Újra otthon

Ezekben a percekben száll fel a gépem, alattam a napfelkeltében a dubaji sivatag. Nemsokára leszállok a pozsonyi reptéren. Addig még van egy kis időm. Ha egy kambodzsai szigeten üldögél az ember, hihetetlennek tűnik, hogy nem az az élete, hanem annak éppen az a része, ami kilóg élete egyenletes, előre látható vonalából, a pillanat, amiért érdemes élni.

 Még akkor is nagy élmény, ha az ember körül lengyelek, szlovákok és oroszok settenkednek folyamatosan. Nem tudják, hogy kihallgatom őket, és kuncogok magamban, amikor pikáns kis élményeikről mesélnek egymásnak ordítva záhorák akcentussal a pár centis vízben lubickolva. Hi – mondom mosolyogva. Hi – mondják mosolyogva. A comi tento tucce? – mondják mosolyogva.

 

A semmi impulzusai

Aztán leléptem a szigetről. Egy hattagú, láthatóan letargikusra bulizott vagány, tangapapucsos brit fiúcsapattal, egy kövér indiai és két homárszínű holland lánnyal a hétszemélyes, légkondi nélkül üzemelő mikrobuszban Kampotba utaztam, a vietnami határ közelébe. Azt olvastam, Kampotban nincs semmi, mégis imádják a turisták, úgyhogy gondoltam, megnézem. Kampotban tényleg nincs semmi – látnivaló. Mégis marha jó. Olyan Kambodzsában, mint Pesten a bulinegyed. Mindenfelé bárok, restik, hostelek, kultúrkocsmák. Van itt kocsmájuk a kambodzsai költőknek is. Van kocsmájuk a vikingeknek is. A városban jelentős vietnami kisebbség él. Ez gasztronómiai szempontból igencsak izgalmas tapasztalat volt. Tulajdonképpen még mindig azt nyögöm, hogy Kampotban három nap alatt rászoktam a dupla vacsorára, amit a maradék egy hetemben rendszeresítettem, és itthon is tartottam egy darabig. Mindent meg akartam kóstolni. A helyi piacon ettem életem három legjobb vietnami levesét egy nap alatt.

 

Aztán mentem tovább

Vissza, Pompen felé. Ez a város annyira tetszett, hogy úgy gondoltam, az utolsó pillanatig ott maradok. Ez még 3 napot jelentett a kambodzsai fővárosban, ami alatt meglátogattam a nemzeti múzeumot, vettem egy függőágyat, és elsétáltam két irányban a város szélére. Igazából nem történt semmi, mégis élveztem. Ismét megtaláltam a Kambodzsát, amire emlékeztem, és amit megszerettem. A két héttel azelőtti westernpeoplelikedirtyfun coolhostel helyett egy négyemeletes munkásszállóban vettem ki szobát öt dollárért, ahol a porta előtti aula egyben motorbicikli-parkoló is volt. A munkásokról utóbb kiderült, hogy nagy részük traveszti prostituált. Esténként találkoztam csak velük, amikor dolgozni szállingóztak, én pedig jégkrémet eszegettem vagy sört iszogattam a wifinek és robogóknak otthont adó aulában.

 

Brutálisan rázós úton

Aztán elhagytam Kambodzsát. Huszonnégy óra alatt átverekedtem magam Pompenből Bangkokba. Életem legrosszabb utazása volt. Ez volt az egyetlen eset, amikor kiakadtam, és ordítottam valakivel, hogy hívom a rendőrséget.

Délután indultam Pompenből, egy hálófülkés busz felső ágyában. Éjszaka hatszor csapódtam tehetetlenül a mennyezetnek, egyszer meg arra riadtam fel, hogy éppen esem lefelé a busz középső járatába, és azóta sem tudom, hogyan és mibe sikerült megkapaszkodnom. Hajnalban kissé kialvatlanul kiraktak egy poros úton egy lerobbant kisvárosban. Kérdeztem a sofőrt, hol vagyok, mit csináljak, mire elkezdett röhögni és viccelődni egy munkatársával. Ekkor határozottabban is megkérdeztem, és mutogatták, üljek le, mindjárt hívnak valakit, aki tud angolul. Innentől kezdve volt két órám, hogy kitaláljam, hol vagyok, és mit csinálhatok. Rájöttem, hogy a thai határon vagyok, ami reggel hétkor nyit. Ha nem lett volna jegyem Pompenből Bangkokba, elindulok gyalog, és megoldom valahogy, de sajnáltam veszni a jegyet, úgyhogy elkezdtem zaklatni az embereket. Végül aztán célt értem, jött egy fickó, adott egy jelvényt, amit majd a határ túloldalán bemutatok valakinek, aki elvisz a buszomhoz. Délre sikerült is átevickélnem a határon és eljutnom a járműhöz. Akkorra már olyan brutálisan ideges lettem, hogy amikor kiderült, a busz Bangkok városszélén akar kirakni, miközben a belvárosba vettem a jegyet, elszakadt a cérna, és minden általam ismert nyelven elkezdtem ordítani szegény kis ázsiaival. Végül duzzogva felszálltam a buszra, és duzzogva megérkeztem Bangkokba, és duzzogva leszálltam, és duzzogva gyalogoltam két órát, és találtam egy olcsó hostelt, ahol végre lehűtöttem magam, és elmúlt a duzzogásom.

 

Hernyócsipsz, robogó és pláza

Végigfuttattam az agyamban, hol vannak a kedvenc kifőzdéim a városban, és hol lehet esélyem tücsök- és selyemhernyócsipszet venni. Jóllaktam hát kétszer, és vettem 10 zacsi rovarcsipszet a haveroknak. Anyámmal is beszéltem – kérdezte, mit főzzön, mire megérkezem.

Aztán elindultam haza, Dubajon át Pozsony felé.

Ha délkelet-Ázsiában jársz, és low budgettal utazol, elkerülhetetlen, hogy időnként egy robogón köss ki 65 literes hátizsákoddal egy filigrán bennszülött mögött. Reggel kissé meglepődtem hát, amikor a filigrán bennszülött helyett a szállás előtt egy thai góliát várt rám, akinek vinnyogva kandikált ki egy robogó a hátsójából. Azt mondta, üljek fel, elvisz a reptéri buszhoz. Felnin csikorogtunk keresztül a belvároson. A marha nagy háttól, aminek redőibe kapaszkodni próbáltam, nem láttam, de úgy képzeltem, párducugrásban ugrálnak szét előttünk a sétányon közlekedők. A szoborrá dermedt csodálkozókon pedig feltehetően áthajtottunk, de a súly miatt nem éreztük a döccenést, kilapítottuk őket.

Aztán ennek is vége lett. Felszálltam egy mikrobuszra. A mellettem ülő, szétcsapott filippínó békésen szendergett a vállamra hajtott fejjel. Onnan tudom, hogy filippínó, hogy ugyanarra a dubaji gépre szállt fel, ráadásul mellettem ült a gépen. Kiderült róla, hogy az egész családja Dubajban él, ő pedig egyetemista, és a helyi orosz egyetemen tanul. Dubajban volt még húsz órám a pozsonyi gépig, úgyhogy kimentem vele a városba, csatangoltunk egyet a világ legnagyobb plázájában és körülötte.

Nem hinném, hogy jártam Dubajnál kellemetlenebb helyen. Tele van tébláboló emberekkel, akik nem tudom, mit csinálnak ott azon kívül, hogy drága helyeken üldögélnek, drága boltokban drága dolgokat vásárolnak, drága hotelekben laknak, félóránként megnézik a táncoló szökőkutat, csónakáznak a sivatagi tavon, és kiszolgáltatják magukat az indiai, filippínó és kínai személyzettel. Dubaj nagyon zöld város, mindenfelé gyepszőnyeg és virágok tarkállnak. Két gyepszőnyeg érintkezésénél kilátszik a homok. Egy helyen felhajtottam a füvet, és rácsos kis gumi csőrendszert láttam, amiből folyamatosan szivárgott a víz.

 

Mindenkinek ajánlom!

Azt hiszem, mindenkinek ki kéne próbálnia egyszer, milyen érzés egyedül barangolni teljesen idegen, ismeretlen környezetben, helyismeret és háttérszervezés (pl. utazási iroda) nélkül. Azt hiszem, egyik legnagyobb élményem életemben az volt, hogy megtapasztaltam, hogyan nyílik meg egy magányos ember minden zárkózottsága ellenére egy idegen közegben. Mindennap új emberekkel ismerkedtem meg, együtt utaztam, beszélgettem, szórakoztam más utazókkal, akiket pár órája, pár napja ismertem meg, és még pár óráig, pár napig fogok ismerni. Mindenki potenciális társ. Amikor az emberek párban vagy többen utaznak, zárt csoportot alkotnak, nem ismerkednek. Mint egy molekula, amelyik nem köt meg már más atomokat. Az egyedül lebegő atom viszont bármikor bárkihez csapódhat, és ideiglenes csoportot alkot vele, amíg neki úgy felel meg.

Ha egyedül utazol, senkivel semmiről nem kell egyeztetned, nem kell várnod másokra, nem kell foglalkoznod mások igényeivel, nem kell tekintettel lenned senkire semmiben. Egyik pillanatban azt gondolod, A helyről B helyre utazol majd, és miközben elindulsz beszerezni a jegyet vagy megérdeklődni, hogyan jutsz el oda, kitalálod, hogy mégis inkább C helyre mész.

Azt hittem, unatkozni fogok. Vittem magammal e-bookot, tabletet, rengeteg filmet, zenéket, még valami tangramszerű játékocskán is gondolkodtam. Tévedtem. Egyáltalán nem unatkoztam. Még ha volt rá lehetőségem, akkor sem mindig kapcsolódtam netre. A filmeknek a töredékét néztem meg, igazából az egy e-book a könyvekkel bőven elég volt, hogy lefoglaljam magam esténként vagy utazás közben.

Sokszor voltam már sokféle helyzetben sokfelé a világban, és tudtam, mindent meg lehet oldani. De korábban mindig volt mellettem valaki, akinek a jelenléte valamiféle védőhálót jelentett. Ettől is féltem az út előtt. Aztán ahogy leszálltam Bangkokban, szállást kerestem, intéztem a burmai vízumot, stb., rájöttem, hogy egyedül is menni fog. Tanulságos volt. Élveztem.

Mikor is megy busz Pozsonyból Pestre?

 

 

 

világRozbroy ViktorKambodzsa

Ajánló