A kenyai vulkán keresztapja

De az is lehetne a Teleki Sámuelről szóló írás címe, hogy Sáromberkétől a Kilimandzsáróig. Vagy hogy egy magyar gróf, aki kiszínezte Afrika fehér foltjait. Merthogy Kelet-Afrika térképe a 19. század második felében még tele volt fehér foltokkal: a világ egyszerűen nem tudta, mi van ott, ugyanis európai arra még nem járt, vagy ha járt, nem jött vissza.

 

 

A trónörökös ötlete

Teleki Sámuel visszajött, persze ahhoz, hogy vissza tudjon jönni, először oda kellett mennie. De minek ment volna egy dúsgazdag erdélyi gróf egy ismeretlen, veszélyekkel teli régióba, amely ráadásul egy másik kontinensen fekszik? Hát, leginkább vadászni, akkoriban ugyanis a magyar arisztokrácia tagjai a hétköznapinak mondható belföldi vadászataik közben egzotikus helyszínekre is szívesen jártak. Teleki is úgy gondolta először, hogy elejt néhány antilopot vagy kafferbivalyt, és hazajön, csakhogy rábeszélték egy sokkal veszélyesebb vállalkozásra. Aki pedig rábeszélte, az nem a sáromberki postamester helyettesének nagynénje volt, hanem maga Rudolf trónörökös, Ferenc József és Sisi királyné fia. Teleki Samu (családban és barátok közt is leginkább így nevezték) közeli barátságot ápolt Rudolffal és feleségével, Stefánia hercegnővel. Rudolf (aki, mint tudjuk, 1889-ben öngyilkos lett) tehát meggyőzte Telekit, hogy ne egy sima szafarira vesztegesse a pénzt meg a lőszert, hisz oda majd még bármikor elmehet, inkább derítsen fel egy ismeretlen térséget. Ha szerencséje lesz, elneveznek róla valamit, és az idők végezetéig emlékezni fognak rá a földlakók.

 

Hátsó szándékok

Telekinek pedig szerencséje volt, hiszen később hegyet és növényeket is elneveztek róla, de Rudolf pontos motivációja nem tisztázott. Egyesek szerint puszta érdeklődésből beszélte rá a vállalkozó szellemű magyar grófot az expedícióra, hiszen maga is érdeklődéssel figyelte kora földrajzi felfedezéseit, mások szerint a Monarchia gyarmatosító törekvései húzódtak meg a háttérben. Egy harmadik elmélet szerint pedig Teleki olyannyira egy hullámhosszon volt Stefánia hercegnővel, hogy a bécsi udvar jobbnak látta támogatni a grófot abban, hogy minél hamarabb Afrikába utazzon, minél hosszabb időre. Talán mindhárom változat tartalmaz igazságot, mindenesetre az expedíciót alaposan megtervezték. Teleki mellé kísérőnek és segítőnek kijelöltek egy természettudományokban jártas térképész sorhajóhadnagyot, Ludwig von Höhnelt. A pozsonyi születésű Höhnel (akit Höhnel Lajosként emleget a korabeli magyar szakirodalom) később egy kétkötetes munkában számolt be Teleki afrikai útjáról, őt magát a felfedezőutak során viszont nagyrészt hordágyon cipelték, betegségei miatt. De azért persze róla is elneveztek egy kaméleont (Trioceros hoehnelii), úgyhogy ő sem ment hiába.

 

Térkép nélkül

Samu és Ludwig Zanzibár szigetén kezdték meg a helyszíni előkészületeket, 1886 novemberének végén. 300–400 főből álló karavánt szerveztek, karavánvezetőnek pedig egy Dzsumbe Kimemeta nevű egyént sikerült szerződtetniük, aki állítólag a kor egyik legjobb afrikai karavánvezetőjének számított. A tengerparti Panganiból (ma Tanzánia) indultak a szárazföld belseje felé északnyugati irányban. Érdemes megnyitni az internetes térképet, és ránagyítva végigkövetni az útvonalat, amelyet a tengerparttól a Kenya-hegyig, majd a Rudolf- és a Stefánia-tóig megtettek. A tengerpartról 1887 februárjában indultak, a Rudolf-tóhoz 1888 márciusában értek. Útközben persze támadt néhány váratlan kellemetlenségük, például hogy az egyik teherhordó úgy döntött, megszökik. Ez sikerült is neki, csakhogy Telekiék pechjére épp ez a fiú cipelte a ládát, melyben a korábban összevásárolt Afrika-térképeket és a térségről szóló könyveket tartották. Nyilván később aztán maguk is belátták, hogy ezeknek nem is vették volna hasznát, hiszen ismeretlen területeken vonultak keresztül. Az akkori szakirodalom például úgy tudta, hogy valahol a mai Kenya és Etiópia közt terül el az úgynevezett Hold-hegység. Telekiék látogatásával nyert tudományos bizonyítást, hogy ez a hegység nem is létezik.

 

Kétszer a Kilimandzsárón

1887 júniusában érkeztek meg a Kilimandzsáróhoz, melyen Teleki 5310 méteres magasságig jutott fel. Ott pedig már hó is van. Majdnem egy évtizeddel később, 1895-ben ismét megpróbálta megmászni, de a legmagasabb csúcsra, a Kibóra (5895) nem jutott fel. Legfontosabb földrajztudományi eredménye mégis a két hatalmas tó felfedezése: a nagyobbat a trónörökösről Rudolf-tónak, a kisebbiket Stefánia-tónak nevezte el. A Rudolf-tavat aztán 1975-ben átnevezték: Turkana-tó lett a neve, mivel így nevezik az egyik helyi törzset. A tótól néhány kilométerre délre fekszik egy tűzhányó, amely Teleki nevét kapta, és ma is Teleki-vulkánnak hívják. 1888 októberében tértek vissza a tengerparti Mombasába, ahonnan hazautaztak, több száz darabos növénytani és néprajzi gyűjteménnyel. Bár a következő években többször is járt Afrikában, majd Indiába és Szumátrára is ellátogatott, az első maradt a legjelentősebb felfedezőútja.

 

Civilben képviselő

Korábban említettük Sáromberkét: ez egy erdélyi falu Maros megyében, itt született gróf széki Teleki Sámuel néven, a Teleki család református ágának tagjaként, a helyi Teleki-kastélyban, mely ma is áll, és amelynek az emeleti részeit ő maga építtette. Utazásai és felderítőútjai mellett ugyanis itthon sem tétlenkedett: 1881-től haláláig (egy év kivételével) országgyűlési képviselő volt. De még hatvankilenc évesen is érzett magában annyi energiát, hogy az I. világháború kitörésekor tartalékos huszár alezredesként felajánlotta szolgálatait, de (nyilván korára való tekintettel) nem fogadták el, két évvel később, 1916-ban aztán meg is halt. Tettvágyát és ötleteit talán dédapjától örökölte. Őt is Teleki Sámuelnek hívták (1739–1822), és amellett, hogy Erdély kancellárja volt, szintén egyedi vállalkozást hívott életre: megalapította az ország egyik első közkönyvtárát, a Teleki Tékát, mely ma is meglátogatható Marosvásárhelyen.

 

 

A nélkülözhetetlen puska

Belegondolni is nehéz, mi mindent cipelhetett Telekiék több mint háromszáz fős karavánja Kelet-Afrika vadonjain keresztül. Az utazók visszaemlékezései szerint a rakomány nagy részét ajándékok tették ki: tárgyak, melyeket az egyes helyi törzsek vezetőinek szántak, hogy azok továbbengedjék őket területükön. Ez sokszor be is jött, néhány esetben viszont nem sikerült szót érteni az őslakosokkal, akik aztán megtámadták a karavánt. Előfordult, hogy a puskásoknak agyon kellett lőniük néhányat a helyi harcosok közül, hogy elrettentsék a törzs tagjait a további támadásoktól, és az európaiak biztonságosan továbbvonulhassanak. A puska az ellátás szempontjából is hasznos eszköznek bizonyult: az út során Teleki előszeretettel gyakorolta vadászszenvedélyét, az elejtett állatok pedig ennivalót biztosítottak a karaván tagjainak.

 

 

 

 

magyar utazókVeres IstvánTeleki Sámuel

Ajánló