Állunk rendelkezésére!

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, s a tisztességgel megírt véleményeket közöljük e rovatban akkor is, ha nem tükrözik a szerkesztőség álláspontját, véleményét. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg! Legyen eredményes ez a hetünk is!

Májusi hangulatkép

Az év legszebb, természet megújulását ígérő időszaka ez a hónap, csodálóinak is pozitív változást kínál. Színek és illatok, nem utolsósorban érzések kavalkádja, csodavárás időszaka a május, és akarva-akaratlanul helyet kapnak benne a megfakult, kedélyessé szelídült, múló idő által szépített visszaemlékezések. A magánjellegűek, nyilvánosságra soha nem kerülő lélekmelengetők és a közszájon forgók azokról, akik ha kellett, jóban-rosszban mertek saját utat járni. Amit, valljuk be őszintén, hacsak lehet, mi, a többség, elmellőzünk. Nagyapám nem tartozott az említett sokakhoz. A múlt század húszas éveiben falunkból Somorjára indultak május elsejét ünnepelni. Egész karaván, legalább húsz fogat. Csekély tizenöt kilométer az út, de csak nagyapám kocsija sorolt be a Pomléból indított menetbe. A többiek szép csendben rudat fordítottak, félútról hazahajtottak. Szintén májusi történet, már negyvenötből, amikor nagyapám egyetlen pofonnal kútba buktatta a nagyanyámat a kút kávája körül hajszoló felszabadító sereg katonáját. Volt benne annyi emberség, mármint az Öregemben, hogy felhúzta a vödörbe kapaszkodó, nyilván kemény gondolatokat gyakorlatba átültetni szándékozó seregbélit, és a parancsnokságra taszigálta. Mivel néhány nappal korábban német katonákkal takarmányt, nyeregtáskát cserélt civil ruhákra, és az ügy kivizsgálásával fékezte a visszavonuló sereg indulását, ellenállóként emlegették a faluban – semmi bántódása nem esett a tettlegességért. Mégis revánsot vett a kellemetlenségért. Az otthonunkban kocsonyával mákos kalácsot eszegető mesterlövőnek leszerelte fegyveréről a céltávcsövet. Apámnak szintén fényesen ragyogott negyvenötben a szerencsecsillaga. Falunkból is elhurcolták negyvennégy végén a leventéket, „háborús tapasztalatszerzésre”. Május tizenhetedikén épen, egészségesen hazatért Németországból a vőki erdészházba. Néhány év múlva, szintén májusban, holmi elkótyavetyélt rönkfa miatt leanarchistázta a járási párttitkárt. Ingyenjegyet kapott érte Csehországba, kényszermunkára. Szerencsére valamelyik jó ismerőse utánanyúlt, hazajöhetett. Hatheti munkáért hat kiló kristálycukor volt a bére. Keserédes szerzemény. Régi májusok kapcsán én is találok némi kis föleleveníthető emléket. Gyerekkoromban még kötelező volt menetelni a májusi felvonuláson, így jutottam el apámmal Pozsonyba a nagy csinnadrattával folyó munkaünnepére. Cégek szerint soroltunk be a lassan haladó menetbe, kezdeti lelkesedésem hamar ásítássá fajult, öt-tíz lépésenként megállva, éltetve a munkát, ballagtunk a Széplak utcában. Az időben már kezdett megmutatkozni, hogy a nagy lapát és sok munka nem jár együtt az általános jóléttel, és a jelszavak között elhangzott egy-egy kínrím is, amit a szervezők vagy nem értettek, vagy nem akartak meghallani. – Kenyeret, szalonnát, ..sszák meg a munkát – harsant néha az arcokra diszkrét vigyort csaló ordítás. Hogy még cifrább legyen a helyzetem, apám, nagybátyám is elunták az ácsorgást, otthagytak, elmentek egy-egy sört legurítani. Falusi gyerek lévén, kezdtem a kurázsimat inamba ereszteni, féltem, hogy az apám a rengeteg ember között nem talál rám, hogyan jutok haza. Hogy teljes legyen az ijedelmem, egy mellém sodródó idegen hatalmas plakátot nyomott a kezembe. – Majd visszajövök érte – biztatott, amikor nem siettem megmarkolni a szakállas hazafival díszített rudat. Az apám sem jött, így már hétéves koromban plakáttal a kezemben tüntettem a nagy napon, és a néha mozduló fuvallat hatására szó szerint viaskodtam a talpon maradásomért. Na, nem sokáig. A falusi gyerek éleslátásával észrevettem néhány falhoz támasztott transzparenst az utca szélén egy benyílóban. Kiálltam én bizony a sorból, odasurrantam, és megválni készültem az enyémtől, az ott ácsorgó néhány embernek nem szentelteltem figyelmet. Az egyikük útszéli hangon rám ordított, takarodjak vissza a sorba. – De a bácsi, aki adta, keresni fogja, és én inkább a galambokat vinném – mutattam a falhoz támasztott rúdon gubbasztó két békegalambra. Feleakkora sem volt az addig cipeltnél. A nagyhangú ki tudja, kicsoda egészen megenyhült, még a hátam is megveregette. – Ez a mai fiatalság, ha bírná, lengetné az összeset – fordult a társaihoz. Vihettem a galambokat. Apám rángatott vissza a sorba, és elcsodálkozott a szerzeményemen, de a továbbiakban már nem volt kibúvó, vinnünk kellett a béke hírnökeit. Nem nagyon értettem, mi közük lehet a galamboknak a békéhez, de így mondták, és akkor még elhittem, amit a felnőttek mondtak. Máris elhatároztam, kíméletben részesítem a szomszéd galambjait, mert gumipuskámmal már leszedtem néhányat a háztetőről belőlük. Lezártnak tekintettem a témát, de nem a menetet, még hosszú ideig tartott a türelempróba, amíg a felvonulás végére értünk. Teherautók állták el az utat, és sajnálatomra elvették a galambjaimat. Tisztelet és kímélet nélkül dobálták az addig magasba emelt, harsányan éltetett plakátokat a platókra. A galambokat is, de a simára gyalult könnyű rudat sajnáltam, szívesen hazavittem volna, a cipekedés fejében. Ilyen formában zajlott az ünneplés akkor. Ma, sajnos, bagatellizálva van a kétkezi munka, ugyanúgy az ünnepe. Mellébeszélések máza alól kandikál ki a jól végzett munka szükségessége, az értéke meg nem nagyon kerül szóba. Sajnos, mert nélküle nem jutunk egyről kettőre. Legfeljebb galambokat etethetünk, remélve, hogy a békegalambok is közöttük vannak.

Gazdag József, Jányok

 

Kedves Anya!

Elérkezett ismét az a nap, amikor világszerte megemlékeznek az anyákról. Tudnod kell, hogy nemcsak egyszer gondolok rád egy évben. Szinte mindennap eszembe jutsz, amikor tornyosul fejem felett a tennivaló, és igyekszem felidézni, hogy Te hogyan varrtad el a szálakat szépen sorban, hogy minden a helyére kerüljön. Nem voltál ideges, feszült, nem rohangáltál a tennivalóid között. Szépen, nyugodtan, szeretettel tetted a dolgodat. Kitöltötted az idő végtelen perceit. Ott voltál mellettem, fogtad a kezem.

Emlékszem, gyermekkoromban, amikor a hideg napokon reggel az volt az első, hogy megrakd a masinában a tüzet, hogy mire felkelünk, bemelegedjen a konyha. Mire felkeltünk, már lobogott a tűz, érezni lehetett a párolgó vaspor illatát, amellyel lekented a masina plattját. Még nem érkezett felmelegedni a konyha, de a pattogó szikrák biztatóak voltak, perceken múlott csak, hogy a meleg szétáradjon. A konyhaasztalra letetted a friss kenyeret, amelynek aljára keresztet rajzoltál szeletelés előtt. Nem kérdezted meg, mit akarok reggelizni, csak elém raktad az ételt, és én jóízűen megettem. A kőkútból felhúztad a dinerben tartott házi vajat, amely mindig vízben állott, nem is tudom miért. Hogy puha maradjon, vagy védve legyen? Mindegy, mi volt a reggeli, mindent megettünk. Az iskolában nem szégyelltük, ha lekváros kenyeret vittünk tízóraira, azt sem, ha disznóvágási időszakban a kolbásztól fokhagymaillatú lett az egész osztály. A tanító sem fintorgatta tőle az orrát. Akkor mindenkinek egyformán jutott. Álmodoztunk a bőség kosaráról, hittük, hogy egyszer eljön az az idő. Nagyon sokat dolgoztatok, hogy nekünk jobb legyen. Jobb is lett, de nem tudom, hogy mi vagyunk-e olyan jó anyák, mint amilyenek Ti voltatok. Akkor a gyerekeket áldásként szültétek. Ha megfogant, világra hoztátok. Be is népesítettétek az óvodákat, iskolákat.

Emlékszem, hogy néha ki volt sírva a szemed. Mikor megkérdeztem, mi a baj, Te azt válaszoltad, a nehézségektől, amelyet át kellett élni. Volt, hogy huncut mosoly ült az arcodon, volt, amikor jókedvedben kacagtál. Azt hittem, mindent tudok rólad. De most már, nagymamaként én is rájöttem, hogy a legbonyolultabb teremtmények vagyunk a világon. Lehet, hogy gyengébbek, mint a férfiak, félénkek és óvatosak, de ha kell, képesek vagyunk foggal-körömmel harcolni gyerekeinkért.

Kedves Anya! Megtanultam tőled, hogy anyának lenni önzetlenséget, szeretetet, lemondást, örömöt, kihívást, gondos törődést, odafigyelést, a családi fészek melegségét jelenti… és sorolhatnám a végtelenségig. Előfordul, hogy ma már más szemszögből is értékelik. Van, aki teherként tekint rá mint nagy felelősségre, és úgy érzi, erre én nem hiszem, hogy képes vagyok, hiszen már így is nagy terhek nyomják a vállam, a gyerek meg nagy odafigyelést, teljes embert kíván. Nem tudok gyereket vállalni, még nem jött el az ideje, nem vagyok még rá felkészülve. Úgy gondolják, nem könnyű anyának lenni. Könnyű, csak tenni kell a dolgunkat, mert az anyai ösztönünket a lényünkben hordozzuk, amely a születendő gyermeket követve utat tör magának a felszínre. Átalakul szeretetté, aggódássá, féltéssé, és tart utolsó leheletünkig, bármilyen messzire repíti is a gyermeket a sors.

Míg éltél, nem köszöntem meg, hogy a világra hoztál. Köszönöm Neked, hogy élhetek! Azt is, hogy megismerhettem a Te világodat, élhetem az enyémet, és részese lehetek a gyerekeim és az unokáim életének is. Búcsúzóul még azt szeretném mondani, hogy szeretlek!

Lányod, Irénke

 

Ad Panaszkönyv

Én is megjegyezném a kedves levélíró kapcsán, hogy a mérnöknő húgom tíz évig ápolta édesanyámat, aki az utóbbi években már fekvőbeteg volt, és szintén egy fillért sem kapott, neki szintén azt a magyarázatot adták, hogy mivel nem volt ilyen módon folyósítva elvezetés a szociális biztosítóba, így ezeket az éveket nem számítják be a nyugdíjba. Pedig mennyi pénzt megspórolt ennek az államnak, mivel anyukámat otthon gondoztuk, nem volt az államnak semmi kiadása, sem a kórházi ottlétekre, sem a nyugdíjasotthonra. Legalább úgy méltányolhatná az állam ezt az áldozatos munkát, hogy beszámítaná a nyugdíjévekbe!

P. Mária, Komárom

 

Tavaszi túra

Itt a tavasz, a hosszú tél után már nagyon vártuk, jólesik a szabadban eltöltött idő. Május 7-e reggelén nem volt nagyon jó kilátás a túrára, de a 13 °C biztatott. Falunk polgármestere, Mojzeš István mérnök Babetta-túrára invitálta a tulajdonosokat. 9-kor indulás a Vámosladány – esztergomi bazilika útvonalon. Szép rendben sorakozott a 12 különböző típusú Babetta, főleg fiatalok voltak a lelkes résztvevők, csupán két 70-en túli asszony vette a bátorságot velük tartani, a helyi Relax centrum Rozmaring polgári szervezet tagjai: Franczelné és Szabóné. Ha a köz igényel segítséget, ott is részt vesznek, de ilyen alkalmat sem hagynak ki. Nagy élmény és kihívás volt, hogy ilyen túrára is alkalmasak vagyunk. Jó időnk volt odafelé, és a nem túl sűrű forgalom mellett csodálhattuk a tájat, főleg a hegyvonulatot, ami engem mindig elbűvöl. Párkányban megálltunk a Duna-parton, majd át a Mária Valéria hídon kicsit elidőztünk a bazilikánál. Visszafelé megeredtek az ég csatornái, de mi dacolva az esővel folytattuk utunkat, ezzel még felejthetetlenebbé téve a 108 km-es kirándulást. Szerencsésen és elégedetten értünk haza. Köszönjük a lehetőséget a szervezőknek és a türelmet kísérőinknek, akik készen álltak segíteni adott helyzetben. Várjuk a további kihívásokat!

Szabó Zoltánné, Vámosladány

 

Trendi lettem!

Lassan már a hideg is ráz, amikor valahol azt olvasom, „tudatos táplálkozás, reform- vagy népi ételek, tudatos környezetvédelem”. Még a vízcsapból is ez folyik. Leéltem az életem javát, tapasztaltam már egyet s mást. Minket úgy neveltek a szüleink és a nagymamánk (ő velünk élt), hogy ételt, kenyeret nem dobunk ki soha. Nálunk a krumplikása sült hagymával, esetleg tejföllel, krumpliganci darával vagy túróval, tejföllel az ételek sorába tartozott mindig. Sőt az én önálló háztartásomban is rendszeresen szerepelt az étlapon. A tésztákat, rétest, knédlit, kalácsot, lepényt mindig otthon készítettem és készítem ma is. Mi soha nem ettük a húst hússal, gyermekeim még ma is örömmel fogyasztják ezeket az ételeket. Csak abban az időben, ha szóba került a húsmentes menüm, a megítélésem a fukar, maradi, nincs pénze és hasonlók voltak. Ma erre mondják, tudatos táplálkozás. Erről pedig trendi beszélni. Tehát így változik koronként az emberről a vélemény. Én régen és ma is sütök odahaza kenyeret, a legnagyobb nyugalommal és kézzel dagasztom. Én még így tanultam. Sőt kukoricakása és a belőle szaggatott túrós ganci is készül időnként kisebb-nagyobb rendszerességgel, és unokám is eszik belőle, mert a papa szereti. Így válok a fukarból az új módi szerint tudatos emberré. A kerti munkát is mindig csináltam, hisz így a konyhába kerülő zöldségről tudtam, hogy nincs túlvegyszerezve. Befőzés sem állt és áll tőlem a mai napig távol. A vizet és a villanyáramot se pazaroltam soha, hisz a villany lekapcsolása nekünk gyermekkorunktól kezdve természetes volt. Ezt tanítottam az én gyermekeimnek is. Arra sem érzek késztetést, hogy mindenhová autóval menjek. Biciklizni mindig nagyon szerettem. Ma ez már a tudatos környezetvédelem része. Néha úgy érzem, én a reformtáplálkozás híve voltam és vagyok ma is, a környezetvédelem sem áll és állt tőlem soha távol. Így változik a világ körülöttünk, ezzel együtt változik a besorolásom az aktuális trendek szerint. Ezért válhatok a fukarból tudatos emberré, bár érzésem szerint az elveim mindig egyformák voltak e téren.

Bartalos Ilona, Lakszakállas

 

 

 

 

KopertaMájusi hangulatképKedves Anya!Ad PanaszkönyvTavaszi túraTrendi lettem!

Ajánló