Havadtőy Sámuel (élet)képeinélet

A biztonság csipkéi

Világhírű művészekkel ápolt barátságot, köztük példaképével, Andy Warhollal. Legközelebb Yoko Onóhoz került, akivel húsz évig élt élettársi kapcsolatban.

Sam Havadtoy, azaz Havadtőy Sámuel képzőművész azt mondja, legkedvesebb élményeinek egyikét nálunk kapta, Pozsonyban. Pedig kalandokban bőven volt, van része lakhelyein – Budapesten, Londonban, New Yorkban, Genfben és a Genovához közeli Santa Margheritán is. Olaszországból fogalmazta meg a minap e-mailben, miközben egy újabb kiállítását készítette elő Genovában, a Via Garibaldin, vagyis a Garibaldi utcában, hogy: „Rövid idő alatt háromszor voltam Pozsonyban, de nyáron biztosan visszamegyek majd. Gyönyörű és kulturált város. A színházban pedig mindenki készséggel segített, hogy megrendezhessük az ottani kiállításomat. Minden tökéletesen működött.”
Utolsó vacsora és az új szobrok című kiállítása a Szlovák Nemzeti Színházban látható. A teátrum csarnokában Havadtőy Sámuel egyrészt sajátos Pinocchio-szobrával üzen. „Pinocchio tisztességgel élt, hiszen nem vetemedhetett hazugságra, mert megnyúlt volna az orra – mondta a kiállítás megnyitója előtt. – Figurája számomra az erkölcs, a szeretet és a tisztaság jelképe.” Az Utolsó vacsora valóságában a helyszínen érdemes elmélyülni. Az alkotás egy oltárt és tizenkét négyzetet foglal magába. A különböző színű „csipkével fedett” jelképes négyzetek megállító kijelentéssel szembesítenek.

Londontól Londonig
Havadtőy Sámuel kalandos élete furcsa játéka a sorsnak. Londonban született magyar szülők gyerekeként. Szüleit a honvágy ötvenhatban hazahozta Magyarországra. 1971-ben Jugoszlávián át, disszidensként szökött vissza szülővárosába, Londonba. Onnan indult újabb hazájába, New Yorkba, ahol – mielőtt lakberendezői stúdiót nyitott volna – egy régiségkereskedésben dolgozott. Az üzlet egy életre szóló nagy találkozás színhelye lett: Havadtőy Sámuelt a régiségek hozták össze John Lennonnal és Yoko Onóval.

A visszatért szék
„Egy nap megállt egy pár a kirakat előtt – meséli. – Nézelődtek, tanakodtak, végül bejöttek, és elmondták, hogy az üveg mögötti két karosszék érdekelné őket. Megnéztem a cipőjüket, mivel kitanultam, hogy nem az öltözéke szerint kell lemérni vagy megítélni az üzletbe betérő szándékát, hanem a cipője alapján. Nézem, mi van a lábukon, abból, amit viseltek, nem sokra számíthattam. Csakhogy rajongtam a Beatlesért, és cipő ide vagy oda, elámulva, hitetlenkedve néztem, hogy valóban John Lennon és Yoko áll-e velem szemben az üzletben. Ők voltak, megegyeztünk, és megvették a székeket. Később sokat üldögéltem az egyiken.”

Yoko Ono és a Galéria ’56
Havadtőy Sámuel 1992-ben galériát nyitott Budapesten. „Amikor a nyolcvanas évek végén gyakrabban kezdtem hazajárni, itt-tartózkodásaim alatt úgy tapasztaltam, hogy Magyarországon az átkosban nagyon kevés amerikai kortárs művészről jelent meg írás, múzeumokban nem szerepeltek alkotásaik. Ezért úgy döntöttem, hogy nyitok egy galériát, és meghívom az amerikai kortárs művészeket, behozom a munkáikat, nem eladásra, hanem bemutatásra. A galéria névadásában Yoko segített ki. Azt tanácsolta, nevezzem el Galéria ’56-nak. Ez ugyanis találóan kifejezi a forradalom és a művészet kapcsolódását, a magyar ötvenhatos eseményekre vonatkoztatva is.”

Warhol és a megtisztulás
A Lennonék által megvásárolt két szék tartós munkakapcsolatot indított el. Havadtőy Sámuel belsőépítészként kezdett dolgozni Lennon és Yoko számára, több lakásukat ő rendezte be. Az az idő, amíg a lakóterüket alakítgatta, a nyitott fiatal lakberendezőt a modern művészet felé terelgette, s Lennonék befolyása révén – mint maga mondja – kezdett „belefolyni a kortárs művészeti életbe. Az antikvitások, az antik műtárgyak bűvöletében élve a művészeti formák területén sok minden letisztult számomra.”
„Közös életünk alatt Yoko Onóval számtalan művész megfordult nálunk, köztük Andy Warhol is. Meghatározó lett számomra, és nem elsősorban azért, mivel az ő gyárában tanultam a szitanyomást, hanem a személyiségével. Pár évvel ezelőtt hommage-sorozatot készítettem a tiszteletére, ezen jelképesen egy japán majomfigurához rendeltem a személyiségét és a szellemiségét. A majomfaj ugyanis, amelyet mintául vettem alapul, az ottani vallási felfogásban elsőként tisztult meg, és elérte a Nirvánát. Andy Warholban ilyesmit láttam és látok.”
„Ha közelgett Sean születésnapja, John Lennon minden évben elvitte őt egy fényképészstúdióba, és lefotóztatta. Portréit egymás mellé rakták lakásuk bejáratánál a kandalló melletti falon, így örökítették meg cseperedését. Sean ötéves volt, amikor John Lennon meghalt. Távozásával a hagyomány megszakadt, senkinek sem jutott eszébe, hogy folytassa a fotóztatást. Sean nyolcadik születésnapján Andy Warhol megállt a fényképek előtt, és megkérdezte, hol vannak az előző születésnapi portrék. Mondtuk, hogy John tiszte, apai ajándéka volt a fotóztatás. Eltűnődött, aztán kisvártatva közölte, hogy mostantól az övé lesz, ezentúl a születésnapokra festményt készít majd Seanról. Eljött a következő születésnap, és hozta az ígért képet. A rákövetkező esztendőben azonban ő is itt hagyott bennünket. Akkor úgy döntöttünk, hogy más ne kezdje újra. Ne kezdje folytatni a sorozatot. Úgy tűnt, mintha nem kellene! A gesztus előtt azonban fejet kellett hajtanunk. Vagyis hogy megakadt valami, egy gesztus, ami a szeretetből fakadt, és Andy Warhol úgy látta jónak, helyénvalónak, ha folytatja. Nem pénzért, nem juttatásért, bármi másért, pusztán szeretetből. Ez a csodálatos ember tele volt szeretettel és jóindulattal.”

Határeset „két oldallal”
„Valaki ajándékba adta nekem Hunčík Péter Határeset című könyvét. Elolvastam, és megrendeltem húsz példányt, amelyeket olyan nagyszájú, hangoskodó emberek között osztottam szét, akik megingathatatlan erős véleménnyel vannak mindenről. Azzal adtam át egy-egy példányt, hogy »ha ezt a könyvet elolvasod, rájössz egy nagy igazságra. Arra, hogy minden történetnek, minden sebnek, minden fájásnak van egy másik oldala is. S a legtöbb dolog megoldása csak hozzáállás kérdése.« Több interjúban is beszéltem erről. Aztán egyszer csörög a telefonom, felveszem, hogy »tessék«. Azt mondja egy férfihang a vonal másik végén, hogy »hallottalak a rádióban, már megint a könyvemet emlegetted«. Kérdeztem, kivel beszélek. »Hunčík Péter vagyok« – mondta. Megkereste a telefonszámomat és felhívott. Annyira örültem ennek! Talán most, hogy Szlovákiába készülök, meg kellene keresnem…” (Mint ahogy fotónk is bizonyítja, a pozsonyi kiállítás megnyitóján találkoztak.)

A csipke új élete
„Amikor kimentem Amerikába, bárhova hívtak is vendégségbe, minden otthonban hiányérzetem volt. Rájöttem, hogy egy apróság hiányzik nekem az ottani lakásokból. A csipketerítő. Nálunk odahaza ugyanis alapdolog volt. Elmaradhatatlan kiegészítő. Díszként ott lógott a kanapé támláján, szétterítve ott volt a tévé tetején, a kisasztalon a hamutartó alatt. A lakás részévé vált. Az amerikai környezetben, hiányát érezve tudatosítottam, hogy a csipke az otthon biztonságát jelenti számomra. Elkezdtem gyűjteni, kijártam a bolhapiacokra, felkutattam mindent, ahol beszerezhető volt.
A csipke nagyobb odafigyelést érdemelne, mint hogy lekezeljük, giccsnek tituláljuk. Egyrészt a mi kultúránkban halotti lepel. Másrészt rengeteg energiával készül, tiszteletre méltó igénnyel és igyekezettel, odaadással és kitartással. Az asszonyok a napi munkával végezve, miután kiszolgálták a férjet, és ellátták a gyereket is, leülnek csipkét verni. Igényét érzik, hogy megvalósítsák magukat, kifejezzék érzéseiket, szépet teremtsenek. Még sincs becsben tartva! Ha összekoszolódik a terítőjük, netán kiszakad a szála, eldobják, és csinálnak helyette másikat. Ellenben ha a férj összeüt, mondjuk, egy háromlábú ülőkét, s annak meglazul vagy kitörik a lába, nem válnak meg tőle olyan könnyen, mint a csipkétől. Újrafaragják, megjavítják, mert abban férfimunka van. Én is ezt teszem a lekezelt csipkével. A képeimen új életet adok neki. S a látványa, ha eljönnek a kiállításaimra, a legmacsóbb férfiakban is megindít valamilyen érzelmeket.”

Ajánló