Figyelmemet hirtelen idegesítő

Nem is tudom, micsoda vonta el. S hogy elvonta-e, vagy inkább ráterelte. A lényeg, hogy amióta a TV Okóban olvastam a Varga Anikóval készült interjút, azon kapom magam, hogy vagy vele, vagy a főszerkesztővel beszélgetek, néha félhangosan is.

Azon túl, hogy ha ezt valaki látja, felettébb mulatságos képet nyújthatok számára, számomra egyre idegesítőbb. Hirtelen nem értem, hogy tudok ilyen lenni, miért érzem kínosnak a más véleményt, miért visel meg.

No, de hogy képbe hozzam a kedves Olvasót, elmondom röviden. Varga Anikó, a közülünk való, tehát szlovákiai magyar színésznő, akit a Vasárnapból is ismerhetnek, pár éve beszélgetett vele Szabó G. kolléga, és aki legutóbb az 1890 című szlovák sorozatban nyújtott remek alakítást, nyilatkozott Litváková Erikának, az ugyancsak közülünk való (Galán Géza leánya), a Vasárnapban is bemutatott fotós újságírónak. Aki bár szlovák anyanyelvű és nemzetiségű, édesapja óhajának megfelelően magyar iskolába járt. Amiért, mondta hét éve Vrabec Máriának, nagyon hálás. Nem véletlen tehát, hogy a bájos színésznőt faggatva arra is rákérdezett, őt miért adták Felsőkálosán szlovákba. Leegyszerűsítve: az ő édesapjának nem volt óhaja a magyar oktatás. Ahogy az interjúban fogalmaz: „Bár egyszerű földműves volt, széles látókörrel, haladó szellemmel rendelkezett, és tudta, hogy ha otthon magyarul beszélünk, az anyanyelvemet nem felejtem el, de hogy a későbbiekben könnyebben érvényesüljek, tényleg jól meg kellene tanulnom szlovákul.” És akárcsak Erika, ő is hálás neki ezért. Talán már tudják is, hogy számomra a széles látókörű, haladó szellemű jelzők kérdésesek e problematikával kapcsolatban. Miért gondolja, kedves Anikó, ezt kérdezgetem magamban tőle újra meg újra, hogy éppen a széles látókör és a haladó szellem kell ahhoz, hogy egy kisgyereket idegen nyelvű iskolába írassanak? És közben arra is gondolok, amit a Vasárnapnak nyilatkozott: „Anyukámék úgy döntöttek, az anyanyelvemet úgysem felejtem el, a szlovákot pedig meg kell tanulnom. Hétévesen beírattak szlovák iskolába. De a gimnáziumban is mi volt? Nyolcvan százalék volt a magyarok aránya. A csevej, órákon kívül, mindig magyarul ment, de megtanultam jól szlovákul. Csak a magyar történelemben vannak hiányosságaim. A helyesírás már nem okoz gondot.” Csak a magyar történelemben. Tehát éppen azzal a szélesebb kulturális kontextussal, amit a másik oldalon a szlovák iskola javára ír. És biztos abban, hogy a helyesírás nem okoz gondot? Csak azért kérdezem, mert sokszor még nekünk, akik ezzel dolgozunk, is gondot okoz. Mindez, mondhatnám, nézőpont kérdése, mindenkinek szíve, alkotmányos joga úgy dönteni a saját és gyermeke életéről, ahogy ő azt a legjobbnak látja, mindettől Varga Anikó még egy bűbájos, magyarul is játszó, magyar gyerekekkel, palóc mesékkel is foglalkozó színésznő.

Ami igazán kizökkentett medremből, a főszerkesztői vezér, melyben a kolléganő a szlovák származású volt cseh pénzügyminiszter, Babiš csehnyelv-tudásán élcelődve, Husákon át eljut a lap aktuális interjújáig, Varga Anikóig, és rá hivatkozva kijelenti, mivel őt szlovák iskolába íratták, ezért vállalhat egyenrangú szerepeket szlovák és magyar színpadokon. És hogy kisebbségi iskolában lehetetlen jól megtanulni szlovákul. Miközben Varga Anikó ilyet, így nem mond. Egyfelől megnyugodtam, úgy látszik, más főszerkesztőknek sem megy egy csettintésre igazán jó vezértémát találni, másfelől meg továbbgondoltam, amit állít, s arra jutottam, nem mást mond ő, mint hogy nem kifizetődő szlovák iskolába járatni a szlovák gyerekeket, hiszen, lám, az említett milliárdos urak is képtelenek voltak szélesebb kulturális kontextusban elsajátítani a csehet. Viszont ha már, járjanak a szlovák gyerekek német vagy angol nyelvű iskolákba, hiszen szlovákul megtanulnak otthon, a világnyelvekkel pedig a világ színpadain szerepelhetnek majd egyenrangú fellépőkként.

És mikor éppen ezen élcelődtem, persze, szigorúan csak magamban, jött a grafikus kolléga, hozta az aktuális címlapot. Amelyen meglátva Bandor Évát, a metaforákba és cikornyás nyelvezetembe belefeledkezett elmém azonnal felkiáltott: de hiszen itt vannak sorban előttünk! Kanócz Zsuzsi, Kerekes Vica, Gubík Ági, Derzsi Réka, Mokos Attila, Nádasdi Péter, Benkő Géza, akik csak így hirtelen jutnak az eszembe. És igen, Cannes-ba is Bandor Éva és Bárdos Judit kapott meghívást, és rangos nemzetközi díjakat is nekik adtak. Talán igaz, amit Varga Anikó mondott a kérdésre, színpadon nincs-e gondja a magyarral: „Van hozzá fülem, érzékem. A nyelvtudás muzikalitás kérdése is.” Lehet, hogy a magyar iskolából is pont ide jutott volna?

Vagy Cannes-ba.

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

 

 

Egy VASÁRNAP este a gazdag metaforákba és cikornyás nyelvezetbe belefeledkező Taylor bíró figyelmét hirtelen idegesítő kaparászás vonta el könyve lapjairól.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

 

 

 

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztőidegesítőinterjú

Ajánló