A szívesség, amelyre haragszunk

Azt hisszük, hogy a korral az ember felnő, pedig sokszor csak egyszerűen megöregszik. Úgy lehet ezt észrevenni, hogy az élet számos kihívására olyan megfontolatlanul, ösztönösen reagálunk, mintha gyerekek volnánk. Durcásak vagyunk, mást hibáztatunk, sajnáltatjuk magunkat.

Ez a viselkedés olyankor is előtör belőlünk, ha szívességet tesznek nekünk. Ilyen szívességeket néha más emberektől, többször magától az élettől kapunk. A legtöbbször azonban nem örülünk nekik.

Úgy gondoljuk, hogy mások és az élet is akkor tesz jót velünk, ha dolgaink az elképzeléseinknek megfelelően alakulnak. Ha azt mondjuk, hogy jó dolgok történtek velünk, legtöbbször egyik-másik vágyunk beteljesülése az, amiért öröm tölt el bennünket. Ugyanígy a gyermek is olyankor értékeli jónak a feléje irányuló figyelmet, ha vágyainak megfelelő behatások érik. Mi a kisebbekkel kapcsolatban tudjuk, hogy nem mindig akkor teszünk velük jót, ha ők is egyetértenek: olykor nagyon is fáj nekik a javukat szolgáló dolog.

Az élet velünk ugyanezt szavak nélkül teszi. Visszatérő problémák, leküzdhetetlennek tűnő betegségek, folyton elénk gördülő akadályok világosan jelzik a rossz utat, amelyet magunktól nem veszünk észre. Nem akarjuk meglátni a nyilvánvalót: hogy az élet legnagyobb szívessége az, hogy kellemetlen módon próbál jobb irányba terelni bennünket. A legtöbben haragosak lesznek, az életet hibáztatják, mert bünteti őket, pedig ez lehet a legértékesebb szívesség, amelyet kaphatunk tőle. A köszönet pedig az, hogy elindulunk a jobb irányba.

 

 

 

Lelki fröccsKoller Péterszívességharagszunk

Ajánló