Egymás nyelvében élni

Kazinczytól idézgetjük máig a nyelvében él a nemzet bölcsességét, nem véletlenül. Mert bölcsességek jönnek-mennek, az evidenciák viszont fennmaradnak. Hiszen kulturális, történelmi, helyi emlékezet ide vagy oda, hagyományápolás nyelv nélkül csak amolyan kis színes a világ kultúrtengerében. Indián rezervátum indiánok nélkül.

És tevékenykedjék bár akármilyen folklór-, kulturális, népnemzeti, hagyományőrző csoportban az a nagyszülő, aki unokájával már nem beszél magyarul, bizony mondom, a nyelv veszni hagyásával nemzete vesztéhez járult hozzá. Eszembe is jutott több ilyen konkrét eset láttán, hogy a delikvens talán éppen ezt a vétkét (mulasztását) igyekszik valamivel (nemzetieskedéssel) ellensúlyozni, takargatni, ám csupán saját lelkiismeretét altatja vele, a nemzetet meg nem menti. Sokkal többet ér egy mégoly fájó nemzetkritika is a nemzet nyelvén, mint a nosztalgikus, múltba révedő fényezése az elveszettnek. (Elnézést, hogy zavarok, itt laknak az avarok? – rovásírással!) A nyelv a legfőbb érték. Nem, nem emel senki fölé, nem helyez senki elé, de nem is utasít senki mögé. Egyszerűen meghatároz. És mint minden érték, birtokosának nagy-nagy felelősség is. Hogy hogyan, mire használja. Mire használja fel, mennyire használja ki. Hogy nem él-e vissza vele.

Megint nem tudok jobb példát felhozni (erre sem), mint Esterházy Pétert, az írót, a 20. század legnagyobb nyelvújítóját, aki azt mondta, neki a nyelv az otthona. Beszélt bár és olvasott is idegen nyelveken folyékonyan, egyedül a magyarban tudott szabadon, otthonosan mozogni. Nem véletlenül lett korunk legnagyobb magyarja annak ellenére, hogy sohasem használta a magyar emberek szókapcsolatot. Nem véletlenül érzem magam én sem otthon itt, Pozsonyban, hiszen magam is a nyelvemben élek. Persze, azt is tudom, ez a szerencse nem mindenkinek adatik meg. Sokan vannak, akiknek a munkájuk nem az anyanyelv, de még csak a munkavégzési nyelvük sem lehet az. Nekik biztosan sokkal nehezebb komfortosan érezni magukat. Azt azonban soha nem értettem, és valószínűleg már nem is fogom, hogy két magyar anyanyelvű szülő hogy beszélhet csak szlovákul a gyerekével. Mert ilyen is van, nem kevés. (Aztán hogy az a szegény milyen szlovák nyelvű lesz, abba már bele sem merek gondolni.) Arra, hogy két magyar anyanyelvű szülő, aki megtanítja magyarul az utódait, mégis szlovák iskolába íratja őket, nagy nehezen még csak találnék ilyen-olyan magyarázatot, talán még olyat is, ami elfogadható (nincsen más tanítási nyelv széles a környéken), de azzal sem értek egyet.

Ám egy szabad világban, ahol legalábbis a határok nyitottak, természetes dolog a nemzetek keveredése, mindig is volt ilyen, őseink még vándoroltak, más népekkel keveredtek, azért is lettünk ilyenek, amilyenek. Ilyenkor kinek a nyelvében éljen kinek a nemzete? Az a tapasztalat, hogy kényelmeséknél a dominánsabb fél akarata érvényesül. Mert bizony a gyereknevelésnél a kétnyelvűség pluszmunka. Áldozatokkal jár, kudarcok is kísérik, nem könnyű az amúgy sem könnyű feladat. Nagyon okos, határozott, öntudatos, toleráns és következetes, de mindenképpen szeretetteljes feleket kíván mindkét oldalról. És hála Istennek, én erre is tudok több példát. Most éppen ebben a számunkban Önök is szembesülhetnek rögtön kettővel. Kétfélével, mégis ugyanazzal. Marosz Diána és családja Zsolnán él, egy karácsonyi számunkban mutattuk be őket, ő Magyarországról jött szlovák férjhez ide. Lassan fél éve pedig Napló rovatunkat maga is gazdagítja, bizonyítva, hogy nyelvét bárhol megtarthatja valaki, ha akarja. Lucia Satinská pedig, akit ugyancsak bemutattunk már, akkor is példaképként, aki szlovákként magyarul kezdett tanulni, és nagyon sokat tesz a két nyelv, a két nemzet egyenrangúságáért, azóta Molnárné lett, és hogy miért fognak magyar iskolába járni a gyermekeik, azt inkább olvassák el maguk. Jobban leírni, mint ahogyan ő megfogalmazta, én úgysem tudnám. Két példamutató fiatal pár tehát, ugyanazon a járható úton. Ez volna a jövő.

Jó lenne.

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

 

 

Na, de csak elhatározták az esküvőt. Egy VASÁRNAP délutáni istentisztelet utánra.

Borbély Szilárd: Nincstelenek

 

 

 

 

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztőEgymás nyelvében élni

Ajánló