Extrémből is jeles

Tíz évig magyarul játszott, budapesti színésznő volt. Szerződtetett tagja a Bárka Színháznak. Most szerepekre hívják különböző előadásokba Pozsonyban. Művészi ereje szlovák nyelven is átütő. Köreit, amióta hazajött, szabadon futja. Színészi sorsát Varga Anikó maga irányítja. De a filmrendezők így is megtalálják.

 

A Bárkán eltöltött éveinek legfényesebb gyöngyszeme Nádas Péter Találkozásának Máriája. A kortárs magyar dráma egyik legsúlyosabb szerepe. Itthon, az elmúlt három évadot tekintve kapott hasonló értékű feladatot?

Sajnos, nem. Az Új Színpadon bemutatott Equus, amelyben a bírónőt játszottam, szintén elmélyült munkafolyamat eredménye volt, de az sem vethető össze a Találkozással. Ez utóbbit az is izgalmassá tette, hogy hárman formáltuk meg Mária szerepét. Spolarics Andrea, Varjú Olga és én. Voltaképpen megháromszorozódott a figura. A történet, a szöveg is fel volt bontva. Gergye Krisztián rendezte a darabot, aki főállásban koreográfus. Rengeteget bíbelődtünk a színpadi mozgással. Ha Spolarics Andrea szájából hangzott el egy mondat, akkor én mozdultam, ha én beszéltem, akkor másvalaki. Nagyon érdekes hatást adott ez így. És Nádas Péter is részt vett néhány próbán. Nagyon zárkózott, nem egy csevegős ember, nem akar szórakoztatni. Olyan erős aurája van, hogy meg voltunk illetődve attól, ami sugárzott belőle. Reggel héttől este hatig mindennap ír. Esszenciális műveket alkot. Imádom az összes darabját. A Temetést szeretném majd megcsinálni valakivel, amelyben mikroszkóp alatt vizsgálja a színpadi létet, és persze keveredik benne a magánember és a színész viszonya. Nehéz darab, nem véletlen, hogy ritkán veszik elő. Pontosan, letisztultan kell játszani, minimális színészi eszközökkel.

 

Pozsonyban végezte a színművészeti főiskolát, évekig a szlovák nyelvet használta, aztán tíz évadon át magyarul játszott. Most megint vissza kellett állnia a szlovákra. Meglepő módon mindkét nyelvet természetesen használja, és mindkettőt választékosan beszéli.

Nagyon sokat nyom a latban a budapesti tíz év. A puszta tény, hogy a Bárka előtt is bebocsátásra várt harminc más színésznő, csak fokozta a felelősségérzetemet, hogy a lehető legjobb tudásom szerint formáljam meg a rám bízott szerepet. A Bárkában igényesek voltunk egymással szemben. Korrigáltak bennünket, fiatalabbakat az idősebb színészek, felhívták a figyelmünket minden apró hibára. Harmincöt évesen beszédórára jártam. Fejlődni akartam. A tanulás nem érhet véget a diplomával. Ötvenéves kollégáim is figyelik, továbbépítik magukat, az igényességből nem nőhet ki az ember. De ami a két nyelv folyamatos váltogatását illeti: egy rövid novella, Az ördög nem alszik tévéfilmváltozatán dolgoztunk nemrég Kassai Csongorral. Sok év után újra összekerültünk. A kamera előtt szlovákul beszéltünk, a forgatás szüneteiben mindig magyarul. Automatikusan váltottunk. Ezt is meg lehet szokni. Még egy kapcsolaton belül is. A kedvesem szlovák. Reggelente, ébredés után nemegyszer magyarul szólok hozzá. Néz rám, és érti, mit mondtam neki. Ezen mindig meglepődöm.

 

A betléri kastélyban forgatott 1890 című sorozattal tizenhárom vasárnap grófnőként láthatták a tévénézők. Az Eva Nová és a Titkos életek után ismét komoly alkotómunka részese lehetett. Érzi már mindennek az eredményét?

Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és a szakmában is jobban figyelnek rám. Azt azért tudni kell: a film a rendező, az operatőr és a vágó kezében van. A színész végrehajt, jobb esetben beletehet valami pluszt is. Én nagyon nagy alázattal viszonyulok a filmezéshez. Mindent beleadok, amit abban a pillanatban a szakmáról tudok. Árgus szemmel figyeltem Emília Vášáryovát az Eva Nová forgatásán. A menyét játszottam, ott lehettem a közelében. Megdöbbentő volt, hogy a kamera előtt látszólag nem csinált semmit. Vagy nagyon keveset. Éppen hogy csak. De kiült az arcára a belső folyamat, amely a lelkében zajlott. Nekem ez nagy felfedezés volt. Később a moziban is azt láttam, hogy az arca beszél a vásznon. Tele van érzelemmel. Vizsgálgattam saját magamat az 1890-ben. Betlért nagyon szeretem, a grófnő szerepét is. Túl vagyok a negyvenen, leolvasható már egy történet az én arcomról is. Nem kell hozzátennem túl sokat. Kamera előtt a kevesebb is elég. A belső folyamatot kell megmutatni. Csak egy-egy ponton, egy nagyobb érzelmi kitörésnél kell jobban belemenni.

 

Az extrém feladatokkal hogyan küzd meg? Egyáltalán, örül, ha a bátorságát, a fizikai rátermettségét is bizonyítania kell?

Dürrenmatt A vak című darabját játszottuk a Bárkán. Katonaszerepet kaptam benne. Maszk volt az arcomon, tizenöt kilós vaskonstrukció a testemen. Majd leszakadt alatta a derekam. De a színész akkora állat, hogy ha egy jó rendező elhiteti vele, hogy ezt kell viselnie, akkor ellenkezés nélkül belemegy.

 

Az 1890-ben kádban fulladt meg a grófnő.

Nagyon vártam ezt a jelenetet. Azt akartam, hogy morbid legyen, ijesztő, hiteles. Megbeszéltem a rendezővel, hogy nemcsak a szemem, a szám is nyitva lesz, és nem jön ki rajta levegő. Magam sem értem, hogyan sikerült ennyire elzárni a légcsatornáimat, a számat, az orromat, de olyan nyugalmi állapotba kerültem, hogy egy ideig tényleg nem vettem levegőt. Rátaláltam egy belső kulcsra, amely ezt segített végrehajtani. Másnap ugyanezt már nem tudtam megcsinálni. Mivel meleg volt a víz a kádban, teljesen átmelegedett a testem, a kastélyban pedig hideg volt, ahogy kiszálltam a kádból, megfáztam egy kicsit. Bedurrant az orrüregem. De megnyugtatott, hogy az előző napi felvételek jól sikerültek.

 

Volt egy másik izgalmas helyzete is, a koporsóban.

Szörnyű gondolatokat vált ki az emberben, ha bele kell feküdnie egy koporsóba. Első körben azt mondtam: jó, csináljuk! Lélekben felkészültem rá. De amikor már feketében voltam, és halotti maszkban, s megláttam a felravatalozott koporsót, nem volt mindegy. Akkor esett le a tantusz, hogy Jézus Mária, mire vállalkoztam?! Nagyon erős szorongás fogott el, de már nem volt visszaút. Megpróbáltam humorral kompenzálni a helyzetet. Próbaképpen bele sem feküdtem a koporsóba. Úgy gondoltam, elég lesz egyszer. Hogy oldjam a feszültséget, elkezdtem viccelődni. Vajon beleférek-e? Nem fog kilógni a lábam? A koporsó fedelét szerencsére nem csukták rám. Végrendeletemben mindenesetre ott lesz, hogy hamvasztást kérek. Három percig kellett úgy feküdnöm, hogy ne mozogjon rajtam semmi. Elsőre könnyűnek tűnt, de amikor már ott vagy, és tudod, hogy csak észrevétlenül lélegezhetsz, elkezd viszketni az orrod, valami szorít, és már csak fohászkodsz magadban, hogy »Úristen, Janko Koleník, mondd már el a szövegedet, legyünk túl ezen az egészen!« Ezek egyáltalán nem kellemes szituációk. Nem is vágyom ilyenekre.

 

Kassán vagy Komáromban szívesen játszana?

Egyeztetés kérdése az egész. Nemrég mindkét társulat igazgatója hívott, de ugyanabban az időpontban kellett volna próbálnom mindkét helyen. Végül Kassát választottam, egy újabb fordulat miatt azonban arról is le kellett mondanom. Betléren forgatni az 1890-ben és Kassán játszani ugyanabban az időpontban nem lehetett volna.

 

Martin Šulík készülő filmjébe, A tolmácsba Bandor Éva helyett került be, aki éppen akkor Cannes-ban járt az Out című filmmel.

Kértem a gyártásvezetőt, hogy próbálják meg átrakni Éva napjait. Imádom őt, barátnők vagyunk, tudom, mennyire fontos volt neki a szerep. Reménykedtem, hátha meg tudják oldani. Nem lehetett. A rendező is úgy vélte, Évának ott a helye Cannes-ban, képviselnie kell a Kristóf Györggyel forgatott filmet, így az egész helyzet pozitív fordulatot vett.

 

Így állhatott kamera elé az Európa-díjjal kitüntetett és Oscar-jelölt Toni Erdmann főszereplőjével, Peter Simoneschekkel.

És a közelébe kerülhettem a film másik szereplőjének, Jiří Menzelnek, akivel évekkel ezelőtt, a kapolcsi fesztiválon már válthattam pár szót. Mondtam neki, hogy szeretnék egy közös fotót, mire azt felelte, megbeszéljük, mi lesz az ára. És finoman udvarolni kezdett. Olyan kedvesen, annyira csábítóan viselkedett, hogy zavaromban azt sem tudtam, hova nézzek. Vele nincs közös jelenetem a filmben, csak az osztrák Peter Simonischekkel, aki szintén nagyon nagy kaliber. Újra bebizonyosodott számomra, hogy ezek a hatalmas nevek mekkora profik és mennyire közvetlen emberek. Én Besztercebányán léptem be a filmbeli történetbe, ahol útjuk során megszáll a két férfi, Menzel és Simoneschek, s az utóbbit meglopja egy tizenhét éves fiú a szállodában. Másnap a rendőrség elkapja a tolvajt, aki az én fiam, és kétségbeesve próbálom elsimítani az ügyet. Nem egy konszolidált asszony vagyok, hanem szegény, szerencsétlen, idegileg kikészült nő, aki egyedül neveli a gyerekét. Simoneschekkel ott, a forgatás helyszínén ismerkedtem meg. Semmit sem tudott rólam. Gondolhatta volna azt is, hogy az utcáról hoztak be a forgatásra, hiszen úgy néztem ki a jelmezben, mintha ott, a közelben találtak volna. Az ellopott kétszáz euró helyett azonban a szerepem szerint csak harmincat tudok felkínálni a férfinak. Mivel mindig ugyanazzal az energiával, de egy picit más arckifejezéssel, tehát nem automatikusan nyújtottam a pénzt, hogy ne vesszen el a tartalma a jelenetnek, az osztrák kolléga megjegyezte: »Ez érzelmileg nagyon jó volt. Erős.« Egyébként Martin Šulíkkal sem dolgoztam még. Neki is kedvében akartam járni, így mindent belesűrítettem, amit lehetett. De Simoneschek is mindig mutatott valami újat, amivel meglepett. Egyébként az ő életében is fontos helyet foglal el a színház. Bécsben, a Burgtheaterben játszik komoly szerepeket.

 

S Varga Anikóra mi vár majd ősszel?

Most olvastam el Háy János legújabb darabját, a Halott embert. Ilyen vagy hasonló kortárs drámában szeretnék játszani. Egyelőre keresem a helyemet, ahol majd előhúzhatok valamit a tarsolyomból.

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóVarga Anikó

Ajánló