Majdnem a világ végén

Könyvem bemutatójára utazom haza, a Bodrogközbe. Ilyen sem történt még, nagy pillanat ez életemben. Igaz, a Csallóközben is, ahol negyvenhárom éve létezünk együtt házasságban a feleségemmel, körülbelül annyi „író-olvasó” találkozóm volt, hogy csaknem a fél kezemen meg tudom számolni.

Nem érik el köteteim számát, a soknak végképp nem mondható kilencet, pedig az első 1992-ben jelent meg. Az egészről persze én tehetek. Miért nem kínáltam magam? Pláne, hogy a könyvterjesztésünk olyan, amilyen. Semmilyen. Sebaj, mire teljesen elhagynak az egykor vállaimon táncoló hajszálaim, talán megtanulom menedzselni magamat. Ahogy a sűrűsödő és súlyosbodó betegségek távolítanak el az élet szeretetétől, hogy könnyebb legyen a végső távozás, az öregkorba vezető évek ugyanúgy távolítanak el a szégyenérzettől, melyet korábban, mondjuk, a szerénység ébresztett volna bennem, vagy éppen ruhadarab, melyet manapság már probléma nélkül felveszek, legfeljebb a feleségem jegyzi meg, ne csinálj magadból bohócot.

A könyvbemutatóval azért kicsit más a helyzet, ha akarom, nagyon. Hilda és Gabriella kaptak a viccből kiejtett szavaimon, amikor tavaly szeptemberben szülővárosomban, Királyhelmecen jártam, olyan kitüntetés átvétele alkalmából, melyről még csak nem is álmodtam, s amelyet valójában szintén a két hölgy kezdeményezésének és közbenjárásának köszönhetek: szülővárosom díszpolgára lettem. Akkor bukott ki belőlem – ismétlem, viccből –, tavasszal eljövök a legújabb könyvemmel egy bemutatóra, ahol talán sikerül találkoznom ismerős arcokkal, régi barátokkal is, akikkel annak idején együtt cseperedtünk, fociztunk, csavarogtunk. – Jaj, de jó – örvendezett Hilda is, Gabika is, és, enyhén szlengesen, nem szálltak le rólam azután sem, hogy immáron díszpolgárként visszatértem csallóközi otthonomba, Nagymegyerre. Ahány telefon vagy e-mail jött-ment köztünk, abból nem hiányzott a tavaszi könyvbemutató, melyet persze ők megszerveznek, nekem csak meg kell jelennem a könyvekkel. Hát pont ez az! A Nagymegyer–Királyhelmec távolság nem okoz gondot, Magyarországon keresztül öt-hat óra, ám egyrészt a nyaktáji nyavalyám igen, bármennyire szeretek vezetni, meg ott a munkahelyem – ha csupán három napról van is szó, egy oda, egy ott, egy vissza. De már nem mondhattam nemet, hogy csupán vicc volt, lányok. Bezzeg a címért el tudtam menni! Úgy éreztem, sem gimnazista osztálytársnőmmel, az évtizedeken át gyermekszínházat vezető-rendező pedagógus Hildával, sem a bodrogközi és Ung-vidéki kultúrát királyhelmeci székhellyel intézményes keretek között – közművelődési intézet, regionális könyvtár, Mailáth József Múzeum – ma is lelkesen szervező, teremtő Gabikával, akivel hazai tájakra vonzó valamikori riportútjaim egyikén találkoztam először, nem tehetem meg ezt, végképp nem a szülővárosommal szemben. Sima polgárként sem! Díszként meg pláne.

Zavartalanul haladtunk Magyarországon, a nem éppen emberbarát politikai üzeneteket „kiabáló” plakátok is elkerültek. Úgy terveztük, hogy Sátoraljaújhelynél térünk vissza Szlovákiába, de Szerencs környékén elnéztük a navigációs rendszert, és hamarost új tájak, új településnevek jöttek elénk, melyeket tavaly nem láttunk. Ó, és milyen települések?! – egyik felük nyomor, a másik felük sem sokkal tetszőbb a szemnek. A léleknek. Ez Borsod-Abaúj-Zemplén megye, annak is a másik, szegényebb vége. Ricse, Semjén, Cséke, Lácacséke. „A Tisza és Bodrog folyó természetes választóvonala, a trianoni határok meghúzása évtizedeken keresztül elzárta községünket a »nagyvilágtól«. Innen csak elköltöztek az emberek. A rendszerváltás, a cigándi Tisza-híd és most az uniós csatlakozás talán még időben jött segítség a számunkra. Fénykorában, az 1940-es években 1400 lelket számláló településen, ma, 2003-ban, mindössze 440-en élünk…” – olvasható Lácacséke polgármesterétől a község honlapján. Itthon találtam, de most még úton vagyunk, amikor döbbenetes pillanat következik. Lácacsékéről, észak felé fordítva a fejemet, a távolban, a sík tájon, szülővárosomat, Királyhelmecet látom, a Kishegyoldalba felmászott lakótelepekkel. A navigációs útmutató monitorjára pillantva: a kiszemelt SátoraljaújhelyÚjhely (Slovenské Nové Mesto) helyett a LácacsékePerbenyik (Pribeník) határátlépési ponton, tehát tulajdonképpen a célban kötöttünk ki, csak át kell gurulnunk a határon, a 2007-es nyitás emlékműve mellett, pár méter, és már otthon vagyok. Perbenyik Királyhelmec vasútállomása (a régi elődök döntöttek így, hogy a mozdony füstje ne mérgezze a királyhelmeci dombok lejtőin sorakozó szőlőket), különben meg gyermek-, kamasz- és ifjúkorom számos kalandos és munkás mozzanata is Kulcsár Tibor és Tóthpál Gyula szülőfalujához köt.

Csak egyet nem értek: ha Lácacséke mindig itt volt a határ túloldalán, kőhajításnyira Perbenyiktől, és Semjén, Ricse is, akkor miért nem hallottam én soha ezeket a faluneveket? A távolabbi Cigándot, Kisvárdát, Pácint, Agárdot igen, és Sátoraljaújhelyt, ahol évtizedeken át az egyetlen határátkelő működött. De a legközelebbi szomszédokat valahogy csend övezte, noha a bizonyára kemény baráti határőrizet ellenére a határ átlátható volt, ha -léphető nem is. Mégsem láttunk semmit. És meg sem próbáltunk továbbmenni, délnek. Hátha Perbenyik mögött véget ér a világ, és majd állunk a szélén, mint busman a kólásüveggel.

A húgom telefonál, hol vagytok, ahol még soha, mondom, de már közel, vagyis hát megérkeztünk, teríthetsz.

 

 

 

 

naplóBodnár GyulaMajdnem a világ végén

Ajánló