A cirkuszigazgatónő

Hároméves korában állt először porondon, akkor a nagybátyjával és édesanyjával, később különböző produkciókban már egyedül. Ádám Krisztina Anna ma a nyolcadik generációs Utazó Budapest Nagycirkusz ügyvezető igazgatója.

 

Délelőtt van, tűz a nap, amikor Diószegre érkezünk. Ott vendégszerepel a cirkusz, általában egy hetet tölt egy helyen, nagyobb városokban kettőt. Van állandó társulata, ebbe sokan beleszülettek, és vannak olyan fellépők, akik csatlakoznak hozzájuk. Általában 30–35 fő dolgozik egy műsoron belül – műszaki személyzet, artisták, táncosok, akrobaták, lovas akrobaták, egyébként úgy ötvenen vannak most itt. Épp pihen mindenki a maga lakókocsijában, csak a nagy sátorból hallatszik zaj, kecses spanyol fríz lovak sétálnak körbe-körbe a porondon. Krisztina átveszi az irányítást, s a lovak ugyanolyan fegyelemmel és méltósággal lépkednek tovább.

Kísérőnk körbevezet a cirkusz udvarán, megcsodáljuk a két kis tevét, egyformák, mint két tojás. Pedig nem ikrek, az egyiket elvetette magától az anyja, a másik, amelyiknek szinte egy időben született kicsinye, vállalta a pótmamaságot. A két kis jószág kedvesen dörgölőzik az anyukához meg egymáshoz, türelmesen tűri, hogy a fotók kedvéért kicsinosítsák őket. Odább zebrák kérődznek, pónik rágják a szénát, az oroszlánok ügyet sem vetnek semmire, lustán nyújtózkodnak a ketrecben. „Nálunk minden állat családtag. Aki az állatokat szereti, nehezen megy innen el” – jegyzi meg Krisztina. A melegben nemcsak az állatok szomjasak, mi is. Ahogy leülünk Krisztina lakókocsija előtt, az az első, hogy felhajtunk egy jó pohár vizet. Alig szólunk pár szót, amikor a szemközti kocsiból ínycsiklandó illatok csapják meg az orrunkat. A nagymama pörköltet főz.

 

Egy-egy cirkuszban sok nő dolgozik, de igazgatóból nem hiszem, hogy több is van. Vagy tévedek?

Nem. Szinte evidens, hogy a mi szakmánkban mindig a férfiak állnak a sor elején. Bár ahogy változik a világ, látom, hogy egyre jobban figyelembe vesznek bennünket is.

Az Ádám-dinasztiában te vagy az első igazgató?

Igen, eddig csak férfiak voltak. Ha tárgyalni kellett, vagy üzleti dolgokat intézni, azt mindig ők tették.

Hol tört meg a jég?

Amikor a szüleink kezdték átadni nekünk a váltóbotot. Hárman vagyunk testvérek, s el kellett dönteni, ki a legalkalmasabb a kommunikálásra, ügyintézésre, vezetésre. A fivéreim közül az egyik állatidomár, a másik a cirkusz műszaki részét intézi, az embereket koordinálja, mindhármunknak megvan a maga speciális területe. Én 13-14 évesen, amikor apukám járta a városokat, hogy a fellépéseket intézze, már mentem vele, és hallgattam, mit hogyan csinál, hogy kell az emberekkel beszélni, reklámot intézni. Utána tehát adódott, hogy az üzleti rész koordinálása az én dolgom lett.

Emlékszel, mikor álltál először porondon?

Hogyne! Háromévesen a nagybátyámmal meg anyukámmal egy késdobáló produkcióval, meg kígyóval. Soha nem kellett anyuéknak mondaniuk, hogy előadás van, öltözz, én ezt szívből csináltam.

Kicsi lányként sem volt benned félelem, mikor késsel körbedobáltak?

Nem. Mondok egy példát, a fivérem kisfia kétéves volt, amikor először bevitték a porondra, és láthatóan élvezte. Abban a korban még játékosan tanul a gyerek, de lehet, hogy ha hat-hétévesen kezdenék vele a próbát, már félne. Így lehetett velem is, hogy a játék során rávezettek. Láttad az előbb a két kis tevét, ők sem kényszerítve vannak, hanem természetesen, játékosan az anyukájuk után mennek. Ugyanígy az egyes dinasztiákban, nemcsak a cirkusziakban, a szülők példája beleivódik a gyerekbe.

Rendkívül sokoldalú vagy, bekapcsolódsz még mindig a produkciókba is, a halálkeréktől az állatidomárig sok számod volt az idők folyamán.

A cirkuszban felnövő gyerek mindenhez ért, sok minden érdekli. Azáltal, hogy beleszülettem, sok mindent kipróbáltam, nagyon sok műsorszámot csináltam: zsonglőrködtem lóháton is, meg forgó kerékben. Hajlékonyakrobataként kezdtem, ez volt az első számom. Anyukám nem akarta, hogy csináljam, mert elég nehéz, de én magam kezdtem gyakorolni, s amikor látta, hogy egy-két dolgot tudok, a nénikémmel elkezdtek velem próbálni. Hatéves voltam akkor, kilenc, amikor először felléptem ezzel a produkcióval, s harmincéves koromig csináltam nagy sikerrel. Nem mindegy, hogy egy produkciót csak úgy előadsz, vagy a tudás mögött ott a kedvesség, a kisugárzás is. A közönség ugyanis mindent megérez.

Vannak akrobaták, bohócok, zsonglőrök, idomárok, de nem mindenki ennyire sokoldalú, mint te.

Kicsi koromtól mindenben benne voltam, ami körülöttem történt. Ha volt nálunk egy-egy artista, odaültem és néztem, s a szüleim sokszor meg is kérték őket, hogy próbáljanak velünk, adják át a tudásukat. Megszerettem, és sok artistaszámot csináltam. Ehhez azért kell ám akarat és szorgalom is, ami nem mindenkiben van meg, sokakat inkább a szép ruhák, a kosztümök érdekelnek, ami mögötte van, az kevésbé. Én azok közé a szerencsések közé tartozom, akikben kitartás is van, amit eddig elkezdtem, majdnem mindent meg is tudtam valósítani. Szeretem az állatokat, ezért az állatok szeretnek, tudok tehát segíteni a fivéremnek mellettük. Hétköznapokon többször végigjárom a cirkuszt, kaptak-e az állatok vizet, megsimogatom őket, szeretetet adok, s az állat ezt viszonozza. Ezt már kicsi korban kezdi az ember, a fivérem hétéves kisfia már most tudja, hogy gondoskodjon a rá bízott állatokról, nézze meg, hogy a póninak van-e vize, mindenbe bekapcsolódjon.

Kell ehhez a munkához artistaiskola?

Azok a gyerekek, akik ideszülettek, általában artistaiskolába járnak, az rugalmasabb is, részben magántanulóként végezhető. A mi esetünkben könnyebb volt, mert a szülők által elsajátítottuk a szakmát, már kicsi korban olyan tudással rendelkeztünk, amit az artistaiskolában csak csiszolgatni kell.

Maga az iskolalátogatás is gond, hiszen a cirkusz városról városra jár.

Mi még ott jártunk iskolába, ahová, amelyik városba éppen mentünk – egyébként nagyon jó tanuló voltam –, most meg már többen összefognak, és magántanárt fogadnak a gyerekekhez, van, amikor két hónapra, máskor egész szezonra.

Milyen a cirkuszi lét? Az ember úgy képzelné, hogy lazább.

A cirkusz egy nagy család, részben szép ez az élet, másrészt nagyon nehéz is, hiszen sok kötöttséggel jár. Úgy látom, hogy a szülők és az egymás iránti tisztelet nálunk jóval nagyobb, mint az átlagemberek esetében. Jobban odafigyelünk a nagymamára, egymásra, igaz, a szakmából kifolyólag többet is vagyunk együtt, ezáltal jobban kötődünk egymáshoz, nem érezzük magunkat soha elveszettnek. Tudjuk, hogy mindig számíthatunk valakire, és ez a mai világban már nem annyira természetes. Már magánál a produkciónál, amely mögött rengeteg a gyakorlás, a kitartás, az önfeláldozás, maradéktalanul bíznunk kell egymásban, nem lehet úgy felvinni a légbe, a porondra, hogy össze vagyunk veszve, nem beszélünk egymással, hiszen az életveszélyes is lehet. Ha a partner azt mondja, »hap«, nem lehet máshol az eszem, mert lezuhanunk, de a legjobb esetben is zavaros lesz a produkció, épp a lényeg nem működik.

A századfordulón szüleiddel és fivéreiddel megjártátok Amerikát is, ott egy lovas számmal léptetek fel. Nem volt szó arról, hogy ott maradtok?

Nem, mert nagyon hiányzott az itteni emberek mentalitása, az otthon. Szép volt, jó volt ott lenni, ám az egy teljesen más világ, másmilyen emberekkel. Én jobban érzem magam Európában, de a többi családtag is, nem hiszem, hogy bármelyikünk kilépne ebből a kötelékből.

 

 

 

 

Szokatlan szakmábanUrbán Kláracirkuszigazgatónő

Ajánló