Egy családban két nyelven

Lucia Molnár Satinskáról a Vasárnapnak köszönhetően is sokan tudják, hogy önszorgalomból tanult meg magyarul, és a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársaként a pozsonyi magyar családok nyelvi hovatartozásának változásait kutatta.

Mindig tudatosan kereste az alkalmat, hogy magyarok között lehessen, gyakorolhassa a nyelvet, megismerje a kultúrájukat, ezért nyilván nem véletlen, hogy végül magyar férjet is talált magának. Molnár Csaba filmrendezővel tavaly augusztusban házasodtak össze, és abból, ahogy a kétnyelvű házasságról gondolkodnak, meg ahogy tesznek érte, sokan tanulhatnának.

 

Egy pozsonyi kávéházban találkozunk, s valahogy természetesen adódik, hogy magyarul beszélgetünk. Mint ahogy az első kérdés is: mitől függ, milyen nyelven szólnak egymáshoz otthon, hiszen Lucia pont olyan jól tud magyarul, mint Csaba szlovákul. „A hangulattól és témától is. Ha épp magyarországi nyelvészkonferenciáról jövök meg, természetes, hogy magyarul számolok be róla, mint ahogy Csabi is szlovákul mondja el, mi történt a szlovák film forgatásán” – mondja Lucia. Csaba azt fűzi hozzá, hogy ha sokat mozog szlovák környezetben, szívesebben beszél otthon magyarul, és ez fordítva is igaz. „Mostanára egyforma igény alakult ki bennem mindkét nyelvre, sokszor nem is tudatosítjuk, hogy magyarul vagy szlovákul beszélgetünk, mert egyformán természetesek” – magyarázza. A pár a gombaszögi táborban ismerkedett meg, ott csak magyarul beszéltek. Kezdetben a pozsonyi randevúk nyelve is a magyar volt, csak néhány találkozás után váltottak először szlovákra. Ma már egyikük sem tudná megmondani, melyik beszéli jobban a másiknak a nyelvét, és soha nem egyeztetnek arról, mikor hogyan fognak beszélni.

 

Szlovákmagyar esküvő

„Nyelvészként én talán többet gondolkodom a nyelvekről, és fontosnak tartom, hogy legyen ebben tudatosság. Azt szeretném, ha Komárom magyar város maradna számunkra, ezért ha odalátogatunk, Csabi szüleihez, csak magyarul beszélünk. Ha édesanyám is ott van, az iránta tanúsított tiszteletből Komáromban is szlovákra váltunk, de ha anyósomék jönnek Pozsonyba, a magyar a társalgási nyelv. A sógorékkal viszont vegyesen beszélgetünk, mindenki a saját nyelvén mondja a magáét: ők magyarul, én pedig szlovákul” – mondja Lucia. „Én is azt szeretem a legjobban, amikor mindkét fél a saját anyanyelvét használja; szerintem így a legizgalmasabb a beszélgetés. De gyakran nincs energiám odafigyelni erre, és automatikusan átváltok a szlovákra. Ezt még gyakorolnom kell” – mondja mosolyogva az ifjú férj.

A fentiek alapján már az olvasók is sejthetik, hogy Lucia és Csaba lakodalma sem volt szokványos. A fiatalok semmit nem bíztak a véletlenre. Igazi kétnyelvű, kétkultúrájú lakodalmat akartak, sőt azt is fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy egy nyelvészdoktor megy feleségül egy filmrendezőhöz. „Számomra nagyon fontos volt, hogy egyik nyelv sem másodrangú. Egy kiváló grafikus barátunk volt segítségünkre, aki úgy alkotta meg a meghívókat és a menükártyákat, hogy ez első látásra is nyilvánvaló és még tetszetős is legyen” – mondja Lucia, és tényleg. Az ötletes és ízléses meghívókon az áll, hogy az ellenállhatatlan filmrendező és az elbűvölő nyelvész kezdi el élete filmjét, és hogy még véletlenül se maradjon senki tájékozatlan, a százfős vendégsereget végig magyar, szlovák és angol nyelvű menükártyával és műsorfüzettel kalauzolták. „Azt akartuk, hogy mindenki pontosan tudja, mi történik, és hogy részese legyen az eseményeknek” – magyarázza Lucia. Az esküvőt a ferencesek templomában tartották, természetesen szintén kétnyelvű volt: a menyasszony szlovákul, a vőlegény magyarul esküdött örök hűséget. Ez a jog szerint csak olyankor lehetséges, amikor értik egymás nyelvét, de hát itt erről volt szó. A fiatalok szerencsére olyan papra találtak, aki nem zárkózott el a nem mindennapi kívánságok elől, sőt kihívásként fogta fel az egészet. „Az atya szerint is szép és őszinte volt az esküvőnk. Az adott helyzet igazsága és szentsége nem attól függ, hogy szlovákul vagy magyarul hangzik el valami, hanem a szándéktól. Azt hiszem, ezen múlik minden, milyen szándékkal közelítünk a másikhoz, mennyire vagyunk hajlandóak mérlegelni az ő szempontjait és akarunk kedvében járni” – gondolkodik hangosan Csaba.

 

Játékos lakodalom

A lakodalmat az egyik pozsonyi szállodában tartották, a szlovákiai magyar Golddies jazz- és swingzenekarral, a vendégeknek készített játékos kérdőívekkel és különleges kitűzőkkel. „Bokréta helyett olyan kitűzőket terveztünk, amelyekből egyértelmű volt, ki tartozik a menyasszony, ki a vőlegény családjához, és ki a baráti körhöz. Azt akartuk, hogy a vendégek megismerkedjenek egymással, ezért találtunk ki olyan kérdőívet, amelynek a kitöltéséhez oda kellett menni idegen emberekhez, és megkérdezni őket, honnan jöttek, mióta ismerik a menyasszonyt vagy a vőlegényt és hasonlók. Nagyon jó móka volt, szerencsére vevő volt rá mindenki.”

A lakodalom „forgatókönyvét” tanulmányozva még egy fontos dolgon akad meg a szemünk: menyasszonytánc helyett szabadon járulhattak hozzá a vendégek a hitvesi ágy árához, az ifjú pár leendő gyermekeinek harvardi tanulmányaihoz vagy a nászúthoz és egyéb utazásaikhoz. Lucia mosolyogva fűzi hozzá: hogyha most volna a lakodalom, talán arra gyűjtenének, hogy gyerekeik a budapesti CEU-n tanulhassanak. „Mindenki vette a lapot, a vendégeink értékelték, hogy nemcsak az eszem-iszomról szólt az egész, hanem az volt a cél, hogy jól érezzék magukat és ismerkedjenek. Ebben van gyakorlatom, mert gyakran szervezek nálunk is partikat, és azokon is így szoktam összehozni az idegen meghívottakat” – mondja Lucia.

 

Iskola a Duna utcában

A kétnyelvű lakodalom minden várakozáson felül sikerült, de minden ünnepnapot hétköznapok követnek, amelyekben a rohanás, a fáradtság, a megszokás miatt sokkal egyszerűbb mindenkinek visszazökkennie a régi kerékvágásba. A fiatal pár meggyőződése szerint ez őket nem fenyegeti, mert tudatosan ügyelnek arra, hogy tanuljanak egymástól, és gazdagítsák egymást. A gyermekeik – akikről egyelőre még csak annyit lehet tudni, hogy majd a Harvardra járnak – biztosan a Duna utcai iskolában fogják kezdeni a tanulmányaikat. „Ennek prózai okai vannak: mivelhogy a Duna utcában lakunk, ez az iskola van a legközelebb” – mondja nevetve Csaba; ám a döntés természetesen nem ezen múlik. Sokkal inkább azon, hogy Lucia is úgy látja, a magyar iskolában meg lehet tanulni szlovákul, de a szlovák iskolában magyarul aligha. „Azt szeretném, hogy ha lesznek gyerekeink, tudjanak magyarul írni-olvasni, s a magyar kultúrát és történelmet is ismerjék. Itt, Pozsonyban, erre nincs más lehetőség, szlovákul pedig biztosan megtanulnak, hiszen rengeteg impulzus éri majd őket, és én is fogok foglalkozni velük. Nagyon fontos számomra az is, hogy rendszeresen járjanak Komáromba a nagyszülőkhöz, lássák, hogy magyar városok is vannak nálunk. Szeretném őket elvinni magyar és szlovák múzeumokba is, az a feltett szándékom, hogy maradjon kétnyelvű, kétkultúrájú a család” – mondja határozottan.

Hogy mindez nagy eltökéltséget, empátiát, tudatosságot és rengeteg pluszmunkát igényel, azt nem cáfolja, de rögtön hozzáteszi: szerinte megéri. Negatív reakciókkal nem is igen találkozott mostanáig, csak egy szlovák hetilapnak adott interjú után tartotta fontosnak egy olvasó, hogy keresetlen szavakkal közölje vele, sem az apját, Július Satinskýt nem tartotta, sem őt nem tartja igaz szlovák hazafinak. „Pont karácsonyra kaptuk meg a levelét, az összetépett újságcikkel együtt, jól időzített. De az ilyesmivel nem szabad törődni, szerintem az ember lelki nyugalma jórészt attól függ, kikkel veszi körül magát. Mi pedig igyekszünk olyan hozzánk hasonló emberekkel tartani a kapcsolatot, akiknek nem mindegy, hogy a Szlovákiában élő különböző nemzetek és nemzetiségek ellenségesen méregetik vagy megpróbálják megismerni egymást.”

 

A tisztelet a lényeg

A nyitottság és egymás megismerése jegyében a Ki segít program keretében Lucia menekülteket is készít fel szlováknyelv-vizsgára. Ezért egyáltalán nem számít különlegességnek, hogy a vasárnapi ebéden a pozsonyi és komáromi családtagok mellett ott ül Mohammed is Aleppóból. Csaba azt mondja, számára kezdetben szinte hihetetlen volt ez a nyitottság, pedig már a szlovák filmművészetin is megtapasztalta. „Valóban igaz, hogy ott nagyon jól fogadják a magyar diákokat. Úgy jöttem ide Budapestről, hogy komoly hiányosságaim voltak a szlovák nyelvet illetően, de csak segítőkészséget, elfogadást tapasztaltam.”

Egészen odáig, hogy ma Molnár Csaba a legnézettebb szlovák tévéfilmsorozat, a Horná Dolná (A mi kis falunk című sorozat szlovák eredetije) rendezője. „Kezdetben rácsodálkoztak a kollégák, hogy egy magyar ember rendezi a sorozatot, de megszokták. Előfordul, hogy a nüanszokkal, például a szlovák szentmise szövegével nem vagyok teljesen tisztában, ilyenkor Luciával konzultálok.” Mint ahogy Lucia is gyakran beszéli meg a férjével azokat a kérdéseket, amelyekkel a kutatásai során találkozik. „Néha azt gondolom, a mi kapcsolatunkban az a különleges, és attól működik ilyen jól, hogy mindketten jól beszéljük a másiknak a nyelvét. De a lényeg azért az, hogy tiszteljük egymást. Ennél tényleg nem kell több: ha az ember megpróbálja megérteni a másikat, máris rájön, hogy a világ sokkal bonyolultabb, de színesebb és érdekesebb is, mint ahogy kizárólag egy nézőpontból látszik.”

 

 

 

 

 

TémaVrabec MáriaLucia Molnár SatinskáMolnár Csabaesküvő

Ajánló