Diktatúra és a dzsungeltúra

Azon gondolkodom, hol kezdődik a diktatúra. Vajon ha az államhatalom beleszól a kultúrába, s megpróbálja irányítani, már diktatúráról beszélünk? A kultúra központi irányítás alá vonása feltehetően azért történik, mert manipulálni akarják az emberek gondolkodását, a társadalmi haladás, változások irányát. Az erőszakos manipuláció már diktatúra? Ez nem egy politikai írás.

Azon gondolkodom, hol kezdődik a diktatúra. Vajon ha az államhatalom beleszól a kultúrába, s megpróbálja irányítani, már diktatúráról beszélünk? A kultúra központi irányítás alá vonása feltehetően azért történik, mert manipulálni akarják az emberek gondolkodását, a társadalmi haladás, változások irányát. Az erőszakos manipuláció már diktatúra? Ez nem egy politikai írás.

A diktatúrában milyen jogai vannak az embernek? Olyan jogai, amiket engedélyeznek neki. Mint minden államrendszerben. A különbség valószínűleg abban rejlik, hogy a nem diktatórikus államformákban azt határozzák meg, mihez nincs jogod, nem azt, amihez van: mondjuk, addig terjed a szabadságod, amíg másoknak nem ártasz vele, ezenkívül szinte mindent csinálhatsz, relatív szabadságban élsz. A diktatúrában addig terjed a személyi szabadságod, amíg a fennálló rendszer ideológiáját nem sérted: sem tettben, sem szóban, sem gondolatban. Például: a demokráciában következmények nélkül mondhatod azt, hogy a demokrácia szar, de a diktatúrában nem mondhatod azt, hogy szar a Fidesz, mert leváltanak. (…) Hangsúlyozom. Ez nem egy politikai írás.

Vajon létre lehet-e hozni diktatúrát a nép akarata nélkül. Persze. Afrikában, Dél-Amerikában, Ázsiában gyakoriak voltak a katonai puccsok. Gondoljunk csak a vörös khmerekre vagy Etiópiára vagy… Pontosítok. Átfordulhat-e egy demokrácia diktatúrába? Persze. Gondoljunk csak Kubára, gondoljunk csak Németországra. Ehhez viszont feltehetően szükséges a nép akarata, beleegyezése. Amíg demokrácia uralkodik egy országban, mégoly áttetsző is, a népnek talán van lehetősége a defenesztrációra. Abban a pillanatban, hogy egy állam észrevétlenül átsiklik a diktatúrába, szentesítette a diktatúrát azzal, hogy a folyamat alatt nem állította le a folyamatot. Gondolom. Persze biztos nem vagyok benne. Ez tényleg nem egy politikai írás.

 

Thaiföld

Mormonok mindenhol vannak. Az összes földrész minden városában, településén. Könnyű őket felismerni, kék nadrág, fehér rövid ujjú ing, gyakran bordó árnyalatú csíkos nyakkendő, kissé lekonyuló névjegy a szivarzsebre tűzve, sporthátizsák és sportcipő, minden szabályt tökéletesen betartanak, és ha lehet, akkor biciklivel közlekednek. Általában rokonszenves arcok. Néha nem.

A buddhizmusnak biztosan sok irányzata, felfogása létezik. Ezek közül én egyet ismertem itt meg. A túldíszített keresztény templomok a thaiföldi buddhista templomok mellett kifejezetten puritánnak tűnnének. Soha nem láttam még például tíz méter magas arany Jézus-szobrot egy hatalmas arany oltáron egy hatalmas arany templomban. Itt viszont minden utcasarkon van egy ilyen templom egy ilyen Buddhával és ilyen oltárral. A templomok tele vannak persellyel. A perselyek azért vannak, hogy pénzzel töltsék őket meg, amiből újabb arany Buddha-szobrokat készíttethetnek. Ez persze mind feltételezés, de fura lenne, ha elemózsiára gyűjtenének egy arany épületben. Miért nem adják, mondjuk, el az aranyukat, ha éhesek? Sokkilónyit le lehetne kaparni a falakról, oszlopokról, szobrokról. S legalább Buddha sem forogna a sírjában, hogy aranybálványként imádják…

A thai kaja alapvetően nem túl jó. Egy objektív ízlelésre képes fényevő földönkívüli, miután végigkóstolta a világ összes konyháját, talán azt mondaná, neki a thai kaja ízlik a legjobban. Egy lecsón, kolbászon, gulyáson és knédlin nevelkedett európai azonban a helyiek kifőzdéiben éhen halna. Vannak finom ételek. A thai emberek kitapasztalták, mit eszik meg a nyugati turista, s a turistahelyeken csak ilyeneket lehet kapni. Ha viszont beveszed magad a dzsumbujba, nehezen találsz ehető dolgot, s könnyen akadhatsz különös dolgokra, például: tyúkkörömpörkölt, pacalfasírt, vízibolhával töltött tészta, rohasztott tofu, sült rovarok, főtt hernyók, haltápízű, gombakinézetű, vajállagú izé, ami büdös fehér szószban úszik.

A befogadható és a nem befogadható thai ételek között úgy is különbséget lehet tenni, hogy amit frissen főznek, sütnek, az finom, amit előre elkészítve árulnak, az nem finom. Az általunk elfogadhatónak tartott ételeket így elég nagy bizonyossággal jól ki tudjuk választani, tehát: turistakonyhában, frissen főzött ételt veszünk. Még mindig probléma marad számomra, hogy az ételek 80%-át korianderrel fűszerezik. Utálom, hogy minden étkezéskor parfümízzel telik meg a szám. Anginak ez nem gond, rajong a korianderért.

 

Chiang Mai

Erősödött bennem a csordaösztön. Augusztus óta azt figyelem, mit és hogyan csinálnak az emberek körülöttem. Próbálom őket utánozni: hogyan vegyek jegyet a buszra, hogyan engedjem meg a csapot, hogyan lépjek át a határon, hogyan fizessek a kasszánál, hogyan egyem az ételeket, hogyan ne szúrjak el semmit. Folyamatosan utánzom és követem az embereket magam körül, akik a saját világukban ugyanolyan biztosan mozognak, mint én az enyémben. Még kifejezéseket is megtanultam, amikről nem tudom, mit jelentenek. Ellestem őket. Ha például Dél-Amerikában valaki akart tőlem valamit, s nem értettem, azt mondtam „yo no lo sé” vagy „no sé” – tetszés szerint váltogattam –, ha pedig valakire haragszol, azt kell neki mondani „jodan” – ez valami durva sértés. Én nem mondtam senkinek.

Három napig túráztunk Chiang Mai környékén a dzsungelben. Ez Thaiföld északi részén van. Teszek egy kísérletet, figyeljetek:

Egy szép meleg téli napon elhatároztuk, hogy befizetünk az egyik helyi utazási iroda háromnapos dzsungeltúrájára. Reggel korán indultunk. A vezetőnk egy nagyon szimpatikus helyi férfi volt, sokat viccelt, roppant jó humora volt. Az első nap nem volt olyan eseménydús, mint a másik kettő. Sokat gyalogoltunk a dzsungelben. A vezetőnk időnként meg-megállt, hogy mutasson nekünk valami igazi thaiföldi specialitást. Így tudtuk meg, hogyan termesztik a kávét, a földimogyorót és sok más egzotikus gyümölcsöt, zöldséget. Úttalan utakon, hegyen-völgyön keresztül vezetett utunk, aminek a végén lógó nyelvvel és farkaséhesen egy csodálatos kis hegyi falucskában találtuk magunkat. A falucska lakosai mind nagyon kedvesek voltak velünk. Vezetőnk látta, hogy már nagyon éhesek vagyunk, ezért gyorsan főzött nekünk egy igazi helyi specialitást: currys csirkét sok zöldséggel és persze az elmaradhatatlan rizzsel. Úgy jóllaktunk, mint a duda, moccanni sem tudtunk utána. A helybéliek kis boltocskájában borsos áron vettünk két üdítő sört. A nap hátralévő részében a tűz körül ültünk, sokat kacagtunk, zenéltünk, táncoltunk a falu lakosaival, akik odasereglettek hozzánk. Néha felidéztük az aznapi élményeinket, olyankor mindig elégedettséggel teltünk. Este a hosszúra nyúlt nap erőfeszítéseitől holtfáradtan dőltünk be az ágyunkba, s úgy aludtunk reggelig, mint a tej.

Korán, tettre készen és kalandvággyal telve ébredtünk másnap. Vezetőnk ismét kitett magáért, igazi angol reggelivel csalogatott minket az asztalhoz, ahol jó étvággyal elfogyasztottuk a rántottát és a vajas-lekváros pirítós kenyeret. Friss erőre kapva indultunk útnak, izgatottan az előttünk álló kalandoktól. Alig vártuk, hogy „meglovagoljuk” a hatalmas indiai elefántot, bambusztutajon ereszkedjünk le az őserdőben kanyargó folyócska fehér habjai között, és kötélen csússzunk át a völgy felett, aminek alján egy csodálatos, tiszta vizű patak csörgedezik.

Ezt a két bekezdést untam eddig a legjobban az egész írás alatt. Pedig valójában így történt. De kit érdekel? Még engem sem, pedig velem történt.

 

 

 

 

világRozbroy ViktorDiktatúra és a dzsungeltúra

Ajánló