Egy nap tíz centi

Sötét kapu alatt visz az út Mahdia ősrégi erődítményébe. Keskeny, boltíves, csaknem ötven méter hosszú, egykor hét csapórács, hét erős vasrostély védte a bent lakókat a tenger felől érkező támadóktól.

Nyári napokon nem igazán mozdul a levegő az alagútszerű bejáratban, árusok és vásárlók népes tömege, bámészkodók ráérős hada torlaszolja el az utat. Időbe telik, míg bejut az ember a medina szívébe. Tunézia egyik leghangulatosabb városában vagyunk, ahol látszólag mindenki ráér, és a szövőgépek is lassított tempóban csattognak.

 

Mahdia busszal másfél óra Monasztirtól. Olívája, sója messze földön híres, halászkikötője, tengerparti temetője egyenesen festői, konzerviparával országos viszonylatban is vezető helyen áll. Medinájában műhelyek hosszú sora található, a város kézművesei elsősorban pompás szőtteseikről híresek. Idős takácsok, hímzők és varrónők kínálják drága portékáikat, selyemből készült, arannyal díszített ruháikat, kelméiket, de kitesznek magukért a keramikusok, az ékszer- és parfümkészítők is. Antik tükrökből sem láttam nagyobb választékot sehol a világban, talán még Velencében sem, mint itt, hozzátéve: sem tinilányt, sem érett nőt, sem idős asszonyt nem láttam még tükör előtt állni egyetlen házban sem, amelybe Tunéziában betérhettem.

Itt, ezen a pontján az országnak egyébként is minden másnak tűnik, mint északon vagy délen. Tabarka, bármennyire szép is, nem nagyon figyel magára. Abból él, amit a régmúlttól kapott, hozzátenni nem tud. Szidi Bu Szaid, a dombtetőre ejtett ékszerdoboz merő csillogás luxusszállodákkal és borsos árú éttermekkel. Mahdiának igazából Monasztir lehetne a párja, ott viszont sokkal zajosabb, harsányabb az élet, a külföldi filmesek által gyakran bérbe vett ribat (erőd) révén pedig sokkal büszkébb a város, mint például az amfiteátrumával méltán világhírű El-Dzsem.

Mahdia nem a csend, hanem a kellemes hangulattal páros nyugalom városa. Kora reggel, amikor még néptelenek a medina utcái, tenyérnyi terei, ugyanolyan barátságos arcát mutatja, mint délután három-négy óra tájt, amikor már pezseg az élet a kőfalak ölelésében, vagy késő este, miután százszámra gyulladnak fel a kék-fehér halászbárkák lámpái a nyílt tengeren. A frissen kifogott hal hajnalban érkezik a kikötőbe, jó pénzért ott kerül a kereskedők kezébe, akik aztán átpakolják és már viszik is a piacra. Szivacshalászok, sőt kincsvadászok is feltűnnek olykor a kikötőben. Mahdia közelében gazdag a tenger, hajóroncsokat is őriz a mélyben. A lámpafény melletti szardíniahalászatra egyébként a szicíliaiak tanították meg a helybelieket, ők pedig már olyannyira elsajátították ezt a mesterséget, hogy Mahdia évente tonnaszámra exportálja az olajban eltett szardíniát.

Tunézia legpazarabb női ruhái, hagyományos népviseletei is itt készülnek. Túl a medinába vezető sötét tornácon, vagyis a levegőtlen folyosón, amikor már a tenger felé futó sikátorokban járunk, valósággal kitárulkozik előttünk egy-egy szövőműhely. Sarkig tárt ajtajával szinte becsalogatja az arra járó turistát, a bent dolgozók pedig örömmel fogadják érdeklődésünket, sőt be is vezetnek a szövés nem könnyű tudományába.

Mohamedék műhelye egy nagyobb és egy kisebb részből áll. Ez utóbbi a készáru és az alapanyagok raktára, a tágasabb rész pedig négy szövőgépnek ad teret. Csak a sok beszédnek nincs helye itt. Mintha mindenki, aki itt dolgozik, szótlansági fogadalmat tett volna, amikor rábólintott a műhelyvezető munkafeltételeire. Sem idős, sem fiatal nem szól a társához, amíg a szövőgép mögött ül. Ha nem hallanám a négy munkaeszköz csattogását, a csend legnagyobb sűrűjében figyelném, hogyan jár a kéz, a láb, a szem, és mire képes az emberi akarat, az odaadás és a fantázia.

Egy-egy műhelyben négyen-öten dolgoznak. Főleg egy családból. A műhely vezetése ugyanis apáról fiúra száll, vagy legalább valamelyik közeli rokonra. Nők nem dolgoznak köztük. Bármilyen meglepőnek tűnik is, Tunéziában a kézi munka is a férfiakra tartozik. Főképp egy ilyen nyitott műhelyben, ahová bárki betévedhet. Nagylányt, feleséget pedig egy tunéziai férj, apa nem tesz ki idegen tekinteteknek. Más a helyzet a nagyvárosokban, ahol pénztáros is lehet a lányból, asszonyból, vagy éppen tejipari munkás. De egy szövőműhelyben, amely sokkal intimebb közeg, még csak kényszermegoldásból sem kaphat állást. Pontosabban: ülést, hiszen a szövőszék mellett ülve dolgozik az ember.

Iszmail, Abdrazak, Mohamed és Hatem órákon át rezzenéstelen arccal végzi a munkáját. Úgy ülnek a fakeretek, szövőállványok mögött, olyan erősen befelé fordulva, hogy valósággal megszűnik körülöttük a világ. Csak a láncfonalak szétválasztására, a vetülékfonal átvezetésére, a lábítók mozgatására, de legelsősorban a készülő kelmére, annak fokozatosan kialakuló mintázatára figyelnek. Egy nap alatt tíz centi anyag készül a finom fonalból. Ezért a tíz centiért dolgozik a kéz, hajt a láb, görnyed a hát, hallgat a száj. Pihenni, lazítani, amíg ott nézelődtem köztük, senkit sem láttam. Mindenki a maga napi penzumára összpontosított, hogy elkészüljön azzal, aminek reggeltől estig el kell készülnie. Másnap, amikor visszamentem hozzájuk, a négy arc közül csak egy volt új, s amikor megkérdeztem, hol van a társuk, akivel tegnap váltottam pár szót, csak az egyikük bökte oda, hogy „úszik a tengerben, de majd jön”. Jót mosolyogtam a válaszán, hiszen a tenger kőhajításnyira van a műhelytől, a „majd jön” így nem a buszjárattól függ, hanem attól, mikor unja el magát a hullámok között az ügyes kezű szövőfiú.

Szőttesek, takarók, terítők, sálak készülnek a műhelyben. Gyapjú, pamut, selyem a legfinomabb minőségben sorakozik a polcokon. A minták egymástól nagyon is eltérők. Szépek a rombuszmotívumok, vannak cikcakkosak, mindenféle geometriai minták, eredeti berber motívumok. Külön polcról kerülnek elém a művészi darabok, amelyek árban is eltérnek a többi kelmétől. Ősrégi mesterség ez mai fáradsággal, mindennapi kitartó munkával, rengeteg nekifeszüléssel. A szakma csínját-bínját csak itt, ezekben a kis műhelyekben lehet elsajátítani. Itt nő fel a fiúgyermek, apja közelében már kölyökként itt tesz-vesz a szövőszékek között, kamaszként már oda is ül valamelyikhez, kézügyességét, rátermettségét fejleszti, hogy aztán húszévesen ura lehessen a gépnek, később pedig felvegye a versenyt bátyjával, apjával vagy bácsikájával, sógorával, nagyapjával.

Választási lehetőségből nincs sok a családban. Ki mit kap örökül, azt viszi tovább. Aki ide születik, a fonalak, a selymek, a kelmék kicsinyke birodalmába, az nagy valószínűséggel itt is fog megöregedni. Ha akarja, ha nem.

Az a bizonyos napi tíz centi az élete, és annak kell majd olyan árat szabnia, hogy vevőre találjon. Mert hiába roskadoznak a polcok a kész szőttesektől, ha csak bámészkodni tér be az idegen. Szőni és élni, szőni és élni, ezt csattogják a gépek.

 

 

 

 

 

világSzabó G. LászlóMahdia

Ajánló