Nagy léptekkel, előre

Fura kettősségben él: akkor is játszik, ha ír, és akkor is ír, ha játszik. Írni egyébként előbb kezdett el, mint játszani. Tizenhét éves volt, amikor Éjszilánk a matracon címmel verseskötete jelent meg. A színművészeti egyetemet 2015-ben végezte el.

 Azóta eljátszotta a Vízkereszt Sebastianját, Rómeót, ifj. Schwartzot a Liliomfiban, a Bűn és bűnhődés Mikolkáját és Nemecsek Ernőt A Pál utcai fiúkban. Két tévésorozat is felhívta rá a figyelmet. Előbb az Egynyári kalandban kapott szerepet, majd a Csak színház és más semmiben. Kivételes tehetség. Shakespeare-t fordít, de majd írni is fog darabot. Aztán színházat csinálni. Komplex módon. Nem pusztán színészként. Vecsei Miklós nagy léptekkel halad a pályán.

 

 

* Színészből hamarabb lesz költő, mint költőből színész. Bár ha jól belegondolok, Petőfi Sándor is az utóbbira példa.

Rettenetes életszakaszban talált meg a versírás. Különböző lelki problémák miatt sokszor élni sem volt kedvem. A verseim is fájdalmasak, szomorúak voltak. Nem is szeretem már visszaolvasni őket. Hogy hol történt a fordulat? Az érettségi évében láttam egy előadást a Pesti Színházban. Az Ünnepet. Az volt az első olyan színházi élményem, amikor azt mondtam, ezt szeretném csinálni én is. Eltérített az eredeti szándékomtól.

* Előbb pap akart lenni, később szociális munkás. Ez utóbbi talán azért, mert édesapja a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, így közelről láthatott szegénységben és nyomorban élőket. Már gyerekként bejárt a hajléktalanszállókra, idősek otthonába.

Más emberekkel akartam lenni. Nem önzetlenségből vagy önfeláldozásból, hanem mert ott éreztem jól magam. Reggeltől estig sakkoztunk, este együtt néztük a meccset. Rengeteget beszélgettünk. Nagy családból jöttem, ötünk mellé a szüleim örökbe fogadtak még egy fiút, apám sokszor vitt bennünket magával. Hordtuk a kaját, segítettünk, ahol tudtunk. Aztán szétköltöztek a szüleink, kinek hol volt kedve, ott lakott közülünk. Akkor lettek tizenöt-húsz évvel idősebb barátaim. Mellettük tanultam meg csendben maradni, amikor látom, hogy egy vita meddő, nem vezet sehova. Addig nagyon szerettem érvelni. Ma már nem akarok meggyőzni semmiről senkit. Elmondom az én verziómat, szívesen meghallgatom a másikét, próbálom megérteni őt, és megyek tovább.

* Hamvas Béla mellett Pilinszky Jánost is nagyon közel érzi magához, ugyanakkor azt sem titkolja, hogy hívő ember, aki oda tud állni Ferenc pápa elvei mögé.

Isten mindenhol ott van – mondták kiskoromban. Én ezt rosszul értelmeztem. Valóban mindenhol ott lehet, még akkor is, ha nem látjuk. Meg lehet találni őt. Én hiszek a láthatatlanban, az ember és az ég közti kapcsolatban, egy tiszta magatartás- és viselkedésmintában. De abban is, hogy minden, amit látunk, tényleg csak egy porszem. Az igazi valóság az éterben van, az ember és ember közti energiákban. Legutóbb a Bűn és bűnhődés próbáin mondta Michal Dočekal, az előadás rendezője, hogy ha létezik Isten, kötelességünk, hogy kövessük a törvényeit, ha pedig nem létezik, akkor még inkább követnünk kell. Nekem ez nagyon tetszett. A másik fontos kérdés: tud-e olyan lenni az ember, mint Jézus, aki iszonyatosan jó fej volt. Tudta, mikor kell egyedül lenni, csendben maradni, kivel hogyan kell beszélni, nem érdekelték a konvenciók, kereste a titkokat, a kibeszélhetetlent. Pont olyan volt, amilyennek egy mai művésznek kellene lennie. Ilyen ő az én olvasatomban. S amikor megértettem, hogy miről beszél, rájöttem, mennyire a barátunk tudott volna lenni. Akár nekünk, színészeknek. Hiszen annyi mindent látott, amit mi észre sem veszünk, és mennyire nagyvonalú volt!

* Rómeó helyett nem lett volna jobb Mercutio?

Nem. Én most Rómeó vagyok.

* Meglátja Júliát, és azon nyomban elfelejti szép Rózáját.

Hamvas Béla nagyon jól ír erről. Hogy amíg Rómeó szerelmes Rózába, addig pontosan úgy fogalmaz, ahogy az ő barátai. De amint megpillantja Júliát, elkezd más szavakat használni. Mindenki azt hiszi, hogy elment az esze. Hamlet is pontosan úgy beszél, mint mindenki más, de csak addig, amíg nem találkozik atyja szellemével. Onnantól a többiek szemében mintha megtébolyodott volna, de mi, akik a drámát kívülről nézzük, látjuk, hogy csak Rómeó és Hamlet beszéli az igazi nyelvet. Mercutio az én megfejtésem szerint az a típusú ember, akivel sok minden történt az életben, ami miatt neki már minden mindegy. Én még nem tartok itt. Ha majd eljön az a pont az életemben, akkor szívesen eljátszom a szerepet.

* Egyetemi tanárához, Hegedűs D. Gézához ma is erősen kötődik.

Szeretem a végtelen szenvedélyét, a nyitottságát, a maximalizmusát, a soha el nem fogyó energiáját. Rengetget tanultam tőle, és még tanulhatok is, hiszen itt vagyok a közelében, a Vígszínházban.

* Ahol most két darabban is bántják, kínozzák. Mikolkaként a Bűn és bűnhődésben pórázon vezetik be, és kegyetlen módon vallatják.

Van egy egész színházi ágazat, amely erre alapul. Fizikai behatásokkal elérni a színészi állapotot. Mejerhold iskolája. Nálunk ez nem annyira bevett. Az egyetemen tanultuk. Talán az benne a furcsa, hogy míg egy más jelenetben meg kell történnie valaminek a lelkemben, és már a takarásban, a színpadra lépés előtt, itt szimplán a fizikai történés hozza meg az állapotot. Lehet, hogy lentről a néző úgy érzi, mennyire durva, ahogy kínoznak, nekem ez egy fizikai cselekménysor. Tudom, hogy ez fog történni. Belül nem azt érzem, hogy kínoznak, hanem hogy végrehajtok egy feladatot, ami aztán kiváltja az érzelmeket. És nem kell órákig készülnöm rá, ott és akkor lezajlik minden.

* Gyerekkorában megesett, hogy elkapták és…

… megvertek? Igen! De nemcsak kaptam, adtam is. Bokszoltam. Nem gyakran, de mentem haza véresen. Sötétedés után a játszótéren bokszoltunk. Felnőttként csak összetűzésbe kerültem, de nem vertek péppé.

* Másfajta sérülés?

Két komoly esésem volt már motorral.

* Rómeó és Nemecsek halállal végzi a színen.

Rómeóként előbb azt kellett átélnem, hogy meghalt Júlia. Nemecsekként azt, hogy csupa kisbetűvel írják le a nevemet. A barátaim, akikre felnéztem, azt mondják, hogy onnantól nem létezem. Ezt nehéz átélni, de valahonnan elő kell kaparni magamból az érzést. Vecsei Miklósnak nem vagyok tudatában, ha mindent meg tudtam tenni, hogy jól sikerüljön az előadás. Ha valami miatt mégsem úgy ment, ahogy mennie kellett volna, és én voltam a színpadon, nem a figura, akkor napokig nem alszom. Depressziós leszek. Nehezen viselem. Igazából azokat a szerepeket szeretem, amelyekben át tudok lényegülni. Ifj. Schwarzot is élvezem a Liliomfiban, én vagyok mögötte, de azt ott színészi technikából kell megoldanom. Tudok olyan lenni, mint Rómeó, tudok olyan lenni, mint Nemecsek vagy mint Mikolka, bennük százszázalékosan az én szívem dobog. A Liliomfi a commedia dell’arte szabályai szerint pereg, ott nem a lelkem mélyéről kell előhúzni dolgokat. Ifj. Schwartz öt perc az előadásban. Ott a csapatot, a közös munkát élveztem. Nekem az az utam, hogy olyan karaktereket mutassak meg, amelyek belőlem táplálkoznak, és fordítva.

* A Pál utcai fiúkat, gondolom, akkor olvasta, amikor kellett.

Szerettem a könyvet, de sosem gondoltam magamra mint Nemecsekre, bár én is megéltem azokat az érzelmeket, amiket ő. Molnár Ferenc szerint Nemecsek a legkisebb a Pál utcaiak csapatában, az olvasópróbán pedig azt vettem észre, én vagyok a harmadik legmagasabb köztük. Az átalakulás olyan jól ment, hogy minden próba után úgy éreztem, hogy egyre vékonyabb a hangon, összementem egy-két centit, és egyre érzékenyebb vagyok. Az arcomat is úgy sikerült megcsinálni, hogy nem egy nagyon szerencsétlen gyerek, hanem egy ártatlan fiú jelenik meg a színen. Dés László lélekből komponál. Nagyon szeretem a zenéjét, mert hozzáad az irodalmi szöveghez. Van egy nagy szólóm az első felvonás végén, miután a Pásztorok megfürdettek a Füvészkertben.

* Fejjel lefelé, bokájánál fogva négyszer nyomják bele a vízbe, ötödszörre pedig beleejtik.

Nem is tudom, hogyan kapartam volna elő magamból a kellő lelkiállapotot, ha Dés nem ilyen megrázó pontossággal írja meg a zenét, Geszti Péter pedig a szöveget. Hála nekik, eddig minden este megtörtént velem, aminek ott meg kell történnie.

* Pedig orrából-füléből folyik a víz, amikor kikászálódik a medencéből. És utána kezdi el a dalt, hogy Igen, jó volt!

Ezt a jelenetet nem lehet kihagyni a történetből. Egy olyan nívójú színház, mint a Víg, nem engedheti meg, hogy ne fürdessék meg Nemecseket. A medence tehát adva volt. Annak pedig, ahogy Horváth Csaba, az előadás koreográfusa gondolkodik a testről, a mozgásról, a ritmusról, az ütemekről, kimondottan jól áll a víz. A dalt nagyon meg kellett tanulni. Ha ájulás környékez, akkor is el kell tudnom énekelni. Az orromból ki tudom köhögni a vizet, a fülemben néha benne marad. Érzelmileg sokat segít az is, hogy megrugdosnak, az idősebb Pásztort alakító Ember Márk átdob a hátán, és mindenem fáj, így átélhetem azt, amit Nemecsek érzett. Fizikailag nehéz elkezdeni a dalt, utána viszont már jó énekelni, hiszen sok mindenkinek a fájdalmát magamra vehetem. Lélekben több tízezer gyerekkel éneklem a dalt, és ez csodálatos érzés.

* Félt, amikor először került víz alá?

Nem izgultam, mert lépcsőzetes a medence. A szélén térdig ér a víz, aztán derékig, majd mellig. Ha félek valamitől, akkor attól, hogy esetleg lelkileg adós maradok valamivel. Az a nehezebb. Végrehajtani egy adott feladatot. Aztán csuromvizesen ki a színfalak mögé, és mint a Forma–1-es kerékcsere, szinte másodpercek alatt történik meg az átöltöztetésem. S hogy ez valóban gyorsan menjen, elárulom: már a víz alatt, a medencében zsebre teszem a nyakkendőmet, levetem a zoknimat, meglazítom a cipőmet, kigombolom az ingemet, hogy mindent pillanatok alatt le tudjak dobni magamról. Egyébként minden vígszínházi szerepemhez köze van a víznek. A Vízkeresztben kádban fürdettek, A vágy villamosában folyik rám.

* Közvetlen kollégái, közeli ismerősei szerint pusztán a színészet nem sokáig fogja kielégíteni, a színházcsinálás mindennél jobban érdekli.

Nekem is sokan mondják, és értem, hogy miért. Érdekes kettősség ez bennem. Tényleg addig akarok csak színész lenni, amíg lesznek szerepek, amelyek megegyeznek velem. Ez az önzőségem. Aztán majd írni, rendezni fogok. A színház egészben érdekel. Mindennel együtt. És mindenek fölött.

 

 

Hegedűs D. Géza:

„A felvételi vizsgájától követem. Verseskötete volt, amikor bekerült az egyetemre. Minden momentumára, minden pillanatára emlékszem. Hihetetlen erős egyéniségű és erősen koncepciózusan gondolkodó fiú. Ezt szokta meg. A költészet ugyanis individuális műfaj. De én láttam az utat, a küzdelmet, hogyan ismerte fel lépésről lépésre, hogy a színház csapatmunka. Az alázatról, az együttműködésről szól, adásról és osztásról. Arról, hogy olykor sebződünk, máskor zúzódunk, s a végtelenné válás az egyik legnagyobb potenciális lehetőség arra, hogy a színész minél gazdagabban mutathasson meg egy embert. Miklósból hiperérzékeny, intellektuálisan és érzelemgazdagon működő fiatal művész lett. Összetéveszthetetlen. Nagyon szeretem őt. Dolgos, lelkiismeretes, odaadó, megbízható fiatalember hatalmas munkabírással. Ír, fordít, színházat csinál. Lenyűgözően fontos társ az életben, aki rám is inspirálóan hat. Folyamatosan képzi magát, rengeteget olvas, sokat utazik. Meghívtam őt magam mellé az egyetemre, beszédórákra. Fontos, hogy erősödjön, tapasztaljon, hogy még magabiztosabb lehessen a munkájában.”

 

 

 

 

SztárunkSzabó G. LászlóVecsei Miklós

Ajánló