Miért a nagymama az anyuka?

Blankával nem bánt kesztyűs kézzel az élet. Egyedül neveli Ipolyszakálloson két dédunokáját, a 8 éves Dávidot és a 6 éves Sárát. Az unokáit is ő nevelte fel, de akkor még mellette volt József. A férje, akit a gyerekek apának szólítottak, tavaly februárban meghalt.

Még mielőtt Blanka kinyitja a kaput, egy félelmetesen csaholó kiskutya azt akarja tudtunkra adni, hogy ide csak az ő engedélyével léphetünk be. Távolabbról társa, egy farkaskutya figyeli, mi történik az udvaron. Az ajtóban egy kis fehér pudli jelenik meg, ő barátságosan fogad, s rögtön előbukkan Dávid és Sára is. Még le se ülünk, már pereg is a nyelvük. Dávid arról számol be, hogy ő porszívózott, Sára meg port törölt. A dédmama mosolyogva hallgatja, esélye sincs, hogy túlharsogja őket. Valami trükkhöz kell folyamodni, hogy ő is szóhoz juthasson. A legkézenfekvőbb megkérni a két gyereket, mutassák meg fotós kollégámnak, hogyan takarították ki a szobájukat, hogy ott lefényképezhesse őket.

Nem sok jót hozott az élet

Blankáék Pozsonyból kerültek a faluba. Mielőtt az asszony beszélni kezd, nagyot sóhajt. 66 éves korára sokat megélt, nem éppen szívderítő dolgokat. „A lányommal lakást cseréltünk – kezdi, s a hangjában érződő fájdalomból sejteni lehet, hogy a folytatás sem hozott semmi jót. – Ő Túron vett egy kis családi házat, de panaszkodott, hogy nem tud eljutni a munkahelyére, így aztán kicseréltük. Azzal nem számoltunk, hogy nem fizetik majd Pozsonyban a lakbért, óriási adósságba verik magukat. Gyorsan reagálni kellett, venni egy kisebb házat Nyitraverebélyen, de akkor megismétlődött minden. Ráadásul én neveltem a három gyerekét, akikre hol fizetett gyerektartást, hol nem. Emiatt rendőrségi eljárás is indult ellene, de egy úriember előállt, hogy megfizeti az elmaradt összeget, viszont a kölcsönhöz kellett egy kezes. Én vállaltam. A lányom az adósságát nem fizette ki, így aztán ráment a verebélyi házunk. A végrehajtó eladta, s ami kis összeg megmaradt nekünk belőle, azon vettük itt, Ipolyszakálloson ezt, amiben vagyunk.”

Blanka asszony lánya, Dávid és Sára nagyanyja Spanyolországban él, van egy 16 éves fia, aki szintén autista, s emellett még sok más betegsége is van. Három, ma már felnőtt gyermeke közül az egyik lány Ipolyszakálloson, a szomszéd házban él partnerével; így legalább ha Blanka orvoshoz megy, elintéznivalója akad, ő kéznél van. A gyerekek anyja, aki Csehországban él – a fiútestvére szintén, az ő fiát ugyancsak a nagymama nevelte – a nagymamáéknál lakott, de a gyerekeivel akkor sem törődött, kicsapongó életét, gyakran váltogatott partnereit, azt hogy folyton lófrált, a nagyapa nem volt hajlandó tovább eltűrni, kitette a szűrét, mondván, hogy az ő otthona nem nyilvánosház. Az első gyereke Spanyolországban kötött ki ismeretlen nevelőszülőknél, Dávid és Sára után mostani élettársától még született egy negyedik.

 

A szülőket nem érdeklik a gyermekek

„Nem érdekelte őket a sorsunk, nem fizettek rájuk, azt sem kérdezték, mi van velük – mondja Blanka. – Amikor tavaly a férjem meghalt, tudomást szereztek róla, s eljöttek a temetésre. Látván, hogy én egészségileg nagyon nem jól vagyok – a szívemmel, a vérnyomásommal, a vesémmel és a forgóimmal is baj van, súlyos artrózis –, az unokám felajánlotta, hogy itt maradnak, míg én kórházban leszek. Hát, ebből nem volt haszon. A partnere nekilátott, hogy megjavítja a fűtést, mindent szétszerelt, felforgatott, aztán úgy hagyta, s a nagy hidegben befagytak a csövek. Ők meg elmentek, mert nem vált be a számításuk, hogy ideköltöznek. Azt akarták, hogy írjam rájuk a házat, de erre nemet mondtam, az ő gyerekeikkel együtt nem akartam utcára kerülni, nem engedhettem, hogy elveszítsék a tetőt a fejük felül. Ez nem tetszett, azóta ide se ütötték az orrukat. Élik a maguk életét, olyan emberek, akik nem ismerik azt a szót, hogy felelősség. Minek az ilyennek gyerek?! Amikor kérdőre vontam, azt válaszolta, hogy egészségi problémái miatt nem használhat fogamzásgátlót. Persze, az igazság másutt van...”

 

Az unokáknak enniük kell

Amikor a lánya gyerekeiről kellett gondoskodnia, még más volt a törvény, a szociális biztosító a nagymamának átutalta a tartásdíjat, amelyet a lánya nem fizetett, ő aztán a biztosítónak tartozott. Manapság a törvény szerint a szülők kötelesek fizetni, csak épp mit tehet a szegény asszony, ha azok mégsem adnak egy fityinget sem? Ha a póttartásdíjat ki akarja tőlük kényszeríteni, fel kell jelentenie őket. Aztán várni kell, hogy a végrehajtó behajt-e rajtuk valamit, de előre tudja, hogy ez lehetetlen, mert albérletben laknak, nincs semmi vagyonuk. Ördögi kör, de ezt a gyerekeknek nem magyarázhatja, nekik enniük kell, ruházni kell őket, a ház, a fűtés, minden, minden pénzbe kerül. A család a dédmama nyugdíjából és a gyermekgondozási pótlékból él, ráadásul még azt az adósságot is neki kell törleszteniük, melybe akkor verték magukat, amikor a munkanélküli unokája is velük élt. Mert az unoka mindig talál kifogást, hogy ő erre nem kérte. Ha a nagyanyja előhozza a témát, azzal vádolja, hogy zsarolja.

Dávid autista, Sára hiperaktív

Az autista Dávid Léván jár bentlakásos iskolába, hétfőn viszi a nagymama, pénteken megy érte. Ilyenkor az óvodás Sárát a nagynénje kíséri. A gyerekekkel ráadásul orvoshoz kell járnia, mindkettő gyógyszeres kezelésre szorul. „Dávid egészségesen született, de az anyja elhanyagolta, nem járt el vele orvosi ellenőrzésre – meséli a sokkoló valóságot a dédmama. – Járni, beszélni csak akkor kezdett, amikor én lassacskán tanítani kezdtem. Két és fél évesen megmakacsolta magát, s csak hangokat adott ki a torkán, kutyát játszott, szirénázott, utánozta a hangokat. Ráadásul önmagában is kárt tett: verte a fejét a falba, ököllel ütötte magát. Felkerestem az orvosnőnket, s elpanaszoltam neki, mi a helyzet, ő pszichiáterhez küldött. A vizsgálat igazolta a gyanúmat, hogy autista a gyerek. A mai napig vannak rohamai, ezeket maga váltja ki. Ha valamit nem kap meg, vagy nem a kedvére történik, feldühödik, kitör rajta. Sárával is probléma van, ő hiperaktív, néha agresszív.”

A kislány nehezen viseli a dédapa halálát, akinek ő volt a kedvence. Dávidka is gyakran emlegeti a nagyapát, húzza a nagyanyját, hogy menjenek ki a temetőbe, gyújtsanak gyertyát a sírján. A kisfiú egyébként kitűnő tanuló, nagyon szépen ír – be is mutatja példás füzeteit –, az ellenőrzője tele mosolygós ábrákkal, dicséretekkel. Az iskola színeiben olimpiát is nyert. Csak tudni kell vele bánni, ezért is jár speciális iskolába. Ott a tanító néni csak két gyerekkel foglalkozik.

„Mi lesz velük, ha nem leszek?”

Blanka a látogatásunk előtti napon volt orvosnál, a vizsgálat eredménye nem örvendeztette meg: vesebaja tovább súlyosbodott. Elcsukló hangon mondja, nem tudja, mi lesz: hatvanhat éves, de az, amin átesett, amit átélt, mély nyomokat hagyott az egészségén. Az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel. Mindig keményen dolgozott, szakácsnőként, Csehországban egy szövetkezetben fejőnőként, portásként.

„Nem vagyok egészséges, félek, hogy egyszer összecsuklok – szeme könnybe lábad. – Akkor ki gondoskodik majd erről a két gyerekről? Legalább addig éljek, amíg ők felnőnek! Az anyjukat nem érdekli a sorsuk, de az megnyugtat, hogy a szomszédban élő unokám megígérte, nem engedi, hogy gyermekotthonban kössenek ki.”

 

 

 

 

SorsokUrbán Kláranagymamaanyuka

Ajánló