Maga döntött, nem a Sors

Kesiar Katalin azt írta a Vasárnapnak, hogy elmesélné a sorsát. Tanulságként. Egy kis házban él 29 és 26 éves fiával. Nem volt könnyű az élete, sok mindenen átesett, sok akadállyal küzdött: hosszú ideig ápolta daganatos betegségben szenvedő édesapját, négy éve meg édesanyját, akinek amputálták a lábát, s két éve teljesen elvesztette a hallását.

 

Kesiar Katalin azt írta a Vasárnapnak, hogy elmesélné a sorsát. Tanulságként. Egy kis házban él 29 és 26 éves fiával. Nem volt könnyű az élete, sok mindenen átesett, sok akadállyal küzdött: hosszú ideig ápolta daganatos betegségben szenvedő édesapját, négy éve meg édesanyját, akinek amputálták a lábát, s két éve teljesen elvesztette a hallását.

 

A levél nyomában indultunk el Komáromba. Katalin a kicsi ház udvarán vár, s betessékel a konyhaként és nappaliként is szolgáló szerény, de takaros, tiszta szobába. Dióhéjban ismerem élete történetét, már amennyire egy levélből meg lehet ismerni. Annyit ki tudtam hámozni belőle, hogy bizony őt sem kerülték el a csapások. 

Ott kellett hagyni az egyetemet

Mindenkinek az életében vannak hullámvölgyek, sokakéban nagy tragédiák is. Vannak, akik utána fel tudnak állni. Ez Katalin esete is. Szerény, egyszerű családban született, szülei dolgos munkásemberek voltak, de nem dúskáltak a javakban, nem kényeztették. Tudta, hogy ha valamit el akar érni az életben, az csak saját erejéből fog menni, tanulnia kell, s ezzel nem is volt gond. Leérettségizett, utána felvették a pozsonyi műszaki egyetem építészeti tanszékére, de nem sokáig élvezhette a diákéletet. Amikor az első szemeszter vége felé hazament karácsonyra, édesanyja azzal állt elé, hogy nem tudják fizetni a tanulmányait „Ha lehet, szakítsam félbe, s majd később folytatom – meséli. – Így hagytam ott az egyetemet. Akkor úgy terveztem, hogy majd munka mellett befejezem, erre azért nagyon vágytam. Aztán úgy adódott, hogy nagyon hamar férjhez mentem. A szentpéteri varrodában dolgoztam, a katonáknak filcpapucsokat varrtunk. Teljesítmény szerint fizettek, ezért sokszor túlóráztam. Onnan mentem anyaságira. Őszintén bevallom, elég korán rájöttem, hogy hibát követtem el. Próbáltam az első gyermekem születése után feladni ezt a házasságot, de a férjem mindig rimánkodott, ígérte, hogy megváltozik, kért még egy esélyt, aztán újabbat. Ezt sokan ismerik.”

Ezeknél a szavaknál ez embernek mindjárt az alkohol, az agresszivitás, a bántalmazás jut eszébe, de nem erről volt szó. „Én vagyok a tűz, a volt férjem meg a víz. Két gyerek mellett húztam, hogy pénzünk legyen, meg tudjunk élni, ő meg úgy elvolt. A változást követően, amikor vállalkozni lehetett, a vásárcsarnokban varrodát akartam nyitni, mert tizenhárom éves korom óta magam varrtam a ruháimat, még kosztümöket is. A gimnáziumban az osztálytársnőim, sőt a tanárnők is megkértek, hogy varrjak nekik. De ez a tervem is csődbe ment, mint a többi arra vonatkozó ötletem, hogyan haladjunk előre, mert a férjem nem engedte. Ha tudtam volna lépni, ő mindig visszahúzott, s ebbe fáradtam bele. Azzal is gond volt, hogy nem szeretett tömbházban lakni, mert ott nem találja fel magát. Ennek ellenére még adtam esélyt a házasságunknak, eladtuk a lakást, és két gyerekkel kiköltöztünk Komáromból Kavára, hogy udvaros házunk legyen. Egy rossz kis házikó volt, ahol a fűtés is hiányzottt, de iparkodtam. Kertészkedtem, fóliáztam, malacokat tartottam, bikáim, szárnyasaim voltak. Sok volt, mellette buszoztam Komáromba irodai munkára, a fiúk – akkor már tizenévesek voltak – meg iskolába. Hat év múlva beláttam, hogy ott se működik a házasság, lefogytam 45 kilóra, lépnem kellett.”

Nehéz válás

Tizenhat év után jött a válás. Két kamasz fiúval visszaköltözött Komáromba, s majdnem a semmiből kellett újrakezdenie. Otthont akart teremteni a gyerekeinek, de lakásra nem tudott félmilliós kölcsönt felvenni. Hozzálátott az építkezéshez. Senki nem hitte, hogy annyi pénzből, amennyit a válás utáni osztozkodáskor a kis ház eladásából kapott, és amennyit az öccse segítségével összerakott, képes lesz rá. „Felhajtottam bontott téglát, hogy minél olcsóbb legyen, reggel hatkor keltem, hogy fél hétre ott legyek a kőművesért, találtam két segédmunkást, akiket minden reggel hoztam, utána megbeszéltük, mi a feladatuk. Fél nyolckor vittem a gyerekeket iskolába, nyolcra munkában voltam; egy nagyraktárat vezettem, napi 10-12 órában. Este ötig dolgoztak nálam a munkások, utána megfőztem másnapra, nyolckor visszamentem a raktárba, hogy elvégezzem azt, amit másnap reggel kellett volna. Jó logisztika kellett hozzá, ezt akkor nem tudtam. Meg azt sem, hogy mi az a motivációs tréning, pedig akkor már csináltam. Reggel, amikor felkeltem, elmondtam magamnak, hogy ezt és ezt ma megcsinálod, Kati, ha törik, ha szakad”.

Többször kezdte újra

Az előbbi volt a második. Utólag simának tűnik, pedig nagyon nem volt az. „Hú, volt ám nehéz pillanatom – fúj egy nagyot –, nagyon sokszor. 2004 novemberében derült ki, hogy apukám rákos. Nyelőcsőrákja volt, előrehaladott stádiumban. Előtte áprilisban ástuk ki a ház alapjait, s ő nagyon sokat segített, meg közel is állt hozzám. Sokat volt kórházban, de haza-hazahoztam; ápoltam, nehezen engedtem el, de meg kellett tenni. Várta, hogy Tibi öcsém hazajön, s a következő év március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepén csukta le a szemét.”

Több rákos eset is előfordult a családban, mind a négy testvér ebben a betegségben halt meg. Katalin apukája után két évre elment imádott nagynénje, ő tanította meg unokahúgát imádkozni, utána a bácsikája, majd a keresztapja. Nagyon el volt keseredve, ezért elkezdett a daganatos betegségek megelőzésével foglalkozni.

2008-ban elveszítette a munkáját. Én úgy gondoltam, ez egy újabb csapás az életében, hiszen sokan, ha elveszítik az állásukat, nehezen találnak megoldást, hónapokig, évekig tengnek-lengnek, míg egyenesbe jut az életük (ha egyáltalán egyenesbe jut). Ő másként látja. „Nem volt ez csapás, gazdasági lépés volt. A raktár becsukott, én nem tudtam Pozsonyba menni a céggel, így esett, hogy munkanélküli lettem. De nem sokáig voltam az, utána egy szállodában recepciósként kezdtem dolgozni. Ott három évig voltam, aztán három hónapig futkostam pizzafutárként – közben megtanultam pizzát sütni –, majd étteremben is dolgoztam. Soha nem támaszkodtam munkanélküli- vagy szociális segélyre. Amíg két kezem van, mindig tudok mihez kezdeni.”

A fiai közben felnőttek, már nem igényeltek gondoskodást, Katalin kezdte magányosnak érezni magát, pedig akkor már volt párja. Elvégzett egy tanfolyamot, hogy állami gondozott gyerekekről gondoskodhasson. Párja és a fiúk elfogadták az ötletet, hogy hoznak egy kisbabát, de nem sikerült. Viszont jött egy újabb csapás: 2012-re édesanyja érszűkülete annyira súlyosbodott, hogy többször is meg kellett műteni, de így sem sikerült megmenteni a lábát: 2013-ban amputálni kellett. Közben a hallását is elvesztette, s bajok lette az egyensúlyérzékével. Azóta Katalin ápolja. Mellette több idős embert is gondozott. Mára már csak egy idős hölgy maradt. Őt nem tudja otthagyni.

Szolgáljon tanulságként

Katalin sorsa példaértékű lehet mindazok számára, akik roskadoznak a terhek alatt, s úgy érzik, nincs tovább. Esetében is jó néhányszor úgy tűnt, hogy kisiklik az élete, de ő valahogy mindig összeszedett magában annyi erőt, hogy minden nehézségből kievickéljen. Mert volt egy fogadalma: a gyermekeinek jobb sorsot szánt, mint neki volt. S ezt teljesítette. Mert akart. S mert építkezett, tudatilag és lelkileg is. Soha nem mondta azt, hogy majd a Sors dönti el. Végig hitt – önmagában.

 

SorsokUrbán Klára

Ajánló