Szibériai sámánok barátja

Amit a pogány magyarok egykori hitvilágáról ma tudunk, azt nagyrészt neki köszönhetjük. Diószegi Vilmos a 20. század talán legnagyobb sámánkutatója.

 

1923-ban született Budapesten, élénk fantáziájú gyerek volt. Szerette a meséket, nemcsak hallgatni, hanem maga is kitalált egy saját mesevilágot, melybe gyakran menekült félelmei elől vagy a gyakori betegeskedései miatt ágyban töltött napok alatt.

 

Édesapja elkobozta

Nyolcéves sem volt, amikor édesapja névnapi ajándékként elvitte az angolparkba, ahol látható volt Feszty Árpád híres körképe a magyarok Kárpát-medencébe való bejöveteléről. A festményen látható táltos alakja indította el Diószegi Vilmos érdeklődését a magyarok egykori ősvallása iránt. 

Gimnazistaként titokban törökül és japánul tanul, s mindent elolvas, ami a Kelet-kutatásról kezébe kerül. „Mint kis gimnazista meg reggelenként hat órakor fel-felkeltem – latin szavakat magolni. Apámnak szemet szúrt a nagy buzgalom, s egyszer kivette kezemből a szószedetet. Némi dadogás után töredelmesen bevallottam: török szavakat tanulok. És hiába magyaráztam: a jakut sámánénekeket másképpen nem tudom majd lefordítani – apám könyörtelenül elkobozta szótáramat.ˮ

Az egyetemen belső-ázsiai török filológiát és magyar őstörténetet hallgat. Közben a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben vállal adminisztrációs munkát, hogy szüleit anyagilag kicsit tehermentesítse. A háború utáni években az egyetemen tanársegéd, majd a Magyar Néprajzi Múzeumba megy át, és ott az ázsiai gyűjtemény kerül a keze alá. A néprajztudomány és a filológia módszereivel kezdi kutatni a szibériai népek hitvilágát, valamint kutatóutakat szervez magyar tájegységekre, hogy a népi hit- és hiedelemvilág maradványait dokumentálja. Gyűjtött Bukovinában, a székelyek közt, Gömörben, a Zoboralján, Zemplénben és a Csallóközben is. Nem a divatos-romantikus őstörténeti elméletek érdekelték, hanem azt próbálta tudományosan bebizonyítani, hogy amit adatközlőitől hallott a boszorkányokról, táltosokról, halottlátókról, garabonciásokról vagy épp a gyerekmondókák és dalok dobos motívumairól, az a pogány magyar vallásosság kései maradványa.

 

Megengedték, beengedték

1957 júniusában vált valóra gyerekkori álma: elindulhatott a Szovjetunióba, hogy a szibériai sámánhit maradványait kutassa. Eredeti kiküldetése három hónapra és csak Leningrádba szólt. Múzeumok anyagát szerette volna lefényképezni és lemásolni. Már ez is nagy vállalás volt, de ő többet szeretett volna: kiutazni terepmunkára Szibériába. Tervéről itthon senkinek sem beszélt, hiszen már az is irreális volt, hogy kiutazására engedélyt kapjon. Végül sikerült meghosszabbíttatnia engedélyezett kutatási idejét, és eljutott az Urálon túli területekre. „Néhány távoli zugban, nagy utánjárással, a kutató még rá-rábukkan egy-egy öregre, aki valamikor sámánkodott. S a kivénhedt vadászok, elaggott pásztorok között máig is jócskán akadnak, akik halálukig megmaradnak most már apáik hitében, akik egészen sohasem szabadulhatnak az öröklött hiedelmektől. Ezeket a régi öregeket kerestem meg Szibériát járva, 1957 kora őszén és 1958 nyarán. A burjátok hatszögletű gerendaházaiban, a szojotok rácsos falú nemezjurtáinak mélyén, a karagaszok kúp alakú kéregsátraiban, a medvebőrökön, örökösen csak a sámánok viselt dolgaira tereltem a szót. Csekély időmből alig-alig jutott másra. Azt, hogy miképp élnek ma Szibéria népei, úgy-ahogy én is megláttam, de a kutatómunka szüntelen hajszája nem kedvezett bizony annak, hogy mindenütt tüzetesen körülnézzekˮ – írja tapasztalatairól. Bár visszahúzódó ember volt, aki nem kedvelte a társaságot, az egyszerű falusi emberekkel könnyen szót értett, és hamar elnyerte az adatközlők rokonszenvét.

A szovjet hatóságok akkoriban nem egy neves kutatót tanácsoltak el a samanizmus tanulmányozásától. Diószeginek viszont szabad volt, ami szovjet kollégáinak nem. A baráti országból érkezett tudósnak megadtak minden segítséget, hogy kutatómunkája eredményes legyen. Ráadásul ottléte alatt a mellé kirendelt orosz kollégák is nyugodtan kutathattak a témában. A három hónapos ösztöndíj lejárta után saját megtakarításából és magyarországi támogatásokból tudta fedezni egyéves ottlétét. Nagyon szerényen, szinte nyomorogva élt, és betegen tért haza. A 60-as években még Mongóliában tanulmányozta az ottani samanizmus és a buddhizmus kölcsönhatásait.

 

Eltervezte, nem úgy lett

Diószegi Vilmos negyvenkilenc éves volt, amikor egy erdélyi kutatóútra készülve hirtelen megbetegedett, majd öt hónapos kórházi kezelés után 1972 nyarán meghalt. Nem így tervezte, hanem úgy, hogy Budapestet a sámánkutatás központjává teszi, időskorára pedig falura költözik, és ott rendezgeti majd írásait. Halála után azonban gyűjteményét kettéosztották, az egyik rész az MTA-hoz a másik a Néprajzi Múzeumhoz került. A hatalmas anyag további feldolgozása egy egész munkacsoportot igényelt volna, hiszen egyik feltétele a szibériai nyelvek beható ismerete volt. Diószegi temetésén a Farkasréti temetőben egyik legkorábbi, rendszeres adatközlője, egy idős mátrai palóc asszony a sírjához lépett, és hangosan megköszönte neki „hogy minket, régi öreg magyarokat megkérdezett a tudományunkról”.

 

Táltostörténet

Magyarország legfiatalabb és legmodernebb városában, a szocializmus és a technika korszakában született Dunaújvárosban van egy utca, neve: Táltos utca. Ez az utca persze nem a néhány éve épült modern városrészben található, hanem az Óvárosban, az egykori Dunapentelén. Az utcát nem hivatalosan keresztelték el így, hanem a nép adta a nevét az ott lakó Berceli Jóskáról, aki a századfordulón élt, s ugyanabban a házban lakott, amelyben most az unokái. Az ottaniak szerint – és ezt az unokák is így tudják – Berceli Jóska táltos volt. Megismerték már gyermekkorában két sor fogáról, zárkózott, kódorgó természetéről; később meg arról, hogy meg tudta mondani, hol van kincs a földben. Még a római és bronzkori emlékeket kutató régészeknek is segítségükre volt – mondják az óvárosiak. Csak édesanyja tudta, hogy fiára rettentő párbaj vár; ezért mikor Jóska tizennyolc éves lett, karácsonyeste bezárta őt a házba, de még az ablakokat is betapasztotta. Mert a táltosfiú már előre elárulta neki, hogy bika képében meg kell küzdenie egy másik táltossal, egy gróffiúval; az is bika lesz. De hiába tapasztott be minden rést az édesanyja, Berceli Jóska azon az estén eltűnt, s bika képében megverekedett a gróf-táltossal. Hetek múlva tért csak haza, összetörve, megtépve, súlyos sebekkel borítva. Legyőzte a másikat, de ő is nagy sebeket kapott. Édesanyja sokáig ápolta, míg felépült. Attól kezdve mindig megmondta, hol van kincs, meg gyógyítani is tudott, és sokszor évekre eltűnt. Sok szegény emberen segített. Még számtalan ilyen táltostörténetet idézhetnénk az ország sok falujából. (Diószegi Vilmos: Samanizmus)

 

Egy manysi sámán éneke

(Diószegi Vilmos gyűjtése)

 

Hét isten hegyeiben levő isten,

ősz fejű öregecske!

Tavi tündérrózsa-fülű férfi,

félénk-fekete-kacsa-fülű férfi,

obi tündérrózsa-levél-fülű férfi,

félénk-fekete-kacsa-fülű férfi,

mint félénk fekete kacsa, olyan a te

hangfigyelő füled,

konyítsd (csapd) lefelé!

 

 

magyar utazókVeres IstvánDiószegi Vilmos

Ajánló