A nyulas lány

Párhuzamos utakon jár. Színészi szárnyait vígszínházi előadásokban bontogatja. Oféliát játssza a Hamletben, Kern András partnere két Woody Allen-komédiában és egy Feydeau-bohózatban. Televíziós műsorvezetőként az M2 Petőfi Én vagyok itt című kulturális műsorában látható. Réti Nóra itt is, ott is két lábbal áll. És mindkét helyen a figyelem központjában.

 

Talabér Tamás

Külső adottságai nyilván sokat segítik abban, hogy…

…épp emiatt stresszelek. Hogy bárhova kerülök, azt hallom, hogy »ja, mert a Nóra szép!« Egyáltalán nem érzem magam szép lánynak. Humoros vagyok, jószívű vagyok, nincs bennem irigység, rosszindulat, de mi az, hogy szép? Maximum kisugárzás. Nem is örülök, amikor a külsőmet dicsérik. Az álomszerepeim sem szép lányok. A színművészeti felvételijén is egy negyvenéves, magára maradt nő monológját mondtam, amelyben a sok fájdalom mögött ott húzódott a humor is.

 

Mi volt az oka, hogy mégsem jutott tovább?

Elmondtam a monológot, majd egy-egy Ady- és Radnóti-verset, Zsótér Sándor körbeugrált, hogy ez milyen zseniális, aztán az önéletrajzomban kiszúrta, hogy sokáig táncoltam. Megkérdezte, miért hagytam abba. »Nem az volt az én utam« – mondtam. »Jó, de miért nem?« – faggatott tovább. Nem tudtam, mit feleljek. Az igazat mondjam, vagy valami mást? Őszinte voltam. X lábam van, azért. Egy viszláttal azonnal el is küldött.

 

És meg sem állt Kaposvárig. De az ottani egyetemen is a színészetet választotta. Miért?

Én vagyok az első gyerek a családban. Négyen vagyunk testvérek. Kétévente jöttünk a világra. Húgom van, és két öcsém. Én folyton produkáltam magam. Szerepeltem. Azt akartam, hogy figyeljenek rám. Időjárást jelentettem, bűvészkedtem, táncoltam, dalokat írtam, sztriptízeltem a dédnagymamámnak. Mindent csináltam, csak tíz percig engem nézzenek. Karácsonyi műsorokat rendeztem a családban, a testvéreimnek is szerepelniük kellett. Irányítottam őket. Verset mondani nem szerettem. Prózamondó versenyekre jártam. De a színészet még nem érdekelt, csak a zene és a tánc. Csellóztam, gitároztam, énekórákra jártam. Tizenhat évesen jelentkeztem Földessy Margit színitanodájába. De még ott is azt mondtam, hogy nem leszek színész. Énekeltem, szerepeltem egy kicsit. Kinyíltam. Informatika tagozatra jártam egy nagyon erős gimnáziumban. Készülni kellett az érettségire, két év múlva otthagytam a színitanodát. Mivel nagyon jól tudok érvelni, apukám azt tanácsolta, menjek jogásznak. A kommunikációs média jobban érdekelt. A televíziózás. Két hónapig folyton sírtam. Addig sose. Időbe telt, míg rájöttem, az a bajom, hogy háromnegyed éve nem járok Margithoz. Valami nagyon hiányzott. Addigra ugyanis eldöntöttem, hogy színész leszek. Nagyon csúnya este volt, amikor én ezt otthon bejelentettem. Bőgtem. Ordítottam.

 

Megint csak azt kérdezem: miért?

Kimondani sem könnyű, nem még keresztülvinni egy ilyen ügyet. A szülők általában szkeptikusak. Féltenek. Nem leszel boldog, nem lesz biztos megélhetésed, nem tudod majd fenntartani a lakást, nem lehet gyereked. Ilyesmiket hallasz. Apukám is egyből rémképeket látott. »Előbb végezd el a jogi egyetemet – mondta –, aztán megvalósíthatod az álmaidat.« Csakhogy én az álmaimmal foglalkoztam. B tervre nem is gondoltam. Fuldokoltam a sírástól, nagyon erőszakosan meggyőztem az apukámat, hogy egy évig készülök a színművészeti felvételijére, és meglátja, hogy felvesznek.

 

Erre Zsótér Sándor egyetlen szóval elutasította.

Nagyon jó a viszonyom a szüleimmel, bizonyítani akartam nekik. Kemény volt az az egy év, amíg a felvételire készültem. Tanultam, könyvtárba jártam, esténként előadásokat néztem, és rengeteget zenéltem. A kudarc nagyon megviselt. Sírva hívtam fel az apukámat, hogy kiestem az első rostán. Kaposvár nagyon rossz emlék a családban. Apukám ott volt katona. De más választásom nem maradt. Ha nem Budapest, akkor a kaposvári egyetem színész tagozata. Boldog voltam, hogy felvettek, de pánikbeteg lettem attól, hogy senki sem lesz kíváncsi rám. Kaposvárra nem jár le a szakma vizsgaelőadásokat nézni, onnan felkerülni Budapestre, álmaim színházába, a Vígbe pedig egyszerűen lehetetlennek tűnt. Azt éreztem, ebből az egészből nem lesz semmi.

 

És mégis lett, nem is kevés.

Két és fél év múlva megtudtam, hogy válogatást hirdettek a Vígszínházban. Valósággal remegni kezdtem. Világosan láttam: ez az egyetlen lehetőségem, hogy kiszabaduljak Kaposvárról. Kezdtem beleélni magam, milyen jó lenne ismét a szerelmem közelében lenni, akitől Kaposvár választott el, a Vígszínházzal pedig egy nagy álmom válhatna valóra. Sírva mentem haza a válogatásról, mert úgy éreztem, nem sikerült. Közöltem is a szerelmemmel, hogy ne haragudjon, maradok Kaposváron, ez most nem jött össze. Három órával később felhívott a Vígszínház művészeti titkára, hogy engem választott az orosz rendező, Szasa Bargman Woody Allen Szentivánéji szexkomédiájába. Hegyi Barbara, Kern András, Seress Zoltán és Bata Éva mellé, akit minden darabban tátott szájjal néztem. Visítoztam az örömtől.

 

Úgy énekli el a rendezőtől kapott orosz románcot a darabban, hogy az előadás egyik legmeghatóbb pillanatát nyújtja a nézőknek.

Meg sem fordult a fejemben, hogy ennek folytatása lesz. Ezután jött Ofélia, majd a beugrásom, Vanessa, a fehérmájú lány a Játszd újra, Sambe és egy újabb szerep Feydeau Egy éjszaka a paradicsomban című bohózatában. Kern Andrásra úgy nézek, olyan szeretettel, mint a nagypapámra. Nagyon kedvelem őt. Imádom a humorát.

 

Ofélia mekkora küzdelem volt?

Azt hittem, Eszenyi Enikő, a darab rendezője viccel velem, amikor felkért a szerepre. Amikor aztán rádöbbentem, hogy ez komoly, iszonyatosan megijedtem. Kimenekültem az irodából. Annyit mondtam Enikőnek, hogy »ne haragudj, most mennem kell, nagyon köszönöm a bizalmadat, de miből gondolod, hogy én ezt képes leszek eljátszani?« »Tudom« – felelte. A premier előtt két héttel már biztosra vettem, hogy nem fog lecserélni. Addig abban a hitben éltem, hogy úgyis elveszi tőlem a szerepet. Rettegtem is emiatt, csak lepleztem. Rengeteg bajom volt magammal, és még az is befeszített, hogy ifj. Vidnyánszky Attila játssza Hamletet, akitől teljesen odavagyok, korosztálya legjobb színésze. Volt egy nap, amikor az őrülési jelenetet próbáltuk, ami végül nem került be az előadásba. Akkor már tudtam, hogy Enikő bízik bennem, onnantól fogva már nem görcsöltem. Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Orosz Ákos, Fesztbaum Béla is nagyon sokat segítettek. Vannak energiák, amelyeket azóta is csak a Hamletben tudok kiadni magamból. Ha két hétig nem játsszuk a darabot, elvonási tüneteim vannak. Azt érzem, megkattanok. Terápiás jelleggel szükségem van Oféliára. Annyira szeretem őt és az előadást. Már úgy érzem, én ő vagyok. Hogy minden pont közös bennünk.

 

A műsorvezetés hogyan találta meg?

Bevonzottam. Későbbre terveztem a tévézést, de az ügynökségem elküldött egy válogatásra. Jó sokan voltunk. Gyönyörű lányok előttem, utánam. Esélytelennek éreztem magam, de maradtam. Interjúzni kellett, súgógépről olvasni, szabadon konferálni. Visszahívtak és szerződtettek. Nagyon jó lehetőség az Én vagyok itt. Esti műsor ötperces interjúkkal. Engedik úgy csinálni, ahogy akarom, és olyan lehetek, amilyen a stílusom.

 

Ha választania kellene a színészet és a tévézés között, melyik mellett döntene?

Nem kell mindig mindkettőnek jelen lennie az életemben. Egészséges egyensúlyra törekszem. A színház nagyon fontos, de nagyon kiszolgáltatottá teszi az embert. Nem akarok bármit elvállalni. Nem azért játszom, hogy megéljek belőle. Inkább akkor beállok péknek. Muszájból nem. Ezért jó, hogy van egy másik életem, a műsorvezetés. Abban sokkal kevesebb a stressz, és jobban is fizetik. Havonta hat-hét-nyolc élő adásom van, s ez engem feltölt. A mai világban színészként műsort vezetni már nem olyan, mint húsz évvel ezelőtt. Nagyon sok televíziós csatorna van, és nem is vagyok naponta képernyőn.

 

Nem is kérdezem, mire marad még ideje a színház és a televízió mellett.

A nyuszimra. Egyszer egy srác beígérte, hogy hoz nekem. Nem hozott. Annyira beleéltem magam, hogy nyuszim lesz, hogy azonnal vettem egyet a kisállat-kereskedésben. Egy helyes, oroszlánfejű törpenyulat. Szabadon él a lakásban, rohangál összevissza, velem alszik, hallgat a nevére. Ha rosszkedvem van, érzékeli, és nyalogatja a lábamat. Ha megsértődik, telepotyogtatja a lakást. Ha nem köszönök neki, amikor hazamegyek, nem hajlandó enni. A múlt héten úgy ébresztett fel, hogy nekisprintelt a fejemnek. Ilyet az elmúlt hat évben, amióta együtt élünk, soha nem tett. Alapvetően alkalmazkodó, csak hangulatai vannak. Ha úgy gondolja, sokáig alszom, ide-oda cikázik a lakásban. Ha nem bírja tovább, csikizni kezd a bajszával. Ha mérges, mert tizenhat órája nem vagyok otthon, elbújik előlem. A kisgyerekeket nagyon szereti. Elvágódik előttük, hogy simogassák a homlokát. Amikor szétmentem a barátommal, akit nagyon szeretett, teljesen kiakadt. Ideges lett. Hangosan toppantott. Mindig ott érzi jól magát, ahol én vagyok. Ha a kanapén fekszem, odajön hozzám. Ha az ágyban vagyok, mellém bújik. Azt hiszi, én lakom nála. Hogy minden az övé, én meg csak úgy ott vagyok.

 

Nagyon kereknek tűnik az élete.

Filmezni szeretnék. Ez a következő, amit várok. Tudom, nem vagyok elkésve. Velem minden akkor történik meg, amikor már készen állok rá. Alázat van bennem. Anélkül nem megy. Dalokat írok. Zenélni akarok. Nincs bennem megnyugvás. Nem is lesz talán soha. Mindig megtalálom azt, ami hajt, visz előre.

 

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóRéti Nóra

Ajánló