Hárman, együtt

Nincs szebb mese a magyar klasszikus balettirodalomban, mint a két, egymásért bátran megküzdő szerelmes története Balázs Béla és Bartók Béla művében, A fából faragott királyfiban. Ezt vitte most színre a Magyar Állami Operaházban Frenák Pál, az 1982-től Párizsban élő, a világ több országában ismert és elismert koreográfus, a kortárs tánc kimagasló egyénisége.

Friss alkotásával úgy szeretteti meg Bartók katartikus erejű zenéjét, hogy közben korunk emberének soha véget nem érő küzdelmét s az azzal járó érzelmi kisiklásait is megmutatja.

 

Milyen kapcsolatokból lépett ki, amikor 1982 decemberében elindult Párizsba?

Itthon hagytam a siketnéma szüleimet, akiktől gyerekként elszakítottak, és intézetbe vittek, elköszöntem a testvéreimtől és a mesteremtől, Jeszenszky Endrétől. Szerelmi kapcsolatból nem léptem ki. Kötődéseim voltak, de belül hajtott a meggyőződés, hogy mennem kell. Az idő aztán, az az öt év, amíg nem jöhettem haza, le is zárt pár fejezetet az itthoni életemben. December végén érkeztem meg Párizsba, a Champs-Elysées-n tombolt a tömeg, egymást ölelgették és puszilgatták az emberek. Ott álltam köztük, és azt kérdeztem magamtól: Úristen, hol vagyok? Az első év borzalmasan nehéz volt. Felébredtem a szobában szinte kómás állapotban, a múltam már sehol sem volt, a jövőmet még nem láttam. Ott álltam egyedül, nyelvtudás nélkül. Négy évembe telt, míg megtanultam franciául. Nehezen birkóztam meg vele. Németül tudtam, de ki beszél németül Párizsban? Senki. A Moulin Rouge-ban kezdtem. Kellett a pénz, hogy fenn tudjam tartani magam, de ha volt öt perc szünet, amíg a többiek cigiztek, én francia szavakat magoltam. Az utamat kellett megtalálnom, amelynek semmi köze nem volt a Moulin Rouge-hoz. A koreográfusi ambícióim vittek előre. Jeszenszky Endre később elmesélte, a szíve szakadt meg, amikor eljöttem tőle. Úgy érezte, a fia hagyta el, a lelke mélyén mégis megértett. Miss Doris is megértett, amikor elmondtam neki, hogy elhagyom a Moulin Rouge-t. Minden táncosánál fél fejjel kisebb voltam, de felvett és szeretett, mert nagyon tehetségesnek tartott. Tudta, hogy Párizsban akarok maradni, el szeretnék érni valamit, komoly társulatoknál akarok dolgozni, és ehhez kell a kinttartózkodási engedély. Speciális cipőt készíttetett, amely elöl két, hátul öt centivel emelt meg, a trapéznadrág eltakarta, én pedig megtanultam táncolni benne.

 

Catherine-t, az első feleségét hogyan ismerte meg?

A táncpartnerem nővére volt. Festőművész. Elmentünk vacsorázni, és elmondtam neki, hogy nem bírom már a Moulin Rouge-t, csak azért vagyok ott, hogy meglegyenek végre a papírok. »Akkor siettessük meg a dolgokat – mondta –, házasodjunk össze.« Ő lett az én megmentőm, akivel aztán csak rövid ideig éltünk együtt, mert találkoztam az igazival, a mostani párommal. Egyébként ő is Catherine.

 

Vele hogyan találtak egymásra?

Elkezdtem tanítani Párizsban, és ő is járt az óráimra. Nagyon igényes volt, nem olyan, mint a többi kis liba. Az építészeti karról jött ki, irodája volt, nekem meg gátlásaim, mert nagyon erős személyiség, sugárzó intellektus. Híres orvos kutatóként dolgozott az édesanyja, apósom magas szinten tanította a természetgyógyászatot. Elit családba kerültem. Életem nehéz időszaka volt az. Amit korábban csináltam, azt már nem akartam folytatni, újat még nem tudtam, csak a vágy volt meg bennem, hogy valami mást képviseljek a táncommal, a koreográfiámmal. Catherine képtárakba, múzeumokba vitt, építészetről, képzőművészetről beszélt, új művészeti irányzatokról, miközben halálosan szerelmes volt belém. Ő terelt új utakra, tőle kaptam az alkotó munkához nagyon erős lendületet. Feleségül akart jönni hozzám, de mondtam neki, hogy nincs egy fillérem sem a válásra. Nem baj – felelte –, ő majd elindítja az egészet. Hat hónapja voltam nős, amikor ügyvédhez vitt, és jött velem a bíróságra is. Az első feleségemmel semmi gondom nem volt, bár a festményeit kicsit jobban szerette, mint engem. Megértette, hogy menni akarok, nem gáncsoskodott. Az ügyvédnél halálra röhögtük magunkat. Végig azt hitte, hogy az új páromtól válok. Catherine, Catherine. »Nem, én leszek a következő felesége« – kapta meg a választ. »És maga intézi a válást?« – csodálkozott az ügyvéd. »Igen, az előző nem ér rá.« Eszméletlenül jó szituáció volt. Hat hónapos terhes volt Catherine, amikor összeházasodtunk. Victoria, a lányunk huszonnyolc éves. Most kapja meg az építészmérnöki diplomáját. Hogy aztán milyen hivatást választ? Másokért tud küzdeni, magáért nem. Nehéz volt a világrajövetele. Orvosi-technikai problémák adódtak a szülésnél. Mindketten életveszélyben voltak, de főleg a feleségem. Erős beavatkozást alkalmaztak az orvosok.

 

Ott volt mellettük?

Én kezdtem kiabálni, hogy hívják a főorvost. Hajnali négykor az anyósomat is odarendeltem. Borzasztó volt. Vákuummal született a gyerek, fogóval megszorították, belső sérüléseket okoztak nála. A feleségem nem is tudta, hogy megszült, szinte kiszakították belőle a gyereket. Huszonnégy órával később ébredt fel. Az első kérdése az volt: mikor lesz vége? Tőlem tudta meg, hogy már mindenen túl van. Hónapokig nem tudott járni a szülés után. Ágyban kellett maradnia. Én voltam a gyerekkel, négy-öt éves koráig rengeteget foglalkoztam vele, Catherine olyan traumákat élt át…! Óriási belső küzdelemmel, akarattal épült fel. Azt mondta, ha nem lettem volna mellette, meghal. Elképesztő, hogy a nők mit bírnak ki! Catherine-t évekig bűntudat gyötörte, marta a lelkiismeret, miközben a kórházi diagnoszta áldozata volt. Traumaként maradt meg benne minden. Ő úgy érezte, kilökte magából a gyereket, a lányom pedig úgy élte meg, hogy kiszakították az anyjából. Tudat alatt hosszú évekig volt egy kimondatlan konfliktus kettőjük között. Ki kellett gyógyulniuk ebből a szörnyű élményből. Sokáig tényleg azt hittem, sosem fognak megbékélni egymással.

 

Mikor járt először Budapesten a lánya?

Kilenc hónapos volt, amikor repülőre ültem vele. Hoztam haza megmutatni. Anyám már kilencvenegy éves, de még mindig jól tartja magát. Jár-kel, tornázik. Victoria imádja Budapestet. Két évvel ezelőtt egy párizsi kávézóban meglátott egy fiút. Nem bírta ki, odament hozzá. »Olyan szép vagy!« – mondta neki. »Te is« – mondta a fiú. Azóta együtt vannak. Klasszikus gitáron játszik a srác, sorra nyeri a világversenyeket. Az ő apja is magyar, akkor ment ki Párizsba, amikor én. Velem jött először a fia Magyarországra.

 

Victoria és a felesége látták az InTimE-ot?

Látták és imádják. Szerintük is a legjobban sikerült koreográfiám. De Catherine azért megkérdezte tőlem a végén, hogy »te titokban erre vágysz? Hárman a vörös kanapén?« El kellett magyaráznom neki, hogy ez a fantáziám játéka. Mire ő: »Ha én egyszer elmennék valaki mással, már nem jönnék vissza hozzád. De én a tiéd vagyok, nem vágyom senki másra.« Férfi és nő ennyire különbözik. Minden házasságban vannak hullámvölgyek. A miénkben is voltak. Azt hittem, megfulladok. »Hajt a vágy? – kérdezte Catherine. – Menj és éld meg! Ezért nem kell elhagynod!« Azzal, hogy megadta ezt a szabadságot, tehát elengedett, hirtelen kioltotta bennem azt az érzést, amely másfelé sodort. Mehetek? Akkor nem megyek! A mellkasomra hajtotta a fejét, és azt mondta: »Nyugodj meg!« Ilyen ember az én feleségem! Soha, egy szóval sem vágta a fejemhez, hogy meg voltam bolondulva valakiért. Helsinkiben történt. Egymás karjaiban aludtunk, de úgy ölelkeztünk, hogy az mindkettőnknek felejthetetlen élmény maradt. Ennél tovább mégsem mentünk.

 

Következő munkájában, amelynek ötletét a Szerelmem, Hirosima című híres francia film adta, bizonyára az is szerepet játszik, hogy többször járt, táncolt, dolgozott Japánban, és az új mesterét is ott találta meg, akit most meg is idézett egy percre A fából faragott királyfiban.

Japánban mindig a látszatszabadságot éltem meg. Szabad vagyok, és mégsem. Ezt érzem ott. És az atomkérdés! Japán folyamatosan küzd ezzel a problémával. Két atomtámadást élt túl az ország a második világháborúban. Bár kapitulált, a másodikat is ledobták rájuk az amerikaiak. Kísérleti nyulak lettek. Érdekel a téma. A kultúrájuk is nagyon közel áll hozzám. A butoh tánc. Minimális eszközökkel hogyan lehet maximális feszültséget teremteni. Ezt ott találtam meg. Ők két, keresztbe tett pálcikából is képesek műalkotást létrehozni. Néha azt érzem, oda tartozom. »Ne sérts meg senkit, és ne sérülj meg senkitől!« Ezt is a mesteremtől, Kazo Onótól tanultam. Bölcs ember volt. Szeretnék a nyomában járni.

 

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóFrenák Pál

Ajánló