Elmélkedések Róbert Bezákkal

Munkatársunk, Vrabec Mária 2017-től több igényes, mélyre ható beszélgetést folytatott egy-egy témában a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal. A húsvét, a feltámadás reményt adó ünnepének tiszteletére olvashatták az elsőt, a továbbiakat mindig a hónap utolsó Vasárnapjában kínáljuk Önöknek, kívánva, hogy segítsen mindenkit az elmélyült, hiteles elmélkedésben.

 

A szeretetről és a barátságról

Istennél az emberekhez való viszonyunk alapján méretünk meg

 

Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.

(Példabeszédek 17,17)

 

Az egyház szívesen és szépen beszél a szeretetről, de valójában mit jelent számára ez a fogalom? Mindenkit átölelő, mindent megbocsátó érzelmet, amely sem a bűnt, sem az érdemeket nem veszi figyelembe?

Mélyebb értelme van az egésznek. A tanítás, amely a közelségről, életörömről, a megbocsátás és az önfeláldozás képességéről szól, már önmagában is vonzó. Krisztus arra int bennünket: úgy szeressünk, hogy közben ne nézzük se a másik ember kvalitásait, se azt, viszonozza-e érzelmeinket. Tény, hogy egyes egyházi személyiségek életében és konkrét cselekedeteiben néha nyoma sincs a szeretetnek, de az egyház mégis több, mint amit ők kínálnak belőle. A tanítása olyan szép és annyira kidolgozott, hogy mindig vonzó. Épp ezért vívódnak oly sokan, amikor az egyházi méltóságok túlkapásairól hallanak, mert érzik, hogy ennek nem így kellene lennie. De nincs is így, mert ami az egyházban lényeges, az nem ember műve.

A lényeg a szeretet üzenete? 

Igen, Istennek az emberhez, embernek Istenhez és az embernek a másik emberhez fűződő kapcsolata. Már a tény, hogy Isten megteremtette az embert, is azt bizonyítja, mennyire szeret bennünket, hiszen ő önmagában is létezhetett volna, nem volt szüksége ránk. De azt akarta, hogy lássuk, milyen csodálatos az általa teremtett világ, mert aki szeret, az mindenen, ami szép, osztozni akar a másikkal.

Szeretet létezik az emberek között a mindennapi életben, a jó szándékú, segítő cselekedetekben is. És ezekre nem hívők is képesek.

Ha a lelkük mélyén hisznek a jóban, és jót cselekszenek, az több, mint a gesztusokban kimerülő vallási élet: a keresztvetések, imádságok kántálása, szentképek és szobrok mutogatása. Az Újszövetségben van egy történet, amelyben Krisztus megfeddi azokat, akik úgy magyarázzák az Írást, hogy aki mindenét Istennek ajándékozta, annak a földi dolgokkal és a családjával már nem kell törődnie. Azt mondja nekik, hogy először itt a földön kell a hozzánk közel állókról gondoskodnunk. Az az igazi áldozat és imádság, mert az, aki másokat szolgál, idős szüleiről, beteg férjéről, feleségéről gondoskodik, nem a saját életét éli. Krisztus is azt parancsolta, hogy szeressük Istent és a felebarátainkat, s ez csak így együtt, egymástól elválaszthatatlanul érvényes. Csupán imádság és elmélkedés által nem üdvözül az ember, ha a hozzátartozóit sorsukra hagyja. Láttam példákat arra is, hogy a hívők külföldi misszióba mentek, és beteg szüleiket Istenre bízták, de ezt nem tartom helyes választásnak. Hogyan akarja megváltani a világot az, aki a hozzá legközelebb állókon sem tud segíteni? Számomra is fontosabb az utóbbi időben, hogy a szüleimről gondoskodjak, mint az, hogy járjam az országot, és az emberekkel találkozzam. Sokakat ez talán rosszul érintett, mert úgy vélték, tartozom a társadalomnak, de nekem elsősorban a hozzám legközelebb állókkal szemben vannak tartozásaim.

Mindenkit szeretni számomra sokkal langyosabbnak tűnik, mint egy konkrét személynek odaadni magunkat. Általánosságban, személytelenül segíteni talán mindig könnyebb.

A világot sújtó szegénységgel foglalkozni is könnyebb, mint átvinni egy tál ételt a szegény szomszédoknak. Idegen beteg emberekről gondoskodni egy intézetben soha nem olyan megterhelő, mint ha az ember otthon az övéit ápolja, mert az alkalmazott a munkaidő végeztével nem köteles gondolni a betegekre. Csak a szeretet nincs beosztva műszakokra, és nem ismer határokat. Halottam, hogy egy hazánkba érkezett arab vendégnek bemutatták, milyen kidolgozott a szociális rendszerünk, milyen árvaházaink és idősotthonaink vannak. A vendég ahelyett, hogy le lett volna nyűgözve, megkérdezte: „Ezeknek a gyerekeknek és öregeknek valóban nincs már senkijük?” Nem értette, hogyan kerülhetnek szociális intézménybe, amíg valaki él a családjukból. Érdekes, hogy ezt a személytelen, fizetett gondoskodást éppen a keresztény világ építette ki, mintha az volna a legfőbb érték, hogy ellátunk valakit. Nem, igazi értéke csak a szerető gondoskodásnak van.

De mennyivel nehezebb szeretni, ha az a másik már beteg, öreg, mogorva, nem lehet intellektuális beszélgetéseket folytatni vele! Vagy pont ez az áldozat lényege?

Ha felidézzük, milyen volt, amikor még elhalmozott bennünket a figyelmével és a szeretetével, akkor nem kell, hogy áldozatként éljük meg. Ha így fogjuk fel a dolgot, akkor az a korlátozás, amely abból ered, hogy mellette vagyunk, gazdagíthat is bennünket.

Még ha nem tesz is feltétlenül boldoggá?

Nem is várhatjuk, hogy folyamatosan öröm töltsön el attól, milyen nemes lelkűek vagyunk. Krisztus sem élvezte a keresztutat, de tudta, hogy végig kell járnia, és nem is gondolkozott azon, hogy mindez másként is lehetne. A szeretet nem mindig fennkölt, és végképp nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat. Néha nehéz, sőt fájdalmas, de mindig szép, mert a legnehezebb pillanatokban is megvilágítják a múltban átélt szép pillanatok sugarai. Hiszem, hogy azok az emberek, akik ilyen szemszögből tekintenek egymásra, természetesnek veszik a kölcsönös törődést.

Kitől várhatunk el joggal ilyen szeretetet és áldozatot? Csak a legközelebbi hozzátartozóinktól? 

Ők azok, akik a társadalmi szabályok és a keresztény tanítás értelmében is kötelesek gondoskodni rólunk a bajban. Mindenki mástól ez már szívesség, amelyre nem tarthatunk számot, ezért annál inkább hálásnak kell lennünk érte. Ha a másik fél ezt nem várja is el, de mi mégis minden apró segítséget értékelni tudunk, az már a szeretet leírhatatlanul szép összhangja.

Ez azt jelenti, hogy a szeretet valódiságát csak a bajok tehetik próbára?

Inkább a szeretet állhatatosságát. Hiszen a legtöbb kapcsolat szép elhatározásokkal, kellemesen indul, de erényeink és valódi értékeink akkor mutatkoznak meg, amikor gond van. Ez a belső érték ott van a szeretet keresésének igényében azoknál is, akik még nem találták meg a rokon lelküket. Pusztán az a tény, hogy vágynak rá, ez az isteni nyugtalanság a lelkükben azt jelenti, hogy abban a hitben élnek: az élet szebb és többet kínál, mint ami nekik jutott.

Van egyáltalán más választása a szeretetnek, mint szolgálni?

Nincs, de nem is akar mást. Kívülről úgy tűnhet, nagyon nehéz másnak a szükségleteihez alkalmazkodni, és valóban nehéz is, de aki valóban szeret, az nem tehet mást. Nemcsak a másikért teszi ezt, hanem önmagáért, a saját lelkiismerete nyugalmáért és a saját méltóságáért is. Ha mindig pragmatikusan akarnánk intézni a dolgokat, úgy, ahogy nekünk megfelelnek, ki mentené meg a rászorulókat?

Mindenkit meg lehet menteni? Azt is, aki egyáltalán nem hálás a segítségért, és mindig ugyanazokat a hibákat követi el? 

Az elméleti válasz úgy szólna, hogy addig kell segítenünk, amíg értelmét látjuk, és elég erőnk van hozzá. De a gyakorlatban sokszor úgy van, hogy annak, akit szeretünk, a teljes kimerülésig segítünk, még akkor is, amikor ő már rég nem akarja. Ezért gondolom, hogy egy kis szabadságot annak is meg kell hagynunk, aki rászorul a segítségre, mert a szeretet és a segítség is csak akkor hatásos, ha elfogadják.

A szeretet mindig elnyeri jutalmát? Lesz, aki gondoskodjon azokról, akik gondoskodtak, értékelni fogja valaki a segítőkészségüket, kedvességüket?

Ez már az örökkévalóságról szóló kérdés. Szeretném azt hinni, hogy aki jó volt másokhoz, az soha nem marad magára, de láttam példákat arra is, amikor nem így történt. Azért hiszem, hogy a jó cselekedeteinkkel az élet más dimenziójára is készülünk. Pontosan az ilyen helyzetekben kellene éreznünk, hogy van értelme az isteninek, és valamilyen módon viszonzásra találnak a tetteink.

Csakhogy mi már itt a földön is viszonzást szeretnénk. Nem véletlen, hogy a mai virtuális világban mindennek megnőtt az értéke, ami személyes. Mintha egyre jobban vágynánk az emberi közelséget is.

Ráébredtünk, hogy a simogatás, ölelés, egy kedves szó többet érn mint a műszaki vívmányok. Végeredményben azok az információk, amelyeket közösségi oldalakon megosztunk magunkról, szintén arról szólnak, hogy közelségre vágyunk. Az ember legerősebb vágya, hogy ne maradjon elhagyatottan egyedül, szeressék, és szükségesnek érezhesse magát. Elképzelni sem tudok rosszabbat, mint a magány és a kiüresedés, ezért annak, akit ez fenyeget, tudnia kellene segítséget kérni és el is fogadni azt.

A barátság a szerelem egyfajta változata kémia nélkül vagy valami sokkal önzetlenebb?

A barátság bizonyos értelemben szebb, mert nincs benne érzékiség és féltékenység. A szerelemben váltja egymást a teljes odaadás és az önző birtoklási vágy, a barátság ebből a szempontból kevésbé bonyolult. A másik embernek tett szolgálat anélkül, hogy valami többet várnánk cserébe. Míg a szerelemben, legalábbis a kezdeti időszakban, a tökéletes arcunkat szeretnénk mutatni, és ebben bizonyos feszültség is lappang, a barátunk mellett elengedhetjük magunkat. Az igaz barátságot a nyíltság, a bizalom és az jellemzi, hogy nem kell minden szavunkra ügyelnünk, hanem természetesen és jól érezzük magunkat attól, hogy együtt vagyunk.  

Időnként pedig attól is, hogy segítünk egymásnak. Még a mondás is úgy szól, hogy bajban ismerszik meg a barát.

Vannak barátságok, amelyek bajban köttetnek, de többnyire nyugalmas időkben, közös élmények és életszakaszok alapján szövődnek. Némelyek a bajok próbáját ki sem bírják, ezért értékesebbek azok, amelyek megmérettek, és tartósnak találtattak. A kapcsolat természetességéhez azonban az is hozzátartozik, hogy nem mérjük patikamérlegen, mennyit tettünk a másikért, és mennyit ő értünk. Az igaz barát magától tudja, hogy ennek egyensúlyban kellene lennie, ha másként nem, akkor úgy, hogy érezteti a háláját.

Azt azonban, hogy a bajban mellénk álljon a barátunk, talán joggal várhatjuk el.

Ezek azok a helyzetek, amikor barátságok szakadhatnak meg. Ha valakivel megosztom a gondolataim, közös a múltunk, joggal várom el tőle, hogy mellém álljon, amikor bajba kerülök. De az igaz barátságokról beszélek, nem azokról, amelyeket csak a közös érdeklődés és az önző érdekek tartanak össze.

Mire kötelez az igaz barátság? Hogy mindenáron kiálljunk a másik mellett?

Hogy akkor is higgyünk neki, amikor senki más nem hisz, hiszen a barát ismeri a barátját a legjobban. A barátság ezért áll olyan közel az igazsághoz, mert nem bizonytalanítja el az első gyanú, hanem a saját tapasztalatában bízik. A barátaitól még akkor is joggal vár segítséget az ember, ha eltévelyedett és megbotlott.

Vagyis a barátság bizonyos értelemben hasonlóan erős kötelék, mint a szerelem?

Lehet, de a barátságban nem köteleződik el az ember annyira. Kell, hogy legyen benne szabadság és távolságtartás is, a barát nem köteles olyan mértékben megosztani velünk az életét, mint az életünk társa. A barát nem lehet az egyetlen hátterünk sem, annak elsősorban a családnak kellene lennie. Arra sem tarthatunk igényt, hogy állandóan velünk legyen. Ha el tudjuk fogadni, hogy más kapcsolatai, kedvtelései is vannak, és érdeklődünk irántuk, ezek bennünket is gazdagíthatnak. A barátság nem lesz kisebb azáltal, hogy több személy között oszlik meg, hanem inkább hatványozódik.

De új impulzusokra és bizonyítékokra mindig szüksége van.

A szerelmet és barátságot is a másiknak az érdeklődése, figyelmessége és a közös élmények tartják életben. Légüres térben nem életképesek az emberi kapcsolatok, ha nincs mit mondanunk egymásnak, nem érdekelnek a másiknak a gondolatai és érzései, nem akarunk örömet szerezni neki, akkor a kapcsolat elkorcsosul. Úgy vélem, tudatosan kell igyekeznünk fenntartani és emlékeztetni magunkat arra, mennyire gazdagabbá teszi az életünket a másik.

Szükséges, hogy az életre szóló barátságoknak legyen valamilyen közös hátterük?

Kell, hogy legyen valami természetes dolog, ami közös bennünk. Nem kell, hogy ezt mindig egyforma intenzitással élje meg mindkét fél, de a barátság varázsa épp abban rejlik, hogy néhány év múlva is építhetünk arra, ami egykor összekötött. Sok barátság feloldódik az időben, mert máshová visz az élet, de így is gazdagítottak és felkészítettek a további, talán komolyabb, mélyebb kapcsolatokra.

Vét a barátság ellen az, aki nem áll ki a barátja mellett, nem segít neki a bajban, vagy bizonyos helyzetben szembeszegül vele?

A Biblia is azt írja: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt. De te, Uram, légy kegyelmes, segíts fel engem, hadd fizessek meg nekik!” A csalódás abban a barátságban, amelyik nem állta ki az élet próbáit, nagyon nagy lehet, de a hűséget ebben az esetben sem lehet kierőszakolni.

Szerelemben és barátságban mindig jelen kell lennie a megbocsátásnak is?

Ott kellene lennie, mert mi sem vagyunk tökéletesek. Ki az, aki mindig helyesen cselekszik? A legnagyobb irgalmasságra néha épp annak van szüksége, aki látszólag meg sem érdemli. A szeretet és a megértés lelkeket menthet meg, mert a barátság nemcsak a szép pillanatokról és a verőfényes időszakokról szól. A nehézségek nem mentesítenek bennünket a kötelesség alól, hogy ott álljunk a barátunk mellett akkor is, amikor a legtöbb ember eltávolodik tőle.

Mindent meg lehet bocsátani anélkül, hogy repedés keletkezne a kapcsolaton?

Az óvatosság megmarad. Az embernek nagyvonalúnak kell lennie, és nagyon kell akarnia, hogy ilyen csalódás után tiszta lappal tudjon újrakezdeni. A seb begyógyulhat, de a heg ott marad, és emlékeztet a történtekre. A megbocsátás az én értelmezésem szerint nem azt jelenti, hogy megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, hanem azt, hogy komolyan dolgozunk a kapcsolaton. Aki vétkezett, annak ezt be kellene vallania, meg kellene bánnia, és csak azután nyerhet bocsánatot – egyébként csak üres frázis az egész. Szépen hangzik, de az életben nem így működnek a dolgok, még az ügyésszel kötött vádalkuhoz is szükség van a vádlott vallomására és őszinte megbánására. Igen, a keresztény ember megbocsátó, de elsősorban azáltal, hogy nem bosszúálló, és nem viszonozza a rosszat rosszal. Ahhoz, hogy újra szeretni tudja azt, aki megbántotta, látnia kell, hogy őt is megrendítette a dolog, hogy a szerelem vagy barátság felújításának nehéz munkáját együtt fogják végezni. Elsősorban ugyanis minden kapcsolat arról szól, hogy tiszteljük a másikat, és igyekszünk megőrizni a méltóságát a világ előtt.

Az, hogy mit értünk méltóságon, az emberiség történelmében mindig változott. Száz éve még elképzelhetetlen volt, hogy egy férfi anélkül éljen együtt egy nővel, hogy házasságot kötöttek volna, ma pedig ez már normális.

Nem gondolom, hogy ez annyira normális, mert mindig két ember méltóságáról szól a dolog. A férfi méltóságáról, tiszteli-e a nőt olyannyira, hogy az egész világ előtt vállalja, és a nő méltóságáról, hogy ez fontos-e számára. Kettejük közül az egyik mindig károsultnak érzi magát az ilyen rendezetlen kapcsolatban. Ezt láttam azoknál a pároknál is, akik hosszabb együttélés után házasodtak össze: az egyik általában bevallotta, mennyire meghatotta őt, hogy a párja végre rászánta magát a házasságra. Ez mindig fontos lépés az elköteleződés nélküli közelségtől az életre szóló felelősségvállalás felé.

Akár a szerelemben, akár a barátságban annak örülünk a legjobban, amit már nem vártunk, és úgy hittük, hogy nem is jár nekünk?

A legszebb az egészben, hogy ilyen határok nem léteznek. Szerelemben és barátságban is előfordulhatnak helyzetek, amikor az egyik kész feláldozni magát a másikért. Nem kell, hogy rögtön az életéről legyen szó, bár a Biblia azt írja, hogy senki sem szeret jobban, mint aki kész az életét adni barátaiért. Ez az áldozat megnyilvánulhat gondoskodás formájában, úgy, hogy lemondunk bizonyos előnyökről, vagy felvállaljuk a kellemetlenségeket, hogy a barátunk mellett maradhassunk. Valamennyien ismerünk ilyen történeteket, és ha tanulunk belőlük, jobbá válhatunk általuk.

Lehet egyáltalán élni ilyen erős kapcsolatok nélkül? 

Mindkettő nélkül biztosan nem, és a legszebb az lehet, ha valakinek párja és barátai is vannak. Sokaknak nem sikerül családot alapítaniuk vagy megtartaniuk a házasságukat; nekik annál jobban kellene igyekezniük, hogy szép barátságokat alakítsanak ki. Az a fontos, hogy az ember mindig érezze: valaki szereti őt, és van, akinek fontos. Gyakran apró gesztusok is elegendőek, hogy valakit megörvendeztessünk, csak sajnos manapság pont ezekről feledkezünk meg.

Ennyire szükségünk vagy egymásra nekünk, embereknek? Nem érhetjük be Istennel?

Isten azzal bízott meg bennünket, hogy törődjünk egymással. Nem azt vizsgálja, milyen a hozzá fűződő kapcsolatunk, hanem azt, szeretettel és megértéssel közeledünk-e embertársainkhoz. Egyedül ez a fontos, minden mást, még az istenfélő magatartást is meg lehet játszani. Csakhogy minek, ha a szép kosztüm mögött üres lélek lakozik? 

 

A következő elmélkedés június 26-án, a Vasárnap 26. számában jelenik meg.

 

 

 

 

Havi sorozatRóbert BezákVrabec MáriaA szeretetről és a barátságról

Ajánló