Városiak falun, avagy kik laknak az új lakónegyedekben

Némely falvak az utóbbi években a városi emberek zöldövezeti lakónegyedeivé léptek elő. Épp csak a megfelelő szolgáltatások hiányoznak, szinte mindenhol.

Mivel nálunk még mindig presztízskérdés a saját ház, egyre többen költöznek a nagyvárosok körüli falvakba. Bizonyos községek lakossága ezáltal megduplázódott az elmúlt három évben, és lassan megváltozik a települések jellege, nemzetiségi összetétele is. A hagyományos közösségek fokozatosan felhígulnak, de az új helyzet a betelepülőknek is sokszor okoz csalódást.

 

Kell a saját

Az Európai Unió tagállamai közül csak Romániában lakik több ember a saját ingatlanjában, mint nálunk. Míg ott a lakosság 96, nálunk 90 százalékának van a tulajdonában lakás vagy ház. Az utóbbi időben egyre több a háztulajdonos, mert a városi fiatal kisgyermekes családokat vonzza a friss levegő és a természet közelsége, a nyugdíjasok pedig csendre, kiskertre vágynak. „Aztán sokan csalódnak, mert sok esetben már falun sincs csend. Búgnak a kaszálógépek, kukorékol a kakas, szól a harang. Friss levegő helyett sokszor a szomszéd trágyadombját szagolhatják, a természet helyett pedig új lakónegyedek alkotják a panorámát.

Az igazi problémák azonban akkor kezdődnek, amikor a kiköltözött városiak rájönnek, hogy a gyereküket nem veszik fel a helyi óvodába, mert ott nincs elég hely, és ha reggel be akarnak jutni a városi munkahelyükre, a tíz kilométeres út órákig is tarthat a dugók miatt” – sorolja Zuznana Kusá szociológus. Szerinte az sem mellékes, hogy az új lakónegyedekben nincsenek igazi közösségek. „Ezek az emberek falun is fenntartják a városi életformát, többnyire csak aludni járnak haza, hétvégén és ünnepekre elutaznak, legfeljebb grilleznek a kertben. Többnyire a szomszédaikat sem ismerik, és nem is igen tartanak igényt az ismeretségre, vagyis a faluban laknak, de hogy ott élnének, azt nem állítanám” – vélekedik a szakember.

Hogy mennyire igaza van, azt sok érintett település polgármestere tudja igazolni, hiszen a betelepültek több mint fele nincs állandó lakhelyre bejelentve a faluban. „Ennélfogva az adókból sem kapunk részesedést, de a szolgáltatásokra igényt tartanak. Ma már úgy oldjuk meg a dolgot, hogy óvodába például csak azt a gyereket vesszük fel, akinek itt van az állandó lakhelye – mondja a Pozsonytól mindössze húsz kilométerre fekvő Vörösmajor (Hviezdoslavov) polgármestere, Miroslav Kúdela. A falunak 2011-ben még csak 600 lakosa volt, ma az állandó lakhelyre bejelentettek száma meghaladja az ezret, de a valóságban több mint háromezren lehetnek a betelepültek. „Csak a falu egy részén épült ki a vízvezeték és a szennyvízcsatorna, máshol kutakból nyerik a vizet, és tartálykocsikba szivattyúzzák a szennyvizet. Az új lakónegyedekben nincsenek járdák, és olyan szűkek az utcák, hogy a szemetesautó alig tud megfordulni, egy tűzoltókocsi pedig be sem férne” – sorolja Kúdela.

 

Házak zsebkendőnyi telken

A helyzetnek, amelyet mindegyik, hirtelen felduzzadt faluban ismernek, elsősorban az az oka, hogy a helyi önkormányzatok a fejlődés egyedüli üdvözítő útjának a lakosság számának növelését tartották, mert ebből nagyobb adóbevételre számítottak. Zsebkendőnyi, három-négy áras telkeket adtak el, ahol a szomszédok egymás fazekába látnak, ennek ellenére akadtak érdeklődők, és az egyszintes házak úgy nőttek a faluszélen, mint eső után a gomba. „Érthetetlen módon az új lakókat a telekvásárláskor nem érdekelte sem a vízvezeték, sem az, hogy nincs járda, és mindenki az utcán parkol, de még arra sem kérdeztek rá, van-e a faluban óvoda, iskola. Most pedig egymásnak adják a kilincset a községi hivatalban” – sorolja a vörösmajori polgármester, hozzátéve, hogy természetesen megérti az új lakók igényeit, de nincs az a kistelepülés, amely öt-hat év alatt a háromszorosát tudná nyújtani az addigi infrastruktúrának és szolgáltatásoknak. „Egy olyan kis faluban, ahol eddig legfeljebb bolt és művelődési ház volt, ez játszótereket, parkot, sportpályát, esetleg postát, orvosi rendelőt jelent. Létrehozásuk nem csak pénzkérdés, hanem az is függ tőle, mennyire fogják az új lakók itt élni az életüket, válnak a közösség részévé” – teszi hozzá.

Egyelőre a legtöbb településen inkább külön közösséget alkotnak az új negyedekbe költözők – különösen igaz ez a magyar falvakba érkezett szlovákokra. Akik nagyrészt helybeli családok városból visszatért leszármazottai, de akadnak köztük olyanok is, akiknek soha semmi közük nem volt sem az adott településhez, de még a vidékhez sem. Valahol olvasnak a jutányos áron eladó telekről, és megveszik, vagy azért, mert abban bíznak, hogy majd szert tesznek új ismerősökre, barátokra, vagy mert eddig is elvoltak magukban.

 

Nem akarnak okmányokat cserélni

A Nyitrától tíz kilométernyi távolságban lévő Nyitracsehire ugyancsak sokan költöztek az utóbbi években – a szociális bérlakásokba inkább helybeli fiatalok, akik most alapítottak családot, a két új lakónegyedbe pedig főleg idegenek. Összesen mintegy ötven új ház épült a falu két végén, ezekben olyan családok is laknak, akiknek semmi kötődésük nincs a faluhoz, de akadnak köztük, akik már részt vesznek a helyi rendezvényeken, sőt a szervezésükben is. Kupeček Róbert polgármester szerint az új lakók kb. negyven százaléka jelentkezik be állandó lakhelyre, a többiek azzal érvelnek, hogy nem akarják kicserélni az okmányaikat. „Nem kényszeríthetünk senkit, pedig a község a bejelentett lakosokra kapja a részesedési adót. Az új lakók nagyrészt a gyerekeiket is Nyitrára hordják óvodába, így felel meg nekik munkába menet.” Ha a község élete még nem is, a lakosság nemzetiségi összetétele már megváltozott a betelepülés folytán. Az elmúlt tíz évben mintegy százzal gyarapodott a helyi lakosok száma, és a magyarok aránya ötven százalék alá csökkent. Igaz, az utóbbi jelenség nem annyira az új lakóknak, sokkal inkább a helyiek önkéntes asszimilációjának köszönhető.

 

Nem élnek együtt a faluval

Az új negyedek lakói már nem élnek falusi életet. „A városban dolgoznak, oda hordják iskolába a gyermekeiket, ott vásárolnak be, és oda járnak szórakozni is. Többnyire sem a templomot, sem a kocsmát nem látogatják, a falunap és búcsú nem érdekli őket, legfeljebb a helyi gulyásfőző versenyre mennek el. Vannak kivételek, de ma már a tősgyökeres helyiek nagy része sem él úgy, mint a szüleik, nagyszüleik. Azoktól, akik városból költöztek oda, ez még kevésbé várható el – véli Zuzana Kusá, hozzátéve, hogy a legnagyobb összetartó erő a falvakban az, hogy mindenki mindenkit ismer, sőt sokakat rokoni kapcsolat fűz össze. – Mivel az új lakókra ez nem érvényes, eleinte szinte elszigetelődnek a helyi közösségtől. A hosszabb ideje ott élők vagy a gyermekeik majd új közösségeket alakítanak ki, beleszólnak a község életébe, indulnak az önkormányzati választásokon – mindig is így változott a települések élete” – magyarázza.

Magyar szemszögből ez ugyan nem hangzik túl jól, de tudomásul kell vennünk, hogy egy szabad országban mindenki oda költözik, ahová akar, és ahol ingatlant tud venni. „Tény, hogy ezáltal megváltozik a lakosság aránya, de ahol van magyar iskola, az nem a szlovák betelepülők miatt fog bezárni, hanem azért, mert a magyarok nem íratják oda a gyermekeiket” – figyelmeztet Zuzana Kusá, aki szerint azt is látni kell, hogy a betelepülőkkel sok falu megfiatalodik, és előbb-utóbb ki is épül.

 

Ha megunják, visszaköltöznek

Már ha a betelepülők nem költöznek ismét vissza a városba. Mert Pozsony környékén a bonyolult, gyakran akadozó közlekedés és a szolgáltatások hiánya miatt sokan ezt teszik. Főleg a született pozsonyiak, akik nem szoktak hozzá, hogy órákig utazzanak a munkahelyükre. Egyelőre azonban még mindig többen vannak, akik falun és saját házban akarnak lakni – olvasható a Szlovák Tudományos Akadémia Szuburbanizáció Szlovákiában című tanulmányában. A szerzők szerint a legtöbben a megyeszékhelyek körüli falvakba költöznek ki, és általában jobb keresetű, felsőfokú végzettségű emberekről van szó. Gyakran ők azok is, akik miután felnőttek a gyermekeik, visszaköltöznek, mert társasági életet akarnak élni, sajnálják az utazással töltött időt, és nem utolsósorban a sok munka mellett nincs idejük a ház, a kert és a medence karbantartására. Ez az, amire tőlünk nyugatra már rég rájöttek, és a középosztály egyáltalán nem tartja státusszimbólumnak azt, hogy a saját házában lakjon. Németországban például csak a lakosság fele birtokol házat vagy lakást, és ennek nemcsak a minden igényt kielégítő bérlakások nagy választéka az oka, hanem az ottani mentalitás is. Az emberek gyakorlatiasabbak, már fiatalon gondolnak arra, hogy a saját ház később, amikor munka miatt költözniük kell, vagy már nem bírják karbantartani, csak terhükre lesz.

 

A nagy ház sem mindig érték

Zuzana Kusá szerint nálunk azért is vágyik szinte mindenki saját házra, mert itt többségben van a vidéki lakosság, márpedig falun évszázadokig nem voltak bérlakások. „Az emberek abban nőttek fel, hogy a saját ház vagy lakás az önállósodás jelképe és értékét megőrző vagyon. Pedig ha azt nézzük, hogy mennyi pénzt és időt igényel egy ház, akkor kétséges, hogy ez a legjobb megoldás. Főleg, hogy az ingatlanárak folyton változnak, és nem biztos, hogy valaki épp akkor tudja jó áron eladni a házát, amikor meg szeretne szabadulni tőle.”

Az igazi megoldás az volna, ha ma is nemzedékről nemzedékre öröklődnének a házak – csakhogy egyrészt nem olyan minőségűek, másrészt nem maradhat mindenki abban a faluban, ahová született. Hiába van a szülőknek hatalmas emeletes házuk Leleszen vagy Lekéren, ha a gyerekek a nagyvárosokba költöznek munka után, és ott akarnak lakni. Később pedig már önállósodni szeretnének, és ha esetleg megérinti őket a vidéki élet utáni nosztalgia, a szülői ház tatarozása helyett inkább a falu széli új utcában építenek egy könnyű szerkezetes házat medencével és kerti grillel. De ekkor már ők is betelepülők lesznek, s nem győznek csodálkozni, milyen gyér a választék a helyi boltban, milyen kevés a szakkör az iskolában, és mennyien beszélnek a faluban még mindig magyarul…

 

 

 

 

 

TémaVrabec Márialakónegyedfalu

Ajánló