Megbolygatott szívvel

Nem latolgatott, dolgozott. Sokat és sokfélét. Nemzedéke univerzális színésznője lett, aki minden műfajban bevethető. Operettbe, musicalbe, sőt még kortárs operába is. Molnár Piroska nem hagyott veszni egyetlen évet sem. Ment, ahová hívták, játszott megállás nélkül. Pihenni szentestén szokott, nyáron legfeljebb pár napot.

Talabér Tamás

A dalmát tengerparttól lélekben már el is búcsúzott, maradt a Balaton és kedvenc gyógyfürdője, ahol gyakrabban látják. A féket ő maga húzta be. Fizikai állapota kívánta meg.

 

Tíznél több gyógyszer, szívritmus-szabályzó, diéta, életmódváltás… ez nagyon sok lehet egyszerre!

És még fogytam is tizenhét kilót! Rendetlenkedett a szívem, ez lett a vége. Néha azon röhögök, hogy van bennem egy gép.

 

De már megtanult együtt élni vele.

Kern Andrissal beszélgettem nemrég. Kérdeztem tőle, hány éve működik az eleme. És figyelmeztettem, hogy ideje lenne már a cserének, hiszen ő is rengeteget játszik. Egyébként Szinetár Miklós is ugyanazon a napon kapott pacemakert, amikor én. Valami lehetett a levegőben, ami megbolygatta a szíveket. Vittem a zárójelentést a háziorvosnak, ránézett, és döbbenten ennyit mondott: »Úristen, magának AV blokkja van!«

 

Az mi?

Én sem tudtam. Ma már tudom. Azt jelenti: a szív pitvarai felől a kamrák irányába történő elektromos ingerületterjedés egy kissé lelassult. »Nekem ettől meg kell ijednem?« – kérdeztem. »Nézze, a 31-es pulzus halálközeli állapot. Nem ájult el?« »Nem.« Én tényleg semmi különöset nem éreztem.

 

Olyan settenkedve jött az egész?

Igen.

 

De azóta, hogy bent a kis masina, nincs baj?

Figyelik a szívemet. Megnyugtató.

 

S mi van akkor, ha olyan nagy gusztust kap valamire?

Már ez sincs.

 

Egyetlen falat töltött káposzta sem?

Nincs.

 

Olyan sem, hogy szombat délután azt mondja: »Készítek magamnak valami finomat?«

Már rég nem főzök. Gizike, a házvezetőnőm szokott főzni. Ő már tudja, mit ehetek, és mit nem. Vagy ott kapok be valamit, ahol vagyok. Nem kívánom már a nagy kajákat. Megszerettem a salátákat. Jó, egy olasztojás jöhet néha-néha. De most, valamelyik nap azt mondta Gizike: »Olyan régen ettünk már paprikás krumplit!« »Csinálj, de csak magadnak – mondtam. – Nekem nem kell, meg ne lássam.« Csak nézett rám, szegény. Én már két joghurttal is elvagyok. Ahhoz sem kívánok semmit.

 

Ha már az anyósát említette… egykori férjével, Eötvös Péterrel, a világszerte ismert zeneszerzővel ma is jó viszonyban van.

Főiskolás voltam, amikor összekerültünk. Éppen itthon volt Kölnből, ahol karmesterképzőn tanult. Komponált egy tizenkét és fél perces hangjátékot száz magyar népmese motívumát felhasználva. Babarczy László ajánlott be nála azzal, hogy ezt csak én tudom megcsinálni különböző hangokkal. Bejött a főiskolára, megnézett Puskin Don Juanjában, és az alagsori öltözőben hallom, hogy: »Piroska, gyere ki, keresnek!« Felmentem az előtérbe, odalépett hozzám Péter, bemutatkozott, és így lettem a Mese című hangjátékában az összes karakter megszemélyesítője, majd nemsokára a felesége. Mint később kiderült, senkinek sem szólt, hogy engem keres, ő csak ott megállt az előadás után. Két hét múlva összeházasodtunk. Ő aztán visszament Kölnbe, az alatt a két hét alatt, míg itthon volt, felvette velem a meséket, vitte magával az anyagot, és egy kinti stúdióban még fél évig dolgozott rajta. A vízcsobogástól a hegedűszóig minden az enyém a felvételen. Akkor még olyan felhangtartománya volt a hangomnak, hogy gépekkel ezeket lehetett kiszűrni belőle. Ami szabad füllel nem hallható, de a gépek érzékelik. A korral persze csökken a felhangtartomány. Péter aztán még sokáig kint élt Kölnben. Művészként, zeneszerzőként és emberként is nagyon nagy hatással volt rám. Nem véletlen, hogy nem egy lakatosinassal kerültem össze.

 

Hosszú házasság volt?

Hét év után váltunk el közös megegyezéssel, mert nem bírta elviselni, hogy én nem azt csinálom, amit csinálnom kellene. Hogy miatta feladtam a pályámat. Megvolt a fiunk, és kiköltöztem Péterhez Németországba. Béreltünk egy nagy parasztházat Köln mellett. Lejött hozzám, a konyhába, felvitt a dolgozószobájába, hogy üljek ott mellette, és fogjam a kezét. Meg kellett volna kavarnom az ételt, amit főztem, de azt mondta: »Ne kavarj semmit, nem bírok dolgozni!« »Miért nem?« – kérdeztem. »Zavar a tudat, hogy ilyen marhaságokkal töltöd az időt ahelyett, hogy tennéd a dolgodat otthon, a színházban.« Hazajöttem, és csendben elváltunk. Ő aztán elvett egy kínai lányt, aki zongoraművésznek indult. Nem lett az. »Nem zavar?« – kérdeztem Pétert. »Egyáltalán nem!« – felelte. De tőle is elvált, utána jött a mostani felesége, Mariska. Kedves nő, kiszolgálja. Egyébként tizenhat évig egyáltalán nem beszéltünk Péterrel. Öngyilkos lett a fiunk. Most már jó pár éve majdnem naponta e-mailezünk, és találkozunk is gyakran.

 

Mahlert, Kurtágot és Tom Waitset is énekelt sok minden más mellett. Honnan ez a zenei sokszínűség?

Hangi adottság, amit jól lehet használni. A stílust meg tudja az ember. Minden műfajt szeretek. Az anyósom is mindig biztatott, hogy a színművészeti főiskola elvégzése után jelentkezzek a Zeneakadémiára, és akkor majd együtt utazgatunk Péterrel. De én annyira színész akartam lenni! Nem is bántam meg soha. Hangképzésre még mindig járok. Hetente egyszer. A skálázás a beszédhangnak is jót tesz.

 

Régóta tartó, nagy barátság köti Pogány Judithoz és Csomós Marihoz, férfi kollégái közül Jordán Tamáshoz, Lukáts Andorhoz, Koltai Róberthez. Legendás éjszakai kolbásztúráin azonban Hollósi Frigyes volt a társa.

Erre szoktam azt mondani, hogy annyi sok jóképű férfival játszottam! Hát kellett nekem, hogy egyvalaki ott borotválkozzon a fürdőszobában? De ami az étvágyunkat illeti: szegény Helyey Laci kollégám mondta mindig, mert tudta, hogy imádom a tarhonyát pörköltszafttal, hogy: »Piroska, egy vénás tarhonyainjekció?« Igen, a szaftos tarhonyát még meg tudnám enni.

 

S ahogy Törőcsik Marinak ott volt Garas Dezső, Molnár Piroskának Hollósi Frigyes.

Nem is tudom, mi volt a közös bennünk. Folyton gyötörtem szegényt, ő meg hagyta. Derűvel, finom iróniával. Nekem is jó volt ez, meg neki is. Színpadon is, meg az életben is jól tudtunk egymás mellett létezni. Élveztem a szellemességét, harckészségét. Ha valakivel politikai vitába keveredett, főleg ha valamelyik mélymagyar kollégával, akkor finoman ugratta őt. Amikor meghalt, Zsámbéki Gábornak írtam egy SMS-t, hogy bocsássa meg, hogy ezt a rossz hírt én közlöm vele. Ő meg visszaírt, hogy: »Istenem, milyen nagyszívű ember volt! Megint hidegebb lett.« Igen, Fricivel nem lehetett rosszban lenni.

 

Különben is: hitvallás, hogy nincs harag, sem sértődés.

Nincs, mert ahhoz rövid az élet.

 

Bölcsesség, nagyvonalúság, felülemelkedés napi kínokon?

Jó, nem volt ez mindig így. Későn érő típus voltam. Én is lehettem pökhendi, magától eltelt, rémséges nő, aki azt hitte, ő találta fel a spanyolviaszt. Aztán rájöttem, hogy ez sem így van.

 

Hiányzik valami az életéből?

Igazából semmi. Mindent úgy fogadok el, ahogy van. Annak örülök, amit kapok. Szeretem, ha süt a nap, nem zavar, ha esik az eső, reggel, amint kinyitom a szemem, azt mondom: »Istenem, jaj de jó, hogy felébredtem!« Feladataim vannak. Unatkozni nem tudok. Ha várakoznom kell, előveszek egy keresztrejtvényt. Ha nem jut eszembe a megfejtés, az odaillő szó, továbblapozok, ha beugrik, visszamegyek és örülök.

 

»Milyen torokszorító, ha Molnár Piroska mondja az ember szavait. Végre megtudja, mit is írt!« Ugye ismerős szavak?

Igen. Esterházy Péter. Az Én vagyok a Te című darabját játszottam Alföldinél, a Nemzeti Színházban. Azt hittem, megáll a szívem, amikor ezt elolvastam. Emlékszem, mikor nyilatkozta. Amikor megtudta, hogy mi történt velünk a Nemzetiben. Én már ott elsírtam magam, amikor azt mondta, hogy: »Molnár Piroskával mondatot elkezdeni jó!« A szív segédigéit olvastam fel. Nagy falat volt. Eszembe jutott egy régi történet. Főiskolásként egy operaénekes fiúval kimentünk a Római-partra. Nyár volt. Hirtelen eleredt az ég, fiatalemberek fociztak a strandon. Odaköszönt nekik a barátom. A vége az lett, hogy bementünk Péterékhez. Akkor még élt a papája. Ő tizenöt-tizenhat éves lehetett, én mondjuk, húsz. Péter elővett egy kockás füzetet, és autogramot kért tőlem mint színművészeti főiskolás lánytól, aztán ernyővel elkísért a HÉV-ig. Belekaroltam, ahogy elindultunk. Az édesanyja szavai is megmaradtak bennem. »Péter egy kis lovag!« – mondta. Tényleg az volt. És ő is emlékezett erre, pedig kisdiák volt akkor. Annyira összefügg minden az életben! Egyszer csak találkoznak a szálak. Eötvös Péternek mondtam pár évvel ezelőtt, hogy »oratóriumot akartál írni Jeremiás siralmaiból«. »Jé, tényleg!« – felelte. És megkérte Esterházyt. Így született meg aztán a dadogós prófétáról szóló Halleluja – Oratorium Balbulum. A librettóban az áll: »Kerítéseket építünk, de nemcsak bejönni nem lehet! Bezárjuk magunkat.« És most itt tartunk. Pontosan itt.

 

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóMolnár Piroska

Ajánló