, rendszeresen áldozik, vagy az a fontos, hogyan él?  

Természetesen, a tartalom a lényeg, de a külső megnyilvánulások is fontosak, mert ezek a kapcsolat komolyságáról tanúskodnak. Ha vasárnap és nagy ünnepeken templomba megyünk, ez azt jelenti, hogy megtiszteljük Istent az ő napján – ahogy a hozzánk közel állókat is a név- vagy születésnapjukon –, mert komolyan vesszük őt. Isten is meghívott bennünket, hogy a számára fontos napokat töltsük vele. Nem kívánja az állandó jelenlétünket, még az apostoloktól sem akart az Úr többet, amikor azt kérdezték tőle, hogyan lehetnének vele, mint hogy imádkozzák a Miatyánkot. Ez valóban rövid ima, és mégis minden benne van. Nincs szükségünk naponta többórás hangos, nyilvános imára ahhoz, hogy Istennel meghitt kapcsolatot ápoljunk. Néha inkább úgy tűnik számomra, hogy aki ezt ilyen módon prezentálja, az mutogatni akarja magát, vagy nincs más dolga. A vallásosság túlzott megnyilvánulásait Krisztus is bírálta, intette a hívőket, hogy zárkózzanak a szobájukba, és csak az Úr tudja, hogy imádkoznak. Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem kell megmutatni, de nem szabad hencegni a hitünkkel!

Lehetséges egyáltalán búcsújáró helyeken, melyek inkább turisztikai célpontok már, mély lelki élményben részesülni? Nem inkább tömegpszichózis az egész?

A népi vallásosság tömeges megnyilvánulásaira sokan fogékonyak, hiszen a hangulat magával ragadja az embert. De minden ilyen helyen van mód az elmélyülésre is, ahol a külső megnyilvánulásoknak nincs helyük. Mindenki azt találja meg, amire vágyik, és amit keres. Azt is el kell mondani, hogy egyes országokban a nagy, látványos körmenetek és ünnepségek a hagyományhoz tartoznak, és mindenki megtiszteltetésnek érzi, ha részt vehet rajtuk. Olaszországban magam is részese voltam egy nagypénteki körmenetnek, ahol a férfiak hatalmas ravatalt vittek a kereszten függő, életnagyságú Jézussal, Máriával és Jánossal. A szoborcsoport megvolt vagy háromszáz kiló, tizenketten vitték. Az egyik középkorú elegáns úriembert megpiszkáltam, hogy ez biztosan nagyon nehéz, és azt válaszolta, megtiszteltetésnek érzi, hogy kiválasztották, és részese lehet a körmenetnek. Akkor tudatosítottam, hogy minden ünnepi dologhoz hozzátartozik a vizuális megnyilvánulás is, csak tudni kell, hol a határ.

Hogy a tartalom fontosabb maradjon, mint a forma?

Erre kellene törekednünk, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a tartalomhoz sokszor a formán keresztül jutunk el. Évszázadokkal ezelőtt az emberek nem olvasták a Bibliát, a Szentírás tartalmát illusztrációk és templomi festmények segítségével érzékelték. Ahogy a mai piktogramok minden nyelven érthetőek, úgy a középkor művészete bibliai képeken alapult. A szellemi benyomás sokszor nem elég, a látásra, tapintásra, szaglásra is szükségünk van.

Az embereknek nemcsak a vallási megnyilvánulásokról, hanem magáról Istenről is van elképzelésük. Milyen ő valójában? Ön azt mondta, hogy jó kedélyű, és ezzel az egész püspöki konferencia felháborodását kiváltotta.

De én máig úgy képzelem el őt, mint egy mennyei harmóniában létező lényt. Aki nem mérgelődik felesleges dolgokon, megérti mások gyengeségeit, képes apróságoknak örülni, ugyanakkor nagyvonalú. Ahhoz, hogy saját elképzelése legyen Istenről, mindenkinek joga van, annál is inkább, hogy sehol nincs egyértelműen leírva, milyen is ő. A Biblia elején van egy kép, hogy az esti fuvallatban érkezett, hogy beszélgessen Ádámmal és Évával. Tetszik ez az elképzelés, mert nyugalmat és békességet sugároz. De Isten maga megfoghatatlan, nem véletlen, hogy számos vallás nem is ábrázolja. Vagy ha a múltba tekintünk, mindig erős, hatalmas állat testesítette meg. Istenhez azonban nem vizuális, hanem lelki út vezet. Nem olyan értelemben kell beszélnünk róla, hogyan néz ki, hanem hogy milyen. Ahhoz pedig egyetlen szó is elég: a szeretet.

Az a szigorú Isten, aki minden vétkünket ismeri, és ítélkezni fog felettünk, nem létezik?

Az is ő. Annál szigorúbban ítél meg, minél kevesebb bennünk a szeretet, a megbocsátás és a jóra való szándék. Azt szeretné, ha mi is isteni tulajdonságokat tükröznénk, ezek pedig a szeretetről, irgalmasságról és áldozatkészségről szólnak. Aki ezeknek birtokában van, annak lehetősége nyílik arra is, hogy találkozzon Istennel.

És aki híján van ezeknek a tulajdonságoknak, annak talán nem is fontos ez a találkozás.

Az utolsó ítéletkor az Úr megkérdezi tőlünk: „Adtál innom, amikor szomjas voltam, meglátogattál, amikor beteg és magányos voltam?” Abban a pillanatban senki sem marad közömbös, mert ez a kérdés nem a vallásosságról, hanem az emberiességről szól. Mindenki arra vágyik, hogy szeretve legyen, és a humanizmusnak is épülnie kell valamire. Amint az ember elveszíti azt a vertikális síkot, amely az abban való hitet jelenti, hogy ő több, mint puszta élőlény, és feladja annak a lehetőségét, hogy Istennel beszélgessen, mindent elveszít, mert nem lesz miért igyekeznie, hogy jobbá váljon. A hit alapja ugyanis az a meggyőződés, hogy életünkkel egyszer el kell számolnunk az örökkévalóságnak. 

Isten tehát azt szeretné, ha kapcsolatban lennénk vele?

Azt akarja, hogy vele legyünk. Egyetlen ember sem teremtetett magányra – az csak a sátán kísértése, hogy senkire sincs szükségünk, önmagunkkal is beérhetjük, és ezáltal Istennel egyenlővé válunk. Lehet, hogy az ember valóban képes egyedül létezni, az is lehet, hogy úgy képzeli, már semmi sem érinti és sérti meg, de ez tévedés. Akinek senkihez semmi köze, azt ugyan senki nem bánthatja meg, de nem is segít neki senki. 

Amiről beszéltünk, azok mind emberi tulajdonságok, de Isten mindenható. Ha ez tudatosítjuk, félelmet is kellene éreznünk.

Inkább tiszteletet és csodálatot, mert számomra inkább a harmonia caelestis, a mennyei harmónia Istene létezik. Mindig azzal a csodálattal tekintettem erre a világra, hogy mindezt ő hozta létre, az anyagnak ő adott szerkezetet és értelmet, tökéletes összhangot teremtett. Lenyűgöz erejének határtalansága és az, hogy a végtelen lehetőség ellenére, hogy irányítson, vezessen és büntessen bennünket, a szeretetet választotta.

Ahhoz, hogy az ember valóban hívő legyen, szükséges ilyen mélységekbe merülnie, vagy elég a hagyomány? Hiszen sokan teljesen természetes módon, kételyek nélkül élik meg a kereszténységüket, mert erre tanították őket a szüleik, és egyáltalán nem gondolkoznak vallásfilozófiai kérdéseken. 

Ez nem akadály. A hitet a cselekedeteinkkel is éljük, a mindennapi erkölcsösségünkkel és a másoknak tett szolgálattal. Az élethez szükséges, hogy az ember érzékelje a lelki dolgokat, és törekedjen a jóra. Olyan ez, mint ha valaki elsajátítja az anyanyelvét anélkül, hogy tisztában volna a nyelvtani szabályokkal. Biztosan nem ismer minden irodalmi kifejezést és szinonimát, de azt, amire az élethez szüksége van, megtanulja. A többi a tudósokra és a költőkre tartozik, akik a nyelvet tudatosan, minden árnyalatával együtt akarják használni.

Nem fenyeget az a veszély, hogy az ilyen vallás túl népies marad, és beéri a külső megnyilvánulásokkal? 

A veszély fennáll, ezért kell folyton a tökéletesítésre törekedni. Amint az iskolában sem elég, hogy megtanulunk írni és olvasni, tovább kell művelődnünk, úgy a vallásgyakorlásban sem maradhatunk az imák kántálásának szintjén. Bizonyos mélység elérésére kell törekednünk, elgondolkoznunk a bibliai szövegek értelmén, mert így fedezhetjük fel a szabályok és rutincselekvések mögött a szépséget. A képesség, hogy vallási értelemben is növekedjünk, nem választható, hanem egyenesen kötelező számunkra.

Szlovákiában azonban soha nem övezte túl nagy tisztelet az intelligenciát.

Itt mindig inkább a fizikai munkát tartották tiszteletre méltónak. A tanulás és olvasás úri huncutságnak, semmittevésnek számított. Az egyházban sincs ez másként, ott is gyökeret vert az a mentalitás, hogy a kevés is elég. Ezért a papokat inkább adminisztratív munkára készítik fel: elvégezni a miséket, keresztelőket, temetéseket, és feleslegesen nem firtatni semmit, amiből gond lehet. Amikor azt mondtam, hogy túlságosan is beértük a búcsújáró helyeken rózsafüzért és szentképeket szorongató nagymamákkal, nem ezeket az idős embereket, hanem az egyházi elöljárókat bíráltam. Nekik kellene megérteniük, hogy nagyobb mélységekre kellene törekedni. Egyelőre megelégszünk azzal, hogy telve a templomok, és tömegek vesznek részt a búcsúkon, de ennek nem kell így maradni, mert a fiatalok már látják, milyen a kereszténység a világban, és joggal magasabbak az igényeik.

Miért maradt Szlovákia ebben az értelemben egyfajta skanzen?

Mi a nemzeti identitás és a vallásgyakorlás szempontjából is leragadtunk a folklórnál. Apáink örökségéről beszélünk, de azt sem határoztuk meg pontosan, milyen apákra gondolunk, mert azok, akikre hivatkozunk, a saját korukban haladóknak számítottak. Inkább attól tartok, hogy az egyház vezetésének megfelel ez az egyszerű forma, mert ezek a hívők nem bírálnak, nem kérdeznek, nem várnak többet. Beérik a népi vallásosság naiv kifejezési módjaival, amelyek sokszor a papok számára is gondot jelentenek. Nehéz úgy gátat szabni a népi kreativitásnak, hogy a hívőket se sértsük meg, de a vallásgyakorlás méltóságát is megőrizzük. Sokan épp azért adják fel ezt a küzdelmet, mert fent nincs igény a magasabb színvonalra. Mintha csak azzal azonosítanánk magunkat, hogy egyszerűek vagyunk. Egyelőre senki sem kérdezi, hogyan tovább, de hamarosan eljön az idő, amikor fel kell tennünk ezt a kérdést.   

És nincs is olyan messze.

Az az érzésem, hogy a szlovákiai katolikus egyház vezetői úgy gondolkoznak, hogy ők még megússzák. Arról, hogyan maradhat fenn az egyház a mai korban, és mit nyújt a fiataloknak, senki sem gondolkozik komolyan, bár nem lehet nem észrevenni, hogy a papnövendék egyre kevesebb. Az a fő, hogy szemináriumból és papneveldéből Szlovákiában hét is van, és egyikről sem akarnak az egyházmegyék lemondani, annak ellenére, hogy az erre költött pénz nem igazán hatékony. Az idős papok lassan befejezik a szolgálatot, de egyre több az egyházközségük, ezért nem győznek mást, mint a haladéktalan szolgálatot. Sok fiatal már csak az ünnepeken jár templomba, vagy míg a gyermeke nem abszolválja az elsőáldozást, bérmálást, mert az még mindig illendő, de utána a pap nem látja őket többé. A püspökök csak ezeket a bérmálásokat és búcsúkat látják, ezért nyugtathatják magukat azzal, hogy minden rendben van. Csakhogy hívőnek lenni ma már nem azt jelenti, mint a kommunizmusban, azt is meg kell mondani, milyen hívők akarunk lenni. Végeredményben a mi egészséges öntudatunkról és arról is szól a dolog, hogy ne féljünk a bevándorlóktól és az iszlamizációtól. Ha biztosak vagyunk saját magunkban, és a hitünk nem csak a nagy ünnepeken felöltött kosztüm, hanem szilárd értékmérő, akkor senki nem veszélyeztethet bennünket. 

Bizonyos szokások azonban a hitben, akárcsak az élet más területein, segíthetnek megtartani és megélni a hagyományt.

Itt elsősorban a vasárnap megszentelését említeném. Számomra már gyerekként is azt jelentette a vasárnap, hogy szépen felöltöztünk, templomba mentünk, aztán együtt ebédeltünk, és az a nap a családé volt. A katonai szolgálat idején találkoztam először azzal, hogy sok fiú nem tudta, mit kezdjen magával vasárnap. Egész nap pizsamában heverésztek, tévét néztek és káromkodtak. Számukra ez egy tartalom nélküli nap volt, mert ha a vasárnap elveszíti az ünnepi jellegét, elveszik a tartalma is. Azt még sokan érzékelik, hogy dolgozni nem kellene ezen a napon, ezért az üzleteket járják. Olyan ez, mint egy új vallás, csak éppen lelkileg nem tölt fel. Azoknak, akik nem járnak templomba, azt szoktam mondani, hogy ezt a napot szenteljék legalább a családnak, a gyerekeknek, a nagyszülőknek, mert két ember találkozása is Istennek tetsző.

Szlovákia szívesen nevezi magát katolikus, Cirill és Metód hagyatékát folytató, a Hétfájdalmú Szűzanya oltalmába ajánlott országnak. A búcsúkon tízezrek imádkoznak a szeretetért és a megértésért, aztán a szélsőségeseket választják.

Hát, hiszen a szélsőségesek is járnak a búcsúkra, és sokaknak ennyi elég ahhoz a meggyőződéshez, hogy ezek rendes fiúk. Mintha a vallásosság fitogtatása mindent igazolna, vagy ami még rosszabb, mintha mindennek, amit a nemzeti jelzővel illetnek, hozzáadott értéke volna. A szlovák katolikus egyházhoz mindig közel állt a nacionalizmus, mert fekete-fehéren látja a világot, és mi beérjük ezzel. Ez sajnos összefügg műveltségünk színvonalával is, mert nem nevelünk olyan szellemileg igényes egyéniségeket, akik összefüggésekben gondolkoznának, és nem félnének új témákat megnyitni. Még Csehországban is, ahol pedig sokkal kevesebb a katolikus, vannak olyan nagynevű tudós teológusok, mint Tomáš Halík vagy Marek Orko Vácha. Talán azért is hiányoznak nálunk a gondolkodók, mert ahhoz az kellene, hogy a saját véleményüket a feljebbvalóikkal szemben is vállalják. Előrelépni nem lehet olyan módon, hogy ugyan már mit tehetnénk mi, amikor ott fent már úgyis mindent eldöntöttek.

Az, hogy az egyház is a nacionalizmus bűvöletében él, Jozef Tisóhoz köthető, vagy épp azért lehetett Tisóból köztársasági elnök, mert Szlovákia már ilyen volt?

Minden jel arra mutat, hogy ez azzal az egyszerű ájtatossággal függ össze, amelynek nagyon könnyű felkínálni a határtalan csodálat vagy az értelmetlen gyűlölet tárgyát. Jozef Tiso azt mondta, hogy a nehéz pillanatokban meg kell húzódni, lekuporodni és megvárni, míg a nagy történelem elviharzik felettünk, majd a győztesek oldalára állni. Sokan máig is így gondolkodnak, azért maradhatott meg nálunk az a fajta kereszténység, amelynek elég, hogy a nemzet ájtatos és szlovák. Jozef Tisót ez a gondolkodás a hatalomba jutatta, és máig biztosítja számára a tiszteletet, annak ellenére, hogy amint olvastam valahol: politikusként túlértékelte önmagát, papként csalódást okozott, emberként pedig csődöt mondott. Ezt csak azzal lehet megmagyarázni, hogy minden, ami hozzá fűződik, máig közel áll hozzánk.

Nem lehet, hogy ez épp azért van, mert máig sem számoltunk le ezzel az örökséggel? Nem neveztük nevén a bűntetteit és a vétkeit, inkább jóindulatúan bagatellizáljuk őket? 

Mi soha semmit nem neveztünk a valódi nevén, sem a nacionalista, sem a kommunista múltat. Nem mondtuk ki, hogy rossz volt, inkább betakargattuk a szlováksággal, mint valami eleve adott értékkel. Ha a katolicizmusunk gyakran nem csak cifra homlokzat volna, másmilyenek volnánk, hiszen a hitnek világos erkölcsi alapelvei vannak. De ezeket is relativizáltuk, nálunk egyszerre lehetett valaki jó kommunista és jó keresztény, mert az alapelv inkább az volt: várjunk, valahogy majd csak lesz, addig is próbáljunk meg az egyik oldallal is, és a másikkal is jóban lenni. Hiányzik az álláspontok egyértelműsége, az az erkölcsi tengely, amely köré építenénk az életünket. Másrészt azt a képességet és bátorságot, hogy megőrizzük a méltóságunkat, jelentősen gyöngítette a tény, hogy akik ezt megpróbálták, azok vagy nem élték túl, vagy üldöztetésnek voltak kitéve. És ez sok esetben máig így van.

Hogyan fogták fel azok a papok és püspökök, akik nyíltan csodálják Tisót, és támogatják a szélsőségeseket, Szent Pálnak a galatákhoz írt levelét, amelyben ez áll: „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban”?

Itt már csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy a kereszténységük krisztusi vagy inkább szlovák nemzeti.

Létezik olyasmi, hogy szlovák nemzeti kereszténység?

Ez az elnök-pap Jozef Tiso emléktábláinak leleplezése, a szélsőségesek megáldása, a nacionalistákkal kötött csendes szövetség. Mi nem úgy gondolunk magunkra, mint a világ részére, köldöknézők vagyunk, és inkább hátrafelé tekingetünk, mint előre. Nem állítom, hogy az elöljárók közül ez mindenkinek tetszik, de tolerálják. Legfeljebb egymás között csendben mondják el a véleményüket, a nyilvánosság előtt hallgatnak, mert senkivel nem akarnak tengelyt akasztani.

Nem épp a katolikus egyháznak kellene az elsőnek lennie, aki az erkölcsi értékekre figyelmeztet, és felszólal az emberi jogok elnyomása ellen? Nem kellene azzal is példát mutatnia, hogy megbünteti azokat a papokat, akik nyíltan támogatják a szélsőségeseket?

De a beállítottsága olyan, mintha nem is akarna szabad és önálló lenni. Sem a véleményformálásban, sem a finanszírozásban – és a kettő természetesen összefügg. Könnyebb azzal dicsekedni, hogy a lakosság több mint kilencven százaléka keresztény, mint kitenni magunkat annak, hogy rájöjjünk, hányan hajlandóak az adóikkal önként hozzájárulni az egyház működtetéséhez. A szlovákiai katolikus egyház képviselői megtanultak ebben a biztonságban létezni, ezért számukra semmi, ami a társadalmat foglalkoztatja, nem égető kérdés: sem a korrupció, sem az oktatás- és az egészségügy helyzete, sem a szélsőségesek. Annak ellenére sem, hogy sok extrémista hívőnek mutatja és a kegyhelyeken mutogatja magát. Nem meggyőződésből, hanem azért, mert tudják, hogy ez hat a választókra, és mert küldetésként fogják fel a tevékenységüket. Tudat alatt érzik, hogy ha még áldást is kapnak rá – akár ténylegesen, akár csak azáltal, hogy Istenre hivatkoznak –, az nagyobb komolyságot ad a megnyilvánulásaiknak. Épp ezért kellene ettől a püspököknek elhatárolódniuk, de ők úgy néznek az egészre, hogy majdcsak elmúlik valahogy anélkül, hogy egyértelműen állást kellene foglalniuk. Nem akarnak az a prófétai hang lenni, amely a nyilvánosság egy részének is ellentmond, mert tudják, hogy ennek ára van.

Ez úgy hangzik, mintha sokakból hiányozna a helyzet komolyságát felismerő érzék. Azért ilyenek, mert ebből a közegből nőttek ki, vagy inkább az egyház formálta a saját képére az országot?

A kettő összefügg. Természetesen mind ebből a közegből indultak, de ez nem mentség, mert már ismerik a világot, tudják, máshol hogyan mennek a dolgok. Talán valamikor az elején a jellegtelen személyeket választották ki vagy hagyták a helyükön, ők pedig szintén a sajátjaikat és a magukhoz hasonlókat választják.

Mint a politikában. A kormányban és a parlamentben is azok ülnek, akiket megválasztunk.

A legrosszabb az, hogy lassan mind beletörődünk, és a korrupcióra is, meg az extrémizmusra is úgy tekintünk, mint olyasvalamire, amit el kell viselnünk. Érveket és kifogásokat mindig lehet találni, hiszen végeredményben átlátható közbeszerzésekről és jogerősen megválasztott politikusokról van szó. Csakhogy épp az egyház képviselőinek kellene figyelmeztetniük arra, ami a jog felett áll – és ez az erkölcs.

De ha az egyház sem emeli fel a hangját erkölcsi kérdésekben, akkor ki mondja el nekünk, mi a helyes? Egyáltalán, mekkora az esélyünk, hogy másként, jobban menjenek a dolgok? 

Mindenkinek a belső megérzéseire kell hagyatkoznia. Az egyénről szól a dolog, mert valamennyien felelünk a saját tetteinkért. Azok, akik hivatalt, megbízatást kaptak, természetesen még nagyobb felelősséget viselnek. Ők nem maradhatnak valahol középen, vélemény nélkül, mert tudják, hogy a langyosakat az Úristen is kiköpi. Máté evangéliumában is az áll: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.”

 

A következő elmélkedés szeptember 25-én, a Vasárnap 39. számában jelenik meg.

 

 

 

 

Havi sorozatRóbert BezákElmélkedésekVrabec Máriahitegyház

Ajánló