A rózsaszínű ház

Van egy ház a prágai várnegyedben. Nem villa és nem is palota. Nincs kertje, kútja, kovácsoltvas kapuja. Semmi hivalkodás, semmi egetverő pompa. Ott áll halvány rózsaszín falaival a Hradzsin téren, szemben a Díszudvarral. Itt volt az egykori Hradčany város központja és piaca. 

Van egy ház a prágai várnegyedben. Nem villa és nem is palota. Nincs kertje, kútja, kovácsoltvas kapuja. Semmi hivalkodás, semmi egetverő pompa. Ott áll halvány rózsaszín falaival a Hradzsin téren, szemben a Díszudvarral. Itt volt az egykori Hradčany város központja és piaca. Emeleti ablakából az egész tér belátható, az év minden napján turisták tömege hömpölyög erre.

 

Nem nagy ház, de szép ház, képeslapra illő. Sem réztábla, sem kopogtató, csak egy eldugott csengő jelzi, hogy ma is van lakója. De még egy árva M betű sincs rajta.

M mint Mucha. Vagy: M, M, M. Alfons Mucha, Jiří Mucha, John Mucha. Általuk lett ugyanis híres a ház, de inkább csak azok körében, akik megszállott hívei a szecesszió cseh nagymesterének, akinek alkotásaiért egyformán rajongott Rodin és Gauguin. Alfons Mucha párizsi műtermének festményei, ékszerei, plakátjai, kisplasztikái ugyanis itt leltek otthonra, ahol a művész fia, az író, műfordító, haditudósító, a hős, a titkos ügynök, a politikai fogoly Jiří Mucha „zárt körű összejöveteleket” tartott. Az egykori bohémtanyára, bűnbarlangra azonban ma már csak a falak emlékeznek. John Mucha, a finoman kezelt orgiák urának egyetlen fia, aki az év egy részét ebben a kincsekkel kibélelt, rengeteg titkot őrző fészekben, a másikat pedig angliai otthonában tölti, ritkán fogad vendéget a házban. Amikor először beszéltünk telefonon, első kérdése az volt, kitől kaptam meg a számát. Ez lett az én láthatatlan „névjegykártyám”. De a következő hívásomig mindennek utánajárt. Nyomozott utánam. Ezt követően mondta ki először, hogy ebben a hét lakat alatt őrzött házban fogad, amely úgy képtár és úgy galéria, hogy közben egy kisebb kastélynak, egy nagyobb szalonnak vagy egy fülledt érzékiséggel átitatott budoárnak is beillik.

Mindezt kintről, a kapu előtt állva természetesen senki sem gondolná. Maga a tér, a környékbeli fényes paloták ugyanis rengeteg látnivalót kínálnak. A várdombon jobbra-balra kanyargó, festői utcák szinte el is terelik az erre járó idegen figyelmét a házról, s aki nem tudja, mit rejtenek itt a falak, az úgy megy el előtte, mint egy szemérmes hajlék előtt, amely még csak egy míves csatornával sem hívja fel magára a figyelmet.

Három Mucha közül csak a legidősebb, Alfons nem lakott itt. Alkotásaival a fia, Jiří költözött a házba, aki második gyermekként született a családba. Híres apja ötvenöt éves volt akkor, anyja, Marie harminchárom. Az idő tájt még a zbirohi kastélyban lakott a család, ahol 1911-ben Alfons Mucha a Szláv eposz első vásznain dolgozott. Jiří Mucha ifjúkora jelentősebb részét külföldön, hol Nyugat-Európában, hol az Egyesült Államokban töltötte. Nyelvtudásának köszönhetően később külföldi újságírók hivatalos kísérőjeként dolgozott Prágában, majd ő maga is külföldi tudósítója lett a kor egyik jelentős cseh napilapjának. 1940-ben, katonaként előbb Dél-Franciaországban, majd Angliában szolgált, ennek eredményeként Londonban, a BBC-nél kapott szerkesztői állást. Akkor ismerkedett meg a huszonhárom éves Geraldine Thomsennel, aki zeneszerzést tanult Londonban. Nem sokkal később össze is házasodtak. Geraldine szép lassan megtanult csehül, Prágába költözött, a szóban forgó prágai házba, ahol ottlétemkor ő maga mesélte el megismerkedésük történetét. „Romantikus filmbe illő találkozás volt a miénk. Az unokanővéremmel bolyongtunk a sötét utcán, egy estélyre voltunk hivatalosak, de nem találtuk a házat. Ahogy ott tekeregtünk összevissza, egyszer csak egy francia katonai egyenruhát viselő rokonszenves ifjúba botlottunk. Megkérdeztük tőle, ismerős-e a környéken. Mint kiderült: ő is ugyanoda tartott, ahova mi, tehát ugyanazt a házat kereste. Be is mutatkozott: Jiří Mucha, mondta, de egyikünk sem tudta megismételni a nevét. Szerelem első látásra, igen, ezt éltük meg mindketten. 1941-ben házasodtunk össze, s rajta kívül nem is volt más férfi az életemben. Őt ez persze egyáltalán nem érdekelte. Házasságunk köteléke alatt is szabadnak érezte magát.”

A Belgiumban, Hollandiában és Németországban szerzett háborús élmények után 1945 májusában tért vissza Prágába Jiří Mucha. A Csehszlovák Rádió munkatársa lett. Felesége 1948 májusában adott életet fiuknak, Johnnak. A család akkor még Prága egyik festői villanegyedében lakott, onnan költöztek át a várnegyedbe, ahová Alfons Mucha minden festményét, plakátját magukkal vitték, de azokat a műalkotásokat is, amelyeket a szecesszió mestere Párizsban kapott ajándékba, ottani művésztársaitól.

Jiří Mucha később az állambiztonsági szervek munkatársa lett, házasságon kívüli kapcsolatainak egyikéből lánya született, aki húszéves korában tudta meg, hogy ki is valójában az ő biológiai apja. 1951 tavaszán Jiří Muchát államellenes tevékenység vádjával letartóztatták, és hat év börtönre ítélték. Négy év múlva elnöki kegyelemben részesült, de addig a poklok poklát kellett bejárnia. Még uránbányában is dolgozott. Szabadon bocsátása után világirodalmi remekműveket fordított, filmforgatókönyveket és színdarabokat írt, Londonban, Párizsban, Tokióban népszerűsítette apja, Alfons Mucha alkotásait.

A Hradzsin téri házban, szemben a Vár főbejáratával, művészberkekben híres bohémtanya várta az arra érdemes művészeket. A rendszer elöljárói tudtak róla, de megtűrték a „bűnbarlangot”, mert tudták, hogy ha itt jönnek össze a szocializmus örök ellenségei, akkor ellenőrzés alatt tarthatják őket. A ház folyamatos megfigyelés alatt állt. Aki bejutott, az nem jelentett, hiszen maga is „bűnrészes” volt. Neves írók, képzőművészek, filmrendezők, színészek, énekesek és még ki tudja, ki mindenki járt ide kiutat keresve a rendszer sötétjéből, szabad utat adva mindenféle testi örömöknek. A hatvanas-hetvenes évek legizgalmasabb prágai fészke volt a ház, ahol a pezsgő intellektuális beszélgetések minden alkalommal érzéki játékokba csaptak át. A legtöbben épp ezért jártak ide. Nem örömlányok kínálták szolgáltatásaikat a falak között, hanem olyan nők, akik örömmel vettek részt ezeken az emelkedett hangulatú, a kor elvárásaitól, a szocialista erkölcstől teljesen elkülönülő esteken. A ház akkori ura, Jiří Mucha időközben orvosi diplomát szerzett Párizsban, a Sorbonne-on, a bölcsészkaron pedig művészettörténet és orientalisztika szakon végzett. Sokoldalú tehetségét az élet több területén kamatoztatni tudta. Külföldön szerzett tapasztalataival a lehető legkülönbözőbb feladatok elvégzésére vált alkalmassá. Művészeti és politikai téren egyaránt. Pompásan berendezett várbeli fészke sem csupán titkos randevúk helyszíneként szolgált. A szobákba lehallgatókészülékek tucatját csempészték be az állambiztonságiak, de még mozgóképfelvételek is készültek az itt zajló, sokak által egyszerűen csak orgiáknak nevezett összejövetelekről. Ezekkel a felvételekkel „verbuvált” később a rendszer újabb embereket, akikből aztán ügynököket képzett.

Jiří Mucha és az állambiztonsági szervek együttműködéséről sokan tudtak a hatvanas években. Azok közül is, akik gyakran megfordultak e testi gyönyörökkel szolgáló házában. Kapcsolatukat ennek ellenére sem szakították meg vele, hiszen tudták róla, hogy nem besúgó, csak látszatra „együttműködő”. A buja hangulatú esték egészen nyolcvankilencig, a rendszer bukásáig tartottak, de már a hetvenes években is több, Prágába akkreditált külföldi diplomata megfordult a házban. Bejutni természetesen csak azok tudtak, akiket Jiří Mucha kebelbéli barátnője, az esték egyik vezéralakja beengedett. A csengetésre ugyanis ő nézett ki az egyik emeleti szoba ablakán, s ha a bebocsátásra váró urat vagy hölgyet ismerte, azonnal leengedte a bejárati ajtó kulcsát. Ha nem, csak annyit mondott: „Ma nincs ügyfélfogadás.” Hétvégeken és ünnepnapokon reggelig állt a „bál”. A vendégek ajándékokkal érkeztek, és miután párra találtak, csendben félrevonultak. Volt hová. Csak kintről tűnik kicsinek a ház.

Múzeum és szerelmi fészek egy fedél alatt. Szebbnél szebb képek, drága bútordarabok, pompás falitükrök, díszes szőnyegek, bizarr régiségek. Mindez mára sem változott, a szobák évtizedek óta őrzik lenyűgöző arculatukat. És tulajdonost sem cserélt a ház. Papíron a mai napig a katolikus egyház kezében van.

Gyakran jutott az itteni finomságokból a díszőrség délceg katonáinak is, akik a szomszéd kaszárnyában laktak. Ha a szobákban már folyt a pezsgő, akkor jutott belőle nekik is, a szolgálatból hazafelé baktatóknak. A ház felső szintjéről kosárban engedtek le nekik inni- és harapnivalót a már hiányos öltözékű, mámorosan jó kedélyű kis hölgyek, de az arra érdemesnek tűnő, derék ifjak előtt a kapu is megnyílt néhanap. Slávka, Magda, Viktorka és a többiek szívesen részesítették őket különleges kegyeikben. A szobrok, művirágcsokrok, kitömött egzotikus madarak között jól mutattak az egyenruhájuktól fokozatosan megváló húszéves katonák.

Mára mindez már a múlté. A rózsaszín háztól rég elköszönt Jiří Mucha, és nem él már Geraldine asszony sem, életének ki tudja, hányadik párja. A skóciai otthonáról lemondó, hazát cserélő törékeny kis nő húsz évvel élte túl a férjét, 2012-ben vett tőle végső búcsút a fia, John Mucha, aki angol feleségével együtt Alfons Mucha hagyatékának, életművének hűséges gondozója.

John Mucha folyékonyan és hibátlanul beszél csehül, kezében tartva az egész Mucha-birodalmat, azon belül is a Szláv eposz nagyméretű vásznait vigyázza, amelyeknek hányatott sorsáról már az egész világ tudomást szerezett. A rózsaszín háznak ma ő az egyedüli lakója. Az év jelentős részét itt tölti Prágában, haza, Londonba csak napokra, legfeljebb pár hétre utazik.

„Sokan úgy képzelik, apám életében ez egy szigorúan őrzött vöröslámpás ház volt – próbál tiszta vizet önteni a pohárba. – De nem! Apám részt sem vett az itt zajló eseményekben. A nőkre ő itt úgy tekintett, mint a ház egyedi díszletelemeire, elmaradhatatlan kellékeire. Szemlélője volt csupán a történéseknek, lelkes nézője. Nem is szervezett, szabad folyást engedett a történéseknek. Itt mindenki azt csinált, amit akart, ide azért jöttek az emberek, hogy szabadnak érezzék magukat. Itt senki senkit nem zavart. Nála a vendégek a világ egyik legszebb házi galériájában érezhették magukat. A gyönyört megduplázta a látvány.”

 

 

 

 

világSzabó G. LászlóPrágaMucha

Ajánló