Kilencből az első

Elsőként A Pál utcai fiúk „ügyes kezű” Kolnayja kötődik a nevéhez, aki pillanatok alatt kikaparja a gittet bármelyik ablakból. Még a komfortábliéból is, amellyel orvos édesapja jár a betegekhez. Tóth András, a Molnár Ferenc regénye nyomán készült, nagy sikerű vígszínházi zenés játék egyik hőse tavaly szerződött a Szent István körúti társulathoz.

Talabér Tamás

Azóta a Lóvátett lovagok Pilléjét és A félkegyelmű Koljáját is rá osztották. Remek karakter mindkét darabban. Finoman értelmez Shakespeare-t és Dosztojevszkijt is. Nagycsaládból jött. Különleges családból. Édesapja görögkatolikus lelkész.

 

Első gyerek a családban, huszonhat évével a legidősebb. Bevallom, nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy kilencen vannak testvérek. Édestestvérek. Igaz, hogy mindenki máshol született?

Majdnem. Néha én magam sem tudom, hány helyen laktunk. Én Budapesten születtem nagy szerelemből. Itt ismerkedtek meg a szüleink. Aztán elköltöztünk Bakonygyirótra, onnan Máriapócsra, aztán vissza Pestre, itt szentelték apát pappá, aztán mentünk Rakacaszendre, ott volt apa első önálló papsága, majd jött Jánkmajtis, Győr, Nyíregyháza. Én Győrben érettségiztem, onnan kerültem vissza Budapestre, a színművészeti egyetemre.

 

Hivatásos katonatisztek gyerekei mesélnek ilyen vándoréletről.

Apát is többször átirányították. A püspök mindig a feladat szerint helyezte el őt. De a pozíciójától és a családja nagyságától függően egy idő után már egy helyen maradhat a pap. Apámékban volt egy kis nyugtalanság, hogy tovább, tovább! És művészi vonás is. Nem véletlen, hogy a családból többen választottunk művészi pályát. Az öcsém is a színművészetire készül, a húgom csodálatosan fest, de a többiek is szuperérzékenyek. A költözés sokszor amiatt is volt, hogy apámék úgy érezték, az adott helyen megtették, amit meg kellett tenniük, és tovább akartak lépni. Édesanyánk mentálhigiénés képzést végzett, így apámmal együtt csoportterapeuták. Most azt próbálják elérni, hogy az egyházon belül is elfogadják a pszichológiát mint használható lelki segítséget.

 

Rend, fegyelem, lélek. Nagy volt a szigor otthon?

Szabályrendszer volt, nem szigor. Engem, elsőszülött gyerekként, még erősebben tartottak a kezükben, de amikor már négyen voltunk, négy gyerek, kezdett lazulni a rend. S minél többen lettünk, annál nehezebben tudták fenntartani még a legyengült rendszert is. Egyébként gyerekkoromtól kezdve felnőttként kezeltek bennünket. Mindig ott ültünk a felnőttek beszélgetéseinél, szüleink minden barátjából áradt felénk a szeretet. Bárhol laktunk, mindenütt kitüntetett figyelemben volt részünk, hiszen a pap gyerekei voltunk. Bármelyik házba bemehettünk, amit kértünk, megkaptuk, kedvesek voltak velünk. De mi sem viselkedtünk máshogy, mint a többi gyerek. A legboldogabbak a borsodi faluban voltunk, ahol örökké a cigány gyerekekkel rohangáltunk az erdőben, fociztunk, kardoztunk, kecskére vigyáztunk. Nőttünk, mint a gyom, jó értelemben. Rakacaszend annyira világvégi falu volt, hogy ott bármit csinálhattunk.

 

De mire megszokta az iskolát, beilleszkedett a közösségbe, már mentek is tovább.

Ez valóban nehéz volt. Főleg gimnazistaként. Miskolcon a jezsuitáknál kezdtem, ahol nagyon jó barátaim voltak. Onnan Győrbe költözni nem volt jó. Nem is kívánom senkinek, hogy ennyi helyen lakjon, és ennyi iskolába járjon, de ha valamire mégis jó volt ez, akkor arra, hogy bármilyen közösségben rövid idő alatt megtalálom a helyemet. Gyökereim emiatt nincsenek úgy, mint másoknak. Pestinek tartom magam, hiszen itt születtem, itt végeztem az egyetemet, de a meghatározó élményeim különböző falukhoz kötnek. Egy időben többféle tájszólás keveredett a beszédemben. Győrben az evangélikusoknál kezdtem, de a bencéseknél érettségiztem. Az evangélikusok nehezen fogadták el, hogy ugyanúgy viselkedem, ugyanolyan szabadon, mint egy átlagos gyerek. A megkülönböztetés miatt mentem át a bencésekhez. Ott viszont azt nem értették, hogy nem érdekelnek az autók, nem nagyon izgat a foci, így nem igazán tudtam csatlakozni a fiúközösséghez. Nem voltam oda a szívatásoktól, hogy egymást hecceljük. Olvasni szerettem, zenét hallgatni. Verseket írtam, rajzoltam. Eleinte sokat bántottak emiatt. Fizikailag is. Időbe telt, míg rájöttek, hogy értéket is hordozhat, ha valaki különbözik a többiektől. Elkezdtek megszeretni. Minden új helyen egy kicsit ez volt. Nemcsak velem, a testvéreimmel is.

 

Vegyük akkor sorra őket.

Máté tizenegy hónappal fiatalabb nálam, Panka 23, Mari 22, Jancsi 19, Ábel 18, Ági 15, Álmos 12, Flóra 7 éves.

 

Egyetemista volt már, amikor Flóra született.

Arra tisztán emlékszem: először jött oda hozzánk úgy az apám, hogy már felnőttnek tekintett bennünket Mátéval. Picit ijedt arccal annyit mondott csupán: »Gyerekem lesz!« Addig ez soha nem volt kérdés nála, hiszen sok gyereket akartak. A kilencediknél félelmet láttam a szemében. Megittunk fejenként két vodkát, és igyekeztünk megnyugtatni őt. Gyerekkoromban nagyon élveztem, hogy ennyien vagyunk. Mindig volt kivel játszani. Ahogy idősebbek lettünk, mindenkinek meglett a maga párja, akivel a legjobban kijött. Nekem Máté az ma is. Nincsenek is olyan közeli barátaim, mint ő. Az igazi barátkozás nehezebben is megy nekem, mint másoknak, mert van nyolc ember, aki mélyebben van a szívemben, mint bárki más. Most, ahogy elkezdtünk felnőni, tudatosan új alapokra kell építeni a testvériségünket. Eddig természetes volt, hogy szeretjük egymást, és ha bármi bajod van a másikkal, nyugodtan megmondhatod neki, lehet üvöltözni is egymással. Most már nem feltétlenül. Meg kell találni annak a módját, hogy felnőttként hogyan tudunk egymásnak segíteni, és figyelembe kell vennünk a határt, ahol a másiknak a magánélete kezdődik.

 

Szinte látom, ahogy a vasárnapi ebédnél tizenegyen körbeülik az asztalt, és imába fognak.

A vasárnapi közös ebéd a legfontosabb szentség volt a családban. Mára, hogy külön élünk, változott a helyzet. Születésnapokon viszont nem tizenegyen, hanem a szerelmeinkkel együtt tizenhatan ülünk az asztalnál. Győrben a színjátszó kör már másfelé terelte a figyelmemet, ott már kamasz voltam, igazából mégis akkor értettem meg, hogy miért kell templomba járni. Gyerekként ugyanis nagyon untam. Pedig szinte mindig a papám szentmiséjére jártam, ő pedig az egyik legszebb hangú görögkatolikus pap az országban. Nagyon jókat tudunk együtt énekelni, mert pont passzol a hangunk egymáshoz. Az övé ugyanis magasabb, mint az enyém. Nagyon szép, érzelmes beszédeket tud mondani. Ez nekem erős példa volt, amikor már színész akartam lenni. Kicsit ugyanazt csinálom, mint az apám, csak máshogyan. A görögkatolikus és ortodox szertartás gyakorlatilag egy az egyben a görög színház lemásolása. Ikonosztáz mögül jönnek be a szereplők, füst van, fényeffektusok vannak, szólnak a dalok, a pap és a hívők úgy válaszolgatnak egymásnak, mintha párbeszédet folytatnának. A színháziasság nagyon benne van a keleti vallásokban.

 

Előfordult, hogy otthon nem kértek a »szentbeszédből«?

Apám mindig önazonos tudott maradni, amikor hozzánk beszélt. Sosem prédikált. Papi hangnemet otthon sosem ütött meg. Azt szerette, hogy mi természetesnek tartottuk a vallásosságunkat, a hitünket, amely kamaszként természetesen megkérdőjeleződik az emberben. Ezt ő nehezen viselte, de soha nem bántott érte.

 

A húsvét milyen súllyal van jelen a család életében?

Nekem talán kedvesebb ünnep, mint a karácsony. Eleve amiről szól, nagyon izgalmas. A böjtöt igyekszünk tartani. Hosszas felkészülési idő van arra, hogy várjuk ezt az ünnepet. Nagyböjti időszakban most először nem okoz gondot kihagyni a húst az ételek sorából. Finomakat főzünk, nem hiányzik. Húsvétkor nálunk pászkaszentelés van, és friss kalács, sonka, tojás, zöldségek. A vasárnapi szentmisén mindent megszentel a pap. Nekünk az volt a kiváltságunk otthon, hogy szombaton este, miután hazamentünk a feltámadási szertartásról, apám megszentelte a pászkát, és hatalmas bulit tartottunk. A sárga túró is ott volt mindig az asztalon, a cukros sajtszerűség, ami sonkával együtt nagyon finom. Ehhez akkor is ragaszkodom, ha nem tudok hazamenni.

 

Mennyire viselte meg lelkileg, amikor elsőéves színinövendékként ebből a szoros családi kötelékből kilépve bekerült egy másik közösségbe?

A színészet szerelem volt, és ma is az. Az egyetem első évében azt gondoltam, az őszinteség a legfontosabb, amely nálam akkor szabadszájúságot is jelentett. Nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy nem feltétlenül lehetek őszinte mindenkivel. Korábban semmi közöm nem volt a színházhoz. Tapasztalt osztálytársaim mellett el is hittem, hogy nem tudok olyan sokat mutatni, olyan fantáziával gondolkodni, mint ők. Felnőtt férfiként kellett volna megszólalnom, de még kamasz voltam. A harmadik évben kezdtem el máshogy dolgozni. Akkor éreztem meg, hogy sokkal többről szól, mint hogy én ezt szeretem csinálni.

 

Soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy édesapja hivatását vigye tovább?

Hogy pap legyek? Nem. Ő eleget szenvedett a maga útján ahhoz, hogy ne akarjuk követni őt. Maga a papság gyönyörű hivatás, ami körülötte van, nem annyira. De nagyon fontosnak tartom, hogy az emberek higgyenek. A félkegyelműben, Koljaként hosszasan beszélek arról, hogy a hit ugyanolyan emberi szükséglet, mint az evés. Én is ezt gondolom. A Pál utcai fiúk fergeteges sikere kapcsán is azt látom, hogy arra, amiben ott a jó, nagyon vágynak az emberek. És a hittel is így lehetnek.

 

Feltűnt az Egynyári kaland című televíziós sorozatban és a Szürke senkik című tévéfilmben is.

A sorozatban Simont játszottam, aki örökké számítógépezett, s egy virtuális világban élt, a tévéfilmben pedig egy első világháborús olasz katona lehettem, aki postagalambokról szedte le az üzeneteket. Két dolgot kellett megtanulnom ehhez a szerephez. Galambászkodni és eldőlni, mint egy hulla. A történet végén ugyanis lelőttek.

 

A szerelem nyila három évvel ezelőtt találta el. Eszternek, a menyasszonyának mennyire volt könnyű belépni a család tizenegy tagú szövetségébe?

Máig nehéz. Mi mindig bonyolultan gondolkodunk, ő sokkal egyszerűbben, így sokat tanulok tőle. A családban mindenkinek megvan az a pont, amikor elfogadta őt. És ő is így volt ezzel. Azóta három családom van. A »tízek«, a menyasszonyom és a Vígszínház. Ezt a hármat kell egyeztetnem, mert egyiket sem tartom kevésbé fontosnak a másiknál. Határvonal vagyok egy háborús övezetben, máskor meg úgy érzem, elképesztően jó, hogy ennyiféle, egymástól nagyon távoli kör válik eggyé bennem.

 

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóTóth András

Ajánló