Nívódíjas apánk

A mindennemű egyenjogúság alkotmányos szinteken is deklarált létjogosultsága ellenére, a köztudatban és a köz viselkedésében, szokásaiban sok minden hagy kívánnivalót maga után. Nem akarok ünneprontó lenni, úgyhogy most nem rángatnám elő a családon belüli erőszak, a nők bántalmazásának, alacsonyabb bérezésének, egyéb diszkriminációinak témáját, sem az egyneműekét, a gyerekekét, a más faj, más raj (fejünkön másként tapad a haj), más nemzetiség, más vallás háttérbe szorításának hatalmilag is jóváhagyott igyekezetét.

Nem erről van most szó, hiszen apák napját ünnepel a naptár, nálunk június harmadik vasárnapján, de világszerte az év szinte minden napjára esik egy apákos is. Kigugliztam megint, hogy a 20. század elején kezdték ünnepelni az anyák napja mintájára, jogosan egyébként, mert ha már emancipáció, hát minden vonalon! Valahogy mégsem terjed a vidékünkön úgy, mint az anyáké meg a szerelmeseké. És amikor ezen gondolkodtam, hirtelen megvilágosodtam (bizony, már megint hú de rohadt tehetséges vagyok): a virágüzlet a ludas mindenben. Férfiaknak nemigen vásárolnak bokrétát, így az ágazat nem fektet reklámba. És ha nincs reklám, a kutya sem tudja, hogy van ez a nap, azt meg már végképp nem tartja számon a jónép, hogy mikor is. Pedig, akármilyen ízetlenül viccelünk is a dologgal, azt azért tudjuk, hogy édesapa is csak egy van. Pontosan, mint az anyáknál, az az édes, aki szeretettel felnevel. Nekem szerencsém volt, van ebben is, az én édesem egyezett a nemzőmmel, akárcsak a gyerekeimé az övékkel, és mindennek látható jelei is megtalálhatók rajtunk. Az én apámról, aki nagyon sok mindent tett értünk, önfeláldozó volt és szerető, sokszor meséltem már. Például, hogy bármilyen nagy munkában volt is éppen, ha azt mondtuk mi, gyerekek nyáron, hogy strandolnánk, abban a pillanatban tette le a kapát, akasztotta kampóra a hegesztőszemüvegét, mosta a kezét és startolta be az autót. Hogy olyan tízóraikat senki nem tudott készíteni (még anyám sem), mint ő. Hogy olyan tökéletesen eltalálni a teánkban a cukor és a citrom arányát sem volt képes senki, csak ő. Arról is, hogy milyen biztonságban éreztem magam, ha orvoshoz vitt, meg hogy keresett és talált meg, amikor egyszer világgá mentem (négyévesen). A gyerekeim apjáról is meséltem már sokat, hálás vagyok érte is, de róla majd meséljenek tovább ők. A gyerekeim.

Vannak viszont apák legbelül, mondhatnám Kányádi Sándort parafrazálva, merthogy a Vasárnapnak a közelmúltban ismét lett pár új régi apája. Büszkék is vagyunk rájuk, a lap családi profiljához hűen igen jó apák. Februárban a grafikus Sághy Gyuriékhoz jött Dorka mellé Máté, nemrég, májusban pedig Veres kolléga kapott Rebeka és Berci mellé egy Rozit. Így Csiba Annabella Andrásával és Tamásával együtt immáron hét gyermeke van a Vasárnapnak. Reményteljes, örömre okot adó teljesítmény ez (is) a laptól. Amikor együtt kezdtünk (11 éve), még egy sem volt (illetve voltak, csak nagyok).

De hogy a jó apáink dicsőítését még tovább tudjam fokozni, nem kis dolog történt a héten. A pozsonyi Zichy-palotában átadták a szlovák Irodalmi Alap díjait, köztük a legrangosabb hazai magyart, a Madách-díjat és nívódíjait. Amellett, hogy a díjazottak (fődíj: Tőzsér Árpád; nívódíj: Németh Zoltán, Mizser Attila, Veres István) mind férfiak és egy kivételével apák, egyikük bizony, jól látják, a mi legfrissebb apánk, a mi pincejáró, nagy magyarokkal utazó, botrányhősök után kutató, kéthetente szotyolázó sárga kabátos emberünk. Mégpedig miért? Úgy bizony, egy gyerekkönyvért, mely amúgy felnőtteknek is remek, s jövő héten meglelhetik a Vasárnap ajándék könyvei között, a Pozsonyi Kifli Pozsonyi mesék sorozatában tavaly megjelent Széchenyiért, jjjuhhh! Isten éltessen hát jó kedvben minden jó apát, ezt a mi nívódíjasunkat pedig tartsa meg nekünk is.

Önöknek is.

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

 

 

Ünnepélyesen kezet fogott mindenki vele, pedig ez csak VASÁRNAP szokás

Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény)

 

 

 

 

 

Nívódíjas apánkCs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Ajánló