Indiában hazudni nem bűn

Az indiaiak nagy része nem beszél angolul. A hindi nyelv azonban magába olvasztotta az angol egy részét. Például a számokat. A hindik egy számot használnak csak a saját nyelvükön: do = 2. Érdekes, hogy a víz hindiül pani. A palackozott víz azonban pani-water (azaz vízvíz).

Nem léteznek az indiai nyelvekben a köszönöm, szívesen, bocsánat, elnézést, viszlát szavak. Ezeket szintén az angolból vették át: tenkjú, welkam, szori, ekszkjuzmi, báj. Általában a magasabb, sznob rétegeknél hallom ezeket. Az átlag indiai e fogalmak kifejezésére a fejingatást használja.

Amikor megérkeztünk, nem értettük őket, később megszoktuk a nagyon erős indiai akcentust. Vannak azonban emberek, akik azt hiszik magukról, hogy jól beszélik az angolt, s hadarnak, ők a legfárasztóbbak. Főleg, ha sokat beszélnek. Márpedig Indiában mindenki sokat beszél. Folyamatosan beszélgetnek velünk az emberek. Bármiféle gátlás nélkül kikérdeznek, megveregetnek, megcsipkedik az arcodat, átölelnek. Eleinte furának hat az európai elidegenedett társadalmak után. Ha megszokod, már fel sem tűnik. Sőt, ha megyek a zsúfolt utcán, s előttem megáll valaki, automatikusan, szó nélkül, finoman elnyomom az útból, ahogy náluk szokás.

Az emberek az utcán élnek, egymást nem tekintik idegennek, nem félnek egymástól, mindenki készen áll kapcsolatot teremteni mindenkivel. Bárki bármit megkérdez bárkitől. Annyira természetes náluk a kommunikáció, hogy két ember megy egymással szemben az utcán, bármiféle bevezető nélkül váltanak pár szót egy reggeli újsághírről, majd köszönés nélkül továbbmennek. Ha felszáll egy család a buszra, az öledbe ülteti a gyerekét. Vagy átkarolja valaki a válladat, és rád támaszkodik, miközben vársz a sorban, vagy odajön hozzád egy helyi, és elkezdi magyarázni a boltban, hogy milyen kekszeket tudok ott venni, s melyik milyen fajta. Egyáltalán nincsenek kommunikációs gátjaik. Egyáltalán.

 

Khajuraho és az erotika

Arról nevezetes, hogy vannak ott templomok, melyek falán kőférfiak és kőnők szexualizálnak. Khajurahóban (vagy Khadzsuráhóban) minden utcagyerek ilyen mozgatható kulcstartóval csencsel.

A vidéki, hatezer lakosú városkában minden tele van kámaszútrával és annak kellékeivel. Ennek kapcsán kicsit kitérek az indiaiak nemi életére. Az egyik templomban beszélgettem egy bihari templomőrrel. Huszonöt éves lehetett. Eddigi életében nővel még nem létesített nemi kapcsolatot. Évtizedek óta van már menyasszonya, akit még soha nem látott. Elmondása alapján csak a házasság napján láthatja először. (A szabályok szerint a házasság előtt öt évig nem találkozhatnak egymással, ez a fiú azonban előtte sem látta a menyasszonyát.) Ezt mondta. Persze Indiában sokan mondanak mindenfélét, mivel nem bűn a hazugság. A templomőr azt is mondta, hogy Indiában a hinduk 97 százaléka a család által kijelölt párral házasodik (egy bonyolult és egzakt asztrológiai számítás alapján keresik meg a megfelelő párt). A maradék három százalék szerelmi házasságot köt. A fiú szerint a hindu hagyományok jobbak, mert a tudományos módszer alapján kötött házasságoknak nagyobb az esélyük a sikerre, mint a szerelmi házasságoknak.

Több okból is arra következtetek, hogy a férfiak a házasság előtt egymás karjaiban keresnek vigaszt. Először is: hol máshol? Másodszor: a fiatal fiúk kézen fogva vagy ölelkezve járnak az utcán, egymás ölében ülnek a vonaton vagy a padon – akkor is, ha van hely. Harmadszor: amikor Angi nincs velem, a fiúk folyamatosan flörtölni, incselkedni akarnak velem. Elmennek mellettem az utcán, és puszikat cuppantanak mellettem a levegőbe. Elég fura érzés, zavaromban szoktam mondani, hogy nekem feleségem van, keressen egy szabad fehér férfit, ha egzotikus szerelemre vágyik. Negyedszer: folyamatosan fényképezkedni akarnak velem, Angi nem érdekli őket, volt, hogy megkérték, álljon ki a képből.

Intermezzo. Egy átlagos indiai bolti eladónak magasabb a fizetése, mint egy magyarországi tanárnak. Ellenben: egy fizetésből él a család, mert az asszony nem dogozik, ráadásul tíz gyerekig meg sem állnak. Ennek következtében 10-12 családtag havi 300–350 €-ból tengeti életét. Havi 300 €-ból nálunk egy ember kb. megél. Bár a népszaporulat csökkenésében ez szerepet játszhat.

 

Jó szándékú füllentések

Igaz, hogy folyamatosan hazudnak az indiaiak, de sokszor nem azért, mert rosszat akarnak. Megkérdezem a boltban, hogy van-e samponja, azt mondja, nincs, de szemben a zöld házban vehetek. Szemben a zöld ház egy muszlim lakóház. Kérdezem, ez a zöld? Igen, igen, ott, ott. De ott nincs semmi, az egy lakóház. A zöld ház muszlim lakója persze elküld a fenébe.

Ha megkérdezem, mikor érkezik meg a vonat valahova, az egyik azt mondja, a következő megálló, fél óra múlva, a másik azt mondja, még három megálló, egy óra múlva. Szerintem az indiai nyelvben, gondolkodásban nem létezik a nem tudom fogalom. Mindig mindenre kell adniuk választ. Ha félrevezető, akkor is. Lehet, hogy ez a karma törvénye.

Pár napja, azt hiszem életemben először, egy idegen embernek megmutattam a középső ujjamat – utána szégyelltem magam. A vonatállomásra akartunk menni tuktukkal. A fickó köpködve esküdözött, hogy a hivatalos ár 100 rúpia, annál olcsóbban nem visz el senki. Véletlenül tudtuk (ki volt írva), hogy a hivatalos ár 75 rúpia. Több magyarázata van az esetnek: az öreg azt hitte, hülyék vagyunk, az öreg azt hitte, nem tudunk olvasni, az öreg nem tudott olvasni.

Elég jól ismerjük már az árakat, úgyhogy nagyon nehéz minket átverni. (Arról nem beszélve, hogy a gyári termékeknek egyenáruk van.) Szinte mindennap iszunk az utcán valamilyen gyümölcslevet vagy mást. Három deci narancslé 15 rúpia (€-hoz oszd el 60-nal), bambuszlé 10 rúpia, tejes masala tea (csaj) 5 rúpia, túróval, tejjel és jéggel kikevert aludttej (lasszi) 10-15 rúpia. Ha ennél drágábban adják, átvernek. Tudjátok, mennyiért akartak adni nekünk egy pohár bambuszlevet Agrában? 100 rúpiáért. Ezen mindketten jót nevettünk. Olyannyira jól mulattunk, hogy a hozzánk oroszul beszélő eladó zavarában levitte 50 rúpiára az árát. Az üzletkötés ennek ellenére elmaradt.

 

Uttar Pradesh-i kalamajkák

Az utolsó hetünk Uttar Pradeshben tele volt konfliktussal. A buszon ugyanannyit kért csomagonként a rakodófiú, amennyibe maga a jegy került (a három csomag így többe jött, mint két ember). Kifizettem, különben nem rakta volna fel a buszra. Indulás után aztán a hivatalos jegyszedőtől kértem a számlát a csomagokról, aki erre leszidta a fiút. Én mosolyogva megveregettem a fiú vállát, amikor visszaadta a pénzt. Angi kicsit dühösebb volt, mondta neki, hogy ezt bejegyezték a karmájába, és következő életében patkánynak születik, vagy európai tehénnek, és megeszik őt a fehérek. Erre a fiú elkezdett imádkozni.

Angi gonosz lett. Másnap egy majmot löttyintett pofán forró teával, mikor megtámadta őt egy agrai teraszon. A majomcsalád akkor támadott meg bennünket, amikor hajnalban felmentünk a szállásunk tetőteraszára, hogy napfelkeltében csodálhassuk meg a Taj Mahalt. Valószínűleg az volt a gond, hogy ott ragadt egy kis majom. Az anyja azt hitte, bántani akarjuk. A kismajom is veszélyesebbnek tűnt, mint egy átlagos kutya, az anyja pedig igazán félelmetes volt. Tehát mindkettőt leöntöttük gőzölgő darjeelingi teánkkal, és méltóságteljesen visszatértünk a szobánkba, mielőtt a többi majom odaért.

Pár napja egy nagy fekete kutya támadott meg Jaipurban, amikor hazafelé sétáltam egyedül egy kihalt utcán. Mondtam neki, hogy hozzávágom a kezemben lévő GPS-t. Nem hitte el, ezért megmutattam neki, hogyan fogom majd hozzávágni. Végül megjelent egy bennszülött, s mondta neki, hal van a tarkódon, toljál szekeret, erre eltakarodott. A kutya. Szerencséjére, különben hozzávágtam volna a GPS-t.

 

Rajastan jó hely

India egyik legmelegebb része. Áprilistól szeptemberig itt nem nagyon látni fehér turistát – ilyenkor a hőmérséklet akár az 50 fokot is megközelítheti –, novembertől márciusig azonban Rajastan a leglátogatottabb indiai állam. A gazdaság alapja az idegenforgalom. Itt vannak a sivatagok, itt élnek a turbános szikhek, a tevét egyszerű haszonállatként használják, ez India egyik kulturális és népművészeti központja.

Jaipurt rózsaszín városnak nevezik. Igazából narancssárga. Amikor kérdeztük egy félszemű muszlimtól, hogy miért van ez így, csak nevetett, s mondta, „it is pink, it is pink”. Kellemes meglepetés volt, hogy Jaipurban senki nem akart átverni. Pedig három napot töltöttünk ott. Senki nem akart lehúzni minket, mióta Rajastanban vagyunk. Alig láttunk koldust, a kisgyerekek nem kiabálják kórusban, hogy „mani, mani, mani”, a tuktukosok és riksákok pedig nem követnek minket folyamatosan, hogy szálljunk fel a járműre.

Egyébként Jaipur egy végtelenül unalmas, nyugatiasan gazdag városnak tűnt, de ott volt legolcsóbb és legfinomabb a mangó, 64 cent kilója.

Udaipur egy aprócska település, alig nagyobb Pozsonynál. Most kevés a nyugati, annál több a bennszülött turista. Ide húzódnak Rajastan többi részéről, akik megtehetik, hogy elmeneküljenek a nagy meleg elől. Itt legfeljebb 40 fokra kúszik fel a higanyszál az EU előtti hőmérőkben, ugyanis viszonylag magasan fekszik a város.

Goán Zsuzsi, egy magyar lány azt mondta, neki Rajastan jelenti Indiát: tevék, szikhek, hőség, sivatag, kígyóbűvölők stb., stb. Tényleg jó hely.

 

 

 

 

 

világRozbroy ViktorIndia

Ajánló