Amikor a lélek beteg

„Ha a tengerentúlon valaki bevallja, hogy nincs terapeutája, a kijelentés nagyjából azzal egyenértékű, mintha azt árulta volna el, hogy nem mosakodik” – írja dr. Kopácsi László pszichiáter. Az, hogy mára a lelki problémák közlése tömegszolgáltatássá vált, egyértelműen Amerikának köszönhető.

 

Kiemelkedő feltalálók, tudósok, zenészek, színészek, írók küzdöttek lelki problémával: Goethe, Charles Darwin, David Bowie, Barbra Streisand, hogy csak néhányat említsek. Elgondolkodtam azon, vajon nálunk miért keresik fel az emberek a pszichológust vagy a pszichiátert. Mit várnak, mi az, amiben ezek a szakemberek segíteni tudnak? Meg az is eszembe jutott, fel merik-e itt vállalni egyáltalán, hogy nekik erre szükségük van. Vagy még mindig félnek a reakciótól, hogy összesúgnak a hátuk mögött? Ezért inkább magukba fordulva szenvednek tovább, cipelik a lelki terhet, és ragaszkodnak elveikhez, miszerint nem fogják egy idegen embernek kibeszélni a gondjaikat? Ezért inkább marad a szomszéd, munkatárs, barát, akinek megnyílnak? Akik próbálnak tanácsot adni, példát felhozni arra, hogy egyik vagy másik ismerősük hogyan oldotta meg problémáját, vagy tanácstalanul hallgatják végig a szűnni nem akaró panaszáradatot, de gyógyítani egyikük sem képes.

 

Mit keresek én itt?

Álltam az ajtó előtt, és azon tűnődtem, mit keresek én itt. Szívem szerint azonnal lemondtam volna az egészet, de már nem volt visszaút. Csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha valaki meglát, ha megtudják, hogy én is itt jártam. Beléptem a fehér ajtón, a szívem egyre hevesebben dobogott. El szerettem volna futni, meg nem történtté tenni ezt a pillanatot, mégis leültem. Az ok, amiért úgy döntöttem, felkeresek egy lélekgyógyászt, a betegségem (stroke) volt. Szorongtam, féltem, hogy megismétlődik. Bár hamar visszamentem dolgozni, s egyre jobban belevetettem magam a munkába, nehogy azt gondolják, talán a betegségem miatt nem tudok úgy teljesíteni, mint azelőtt. Aztán lassan a stresszhelyzeteket is mind nehezebben tudtam kezelni. Problémámmal egyedül maradtam, így hoztam meg a döntést.

Idővel egyre többen jöttek, barátságosan köszöntek, és helyet foglaltak mellettem. Ők már tudták, hogy hosszú a várakozás, így lassan kialakulni látszott egy közvetlen, akár barátinak is nevezhető beszélgetés. Szorongásomat leküzdve figyelni kezdtem őket.

 

„Én nem vagyok őrült”

Egy középkorú hölgy szomorúan mesélte, hogy néhány hónappal azelőtt veszítette el a férjét. Három gyermeket neveltek együtt, akik már kirepültek a családi fészekből; mindig nagy szeretettel várták őket haza. A hirtelen halál mindenkit megrendített. Egy ideig még a gyerekek maradni tudtak, de aztán mindannyiuknak haza kellett utazniuk. Ahogy teltek a napok, úgy lett egyre nehezebb a helyzet. Bár a munkája elterelte a figyelmét, amikor hazaért, csak az üres lakás várta. „Egyre csak sírtam, semmi nem érdekelt, már a szomszédokkal sem beszélgettem, és a háztartást is hanyagolni kezdtem. Úgy éreztem, nincs miért dolgoznom. Hosszú időbe telt, mire elfogadtam, hogy segítségre van szükségem. És ezt a gyerekeknek köszönhetem. Bár ők jöttek, vigasztaltak, néha hétvégeken is maradtak, de ettől még nem lett jobb. »Én nem vagyok őrült, csak gyász és a fájdalom van bennem! Miért nem érti ezt meg senki?« – keltem ki magamból, mikor arra kértek, hogy keressek fel egy szakembert. Ahogy zajlik a terápia, úgy érzem magam egyre felszabadultabbnak, és kezdem magam összeszedni mind lelkileg, mind fizikailag. Nem bántam meg semmit, és most már hálás vagyok a családomnak.”

 

Szülés után, szülés előtt

Meglepetten figyeltem, mikor a mellettem ülő kismama kezdett beszélni. Az első terhessége minden gond nélkül zajlott, nagyon várták, hogy eljöjjön a nagy nap. Vágyott az anyaságra, meg akarta élni a csodát, és karjában tartani gyermekét. Hisz mindenütt azt hallotta, olvasta, hogy a gyermek születése maga a csoda. Sajnos nem minden zajlott az elképzelései szerint, és míg sokan szép emlékként idézik fel azt a napot, ő ezt nem igazán mondhatja el. A szülés után nehezen tudta magát összeszedni, kíséretként más egészségi problémák is előjöttek. Úgy döntöttek, nem vállalnak további gyermeket. Aztán ahogy teltek az évek, egyre többet beszélgettek a kistestvérről. Ahogy közeledett a szülés ideje, úgy lett úrrá rajta a régi félelem és szorongás. Ők a férjével együtt döntötték el, hogy felkeresik a szakembert. „A lányom már nagyon várja a kistestvért, és persze a szüleink is. Aggodalomra most csak az ad okot, hogy túl vagyok az „ideális életkoron”, amely könnyebbé teszi a szülést. Bár mi még csak most kezdtük a terápiát, bízom benne, hogy segíteni tud az orvosom.”

A húsz év körüli fiatal lány, aki eddig csak némán hallgatta a többiek beszélgetését, halkan megszólalt: „Egy hosszú és tartósnak ígérkező kapcsolatomnak lett vége nemrég. Az első alkalomra édesanyám kísért el, mert már képtelen volt nézni a gyötrődésemet, és féltett. Sem a vigasztaló szavak, sem a családom nyújtotta szeretet nem adott erőt. Szörnyű heteket éltem át. Most már egyre magabiztosabbnak érzem magam, és örülök, hogy édesanyám meghozta helyettem a döntést.”

 

Megtalált ivócimborák

„Egész életemben dolgoztam – kapcsolódik be a beszélgetésbe egy ötven körüli férfi. – Aztán engem is utolért a nagy változások szele. Megszűnt a cég, mindenkinek felmondtak. Néhányan külföldön próbáltak meg munkát szerezni, kisebb-nagyobb sikerrel. Én úgy gondoltam, értek néhány dologhoz, nem lesz nehéz állást találnom. Sajnos nem így alakult, az életem is megváltozott. Szégyellem bevallani, de egyre többet jártam el otthonról, és természetesen az ivócimborák is megtaláltak. Vagy én őket. Persze, hogy jól éreztük magunkat. Semmi gondunk nem volt. A családom próbált jó útra téríteni, de egyre kevesebb sikerrel. Az unokám születése sem tudott megváltoztatni, bár rajongtam érte. Egyik alkalommal, mikor a gyerekeim meglátogattak, és én az ölembe vettem a kis unokámat, a fiam minden szó nélkül odajött, és kivette a kezemből. »Amíg nem változtatsz az életeden, addig ez így lesz« – mondta, és elvitte tőlem. Akkor mintha kést szúrtak volna a mellkasomba. Néhány napi gondolkodás után én magam kerestem fel a háziorvosomat, és őszintén elmondtam neki, miben kérem a segítségét. Azonnal intézkedett. Először kórházi kezelésen estem át, de most már csak terápiára járok. Jó úton haladok, és büszke vagyok magamra, hogy sikerült. Azt is tudom, hogy sokan vannak, akik nem ezt az utat választják. Ma már csak sajnálni tudom őket.”

 

Van megoldás

Aztán arról kezdtek beszélgetni, ki mikor merte elmondani ismerősének vagy egy rokonnak, hogy szakemberre van szüksége a lelki problémákon való túljutáshoz. Hosszú csend következett. A váróterem lassan megtelt. Jöttek idősek, fiatalok, nők, férfiak. Most már felismertem, ki az, aki először jön, és ki járt itt már máskor is.

Vajon mit veszít az ember azzal, ha odáig jut, hogy a szakítását, a munkahelyi kudarcot, a stresszhelyzet, betegség okozta lelki traumát vagy éppen a sorozatos iskolai zaklatást nem tudja egyedül feldolgozni, és terápiás segítséget kér? Mert az igazi probléma akkor alakul ám ki, amikor hagyjuk magunkat elveszni. Aminek sok esetben sajnos tragédia a vége.

Pedig van megoldás, csak merjünk bátran dönteni.

 

 

 

 

SorsokRajczi Emílialélek

Ajánló