Szabad lélek

Büszke volt a Luc Bessonnal forgatott búvárfilmre. Jacques Mayolként A nagy kékségben nemzedéke ikonikus alakja lett. De még büszkébb azokra a szerepeire, amelyeket Lars von Triertől kapott, vagy amelyeket Pascal Arnolddal közösen írtak. Úgy érzi, ezekben az alkotásokban semmi sem művi. 

Jean-Marc Barr figyelme már jó ideje a kelet-európai filmekre irányul. Ezekben találja meg azt a fajta „ártatlanságot” és drámaiságot, amelyet a hollywoodi produkciókban egyáltalán nem érez. Így lett most egy orosz rendező színésze A pince című szlovák filmben.

 

Finom ráncokat rajzoltak arcára az évek. Jacques Mayol, a delfinember harminc évvel lett idősebb. De még most is rugalmasak a léptei, erős a kézfogása, fényes a mosolya. Nem törte meg semmi. Ugyanaz a derűs alkat, mint régen, amikor Luc Besson filmjével szinte berobbant a nemzetközi filmvilágba.

 

Édesapja hivatásának köszönhetően meglehetősen színes, kalandos, változatos ifjúkora volt. Élvezte ezt annak idején?

Nagyon. Szüleim a háború után, Angliában találkoztak. Anyám francia egészségügyi nővér volt, apám amerikai pilóta. Az angol királynő megkoronázásakor figyelt fel anyámra. Én már Németországban születtem, az amerikai repülőbázison, 1960-ban. Apám kétszeres háborús veterán volt akkor, Koreában és Vietnámban harcolt. Gyakran költöztünk gyerekkoromban. Az iskolát Franciaországban kezdtem el. Ez anyám döntése volt, függetlenül attól, hogy nem beszéltem franciául. Apámnak fontos feladata volt a hadseregben. Vagy a Pentagonnál dolgozott, vagy Németországban az atomfegyvereknél, Nixon idején a légierőnél. Anyám pacifista volt, a vietnámi háborút sem tudta megemészteni. A hetvenes években, amikor apám nyugdíjba vonult, Kaliforniába költöztem, ott éltem meg A taxisofőr és a Szelíd motorosok éveit.

 

Kamaszként, Amerikában milyennek képzeljem el?

Igyekeztem mindig jófiú lenni, örömet szerezni a szüleimnek. Az iskolában én voltam a katolikus kör vezetője, de a futballcsapat élén is én álltam. Tizenhat-tizenhét évesen két cél lebegett előttem. Sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyek. Katolikus pap, tehát irány a szeminárium, vagy lépjek be a hadseregbe. Amerikában akkor lett elnök Ronald Reagan. Nem értettem, hogyan lehet egy színészből államelnök, bár most még rosszabb a helyzet, mint akkor. Mindenesetre átjöttem Európába, hogy majd Párizsban kezdem el a bölcsészkart.

 

Közbejött valami?

Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, nem biztos, hogy ez lenne a legjobb választás. Jó arcom van, gondoltam, megpróbálom inkább a színészetet. Amikor ezt otthon bejelentettem, apám sokáig hallgatott, de a végén beleegyezett, anyám viszont leintett. „Nincs tehetséged – mondta –, nem vagyunk művészcsalád, nincs a génünkben a színészi játék.” Csakhogy én hajthatatlan voltam. Amerikai létemre franciául akartam játszani, miközben a nyelvet nem beszéltem jól. Párizsban elutasítottak, Londonban felvettek. Ott kaptam meg az alapokat, hogyan dolgozzak a hangommal, a testemmel, hogyan legyek formában, ott merültem el Shaw és Shakespeare világában.

 

Az első filmszerepét is Londonban kapta.

Az arcomnak köszönhetően, még a tanulmányaim során Richard Gere fiát játszhattam egy bibliai történetben, a Dávid királyban. Hatalmas stáb, igazi nagy hollywoodi produkció. De nem a szerep maradt emlékezetes számomra, hanem a sminkes miatt, aki Marlene Dietrichhel és Stanley Kubrickkal is dolgozott. Remek ember volt. Ő mesélt egy történetet, amelyet soha nem fogok elfelejteni, mert hűen tükrözi mindazt, ami a filmiparban zajlik. A történet egy kismadárról szól, amely rosszkor indult útnak, hogy melegebb tájra repüljön. Lefagytak a szárnyai, és lezuhant a földre, szerencséjére épp egy friss tehénlepénybe. Ez mentette meg az életét. Puhára esett. Örömében elkezdett énekelni. Meghallotta ezt egy macska, és felfalta. Hogy mi ebből a tanulság? Nem biztos, hogy akkor kerültél bajba, amikor mélyre zuhantál, és az sem biztos, hogy az a barátod, aki kirántott belőle.

 

Luc Besson hol lépett be az életébe?

John Boormannel forgattam a Remény és dicsőséget, amikor felhívott, hogy találkozni szeretne velem. Mivel nem ismertem őt, egy idős férfit vártam. Meg sem fordult a fejemben, hogy ő ül mellettem a szálloda halljában. Azt hittem, ő is színész, és ő is Bessonra vár. Aztán egy idő múlva felém fordult, és azt kérdezte: „Nem mondasz semmit?” Később elmesélte, hogy eredetileg Christopher Lambert játszotta volna Jacques Mayol szerepét, de két évvel a forgatás előtt visszalépett. Luc pedig kétségbeesve kezdte keresni, ki lenne jó helyette. Csak ne legyen drága, és tudjon búvárkodni. Ez volt a legfontosabb szempont. Én pedig sokat búvárkodtam, amikor San Diegó-i hajókon dolgoztam, és nem kértem sokat a filmért. Kilenc hónapig tartott a forgatás. A franciaországi bemutató idején Londonban éltem, egy Tennessee Williams-darabban játszottam, és nem jutott el hozzám a film sikere. Főleg azok után, hogy Londonban csak egy hétig ment a mozikban. Az egyik előadás végén, a színpadi meghajlást követően Vanessa Redgrave kezdte összeszedni a virágokat, egyszer csak a csokrokba szúrt névjegykártyákból észre kellett vennie, hogy nekem küldték azok a nézők, akik látták a francia mozikban A nagy kékséget. Egyik nap még ismeretlen színész voltam, másnap már rólam írtak a lapok, és a francia vámosok is autogramot kértek tőlem, a párizsi metróban pedig visongva ölelgettek a lányok. Sokkoló élmény volt ez, időm sem volt feldolgozni, olyan hirtelen változott meg körülöttem minden. Egy rendező barátom kisebb szerepet ajánlott a filmjében, én boldogan elfogadtam, az ügynökségem viszont nem engedte meg, hogy vele forgassak. Szerintük ártott volna az imidzsemnek. Én ezzel a helyzettel nem tudtam mit kezdeni, teljesen idegen volt tőlem. Sokak szerint az Európa című filmben kapott szerepemet sem kellett volna elvállalnom Lars von Triernél. Azt mondták: egyharmadát kaptam annak a gázsinak, amit megérdemeltem volna. Alulértékeltem magam. De jó volt a rendező, tetszett a film, és a gondolatiságával is azonosulni tudtam.

 

A Hullámtörést is szerette?

Lars von Trier minden alkotása közel áll hozzám. Amerikában ilyen minőségű filmekről nem is álmodozhatnak. A tapasztalásainkból sok minden hasznosíthatunk az európai filmekben. Apámnak és az állandó költözködéseinknek köszönhetően sok mindenbe belekóstolhattam. Nem volt behatárolva az életem. Tudtam, ha valamit elrontok, visszamehetek San Diegóba, a strandra, ott majd elszívok egy jointot, és minden jóra fordul. Ma is ez a vezérgondolata az életemnek. Mindig szabad lélek voltam, és az is maradok. Sok kollégámból, pályatársamból milliomos lett az évek során. Én nem vágytam gazdagságra soha, féltem, ha az leszek, elvesztem a kreativitásomat. Steve Jobs mondta egyszer, hogy maradjon naiv és éhes az ember, ez nagyon fontos a szakmájához. És igaza volt. Hollywood üzletembereket farag a színészekből.

 

Nyolcvan filmmel a háta mögött rájött már, hogy lehet a leghitelesebb, a legjobb a kamera előtt?

Marlon Brando mondta, hogy a színészet a világ legkönnyebb hivatása. Ez ugyanis a semmittevés művészete. A nézők általunk élnek meg egy történetet, nekem pedig csinálnom kell valamit. Csakhogy az igazán jó színész látszólag nem csinál semmit. De sugárzik belőle valami! Mint Anthony Perkinsből. Én még mindig nem jutottam el erre a szintre. Még mindig grimaszolok, különböző elemekkel tömöm meg a játékomat, miközben tudom, hogy az igazi filmszínészet a puszta létezésben rejlik. Tapasztalatokat kell gyűjteni, hogy aztán legyen miből meríteni, és így mutatni valamit magamból. A másik, ami ugyancsak fontos: sokat kell olvasni, mozizni, különböző ismereteket szerezni. Igen, mind a nyolcvan film, amelyben játszottam, nagy kaland volt, de csak három-négy van köztük olyan, hogy abban mindenki teljesen elmerült. Legutóbbi filmem, a török Semih Kaplanoglu rendezésében készült A mag is ilyen. Filozofikus sci-fi, posztapokaliptikus történet, amelyben a genetikailag nem kompatibilis bevándorlókat a szárazság és a járvány köti össze. Én egy professzort játszom benne, aki tőlük teljesen elhatárolva éli az életét. Fizikailag is, mentálisan is megerőltető volt a forgatás. Rengeteget kellett futni benne, aztán átgázolni egy folyón, és csuromvizesen, a végkimerülésig szaladni tovább.

 

A Big Sur című filmben Jack Kerouacot, az Úton világhírű szerzőjét is eljátszhatta nemrég, az Igor Volosin által rendezett szlovák filmben pedig egy vidéki rockzenészt alakít, egy igazi lúzert, akinek semmi sem jött össze az életben. Már a házassága is romokban hever, amikor egy éjszaka eltűnik a kamasz lánya, s mivel a rendőrség semmire sem jut a nyomozásban, ő maga veti bele magát, és meg is tesz mindent, hogy felgöngyölje az eseményeket.

Hatalmas belső változáson megy át Milan, a történet főhőse. Miközben eltűnt lánya után kutat, lélekben visszatalál elhagyott feleségéhez. Nem krimit forgattunk Igorral, egy érett férfi lélektani portréját akartuk megrajzolni.

 

Volosinnal ki vagy mi hozta össze?

A véletlen. A római repülőtéren botlottunk egymásba, amikor ő már A pince forgatókönyvét olvasta. Korábban soha nem dolgoztam még orosz rendezővel, pedig Oroszországot nagyon izgalmas helynek találom. Egyébként úgy nézek ki a filmben, mint Benjamin Franklin szemüveg nélkül. Örülnék, ha a jövőben több lehetőségem adódna közép-európai filmesekkel dolgozni. Itt minden más, a történetek is mások, mint Amerikában, s hozzám ez a világ áll közelebb.

 

A jövő mennyire foglalkoztatja?

Igyekszem a mában élni. Annak, aki állandóan úton van, mint én, ez a legjobb választás. A mi pályánkon különben sem lehet tervezni. Ha hívnak, megyek. Ha nem, tovább maradok ott, ahol éppen vagyok. Ebben hasonlítok is Kerouacra. Megalkotott egy hőst, aki igyekezett szabad maradni egy nem egészen szabad országban. Az én szememben ő egy amerikai Rimbaud, Nem Rambo, hanem Rimbaud! S hozzám ő, a betörhetetlen francia költő is nagyon közel áll. Ő is élvezni tudta az élet minden másodpercét. Azt szoktam mondani: ha holnap meghalnék, már akkor is megérte. Néha el is szégyellem magam, hogy mennyivel többet keresek „a világ legkönnyebb hivatásával”, mint egykor a nagyapám, aki kora reggeltől késő estig dolgozott a kukoricaföldjén. Én meg csak játszom és utazom, filmekkel szórakoztatom az embereket. Remélem, nem csap még belém a villám.

 

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóJean-Marc Barr

Ajánló