Állunk rendelkezésére!

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, s a tisztességgel megírt véleményeket közöljük e rovatban akkor is, ha nem tükrözik a szerkesztőség álláspontját, véleményét. A közlésre érdeme s levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg! Legyen eredményes ez a hetünk is!

 

Miért nehéz itt magyarnak lenni?

A Csemadok mátyóci alapszervezetének életében az új esztendő változásokat is hozott, bővítettük a vezetőségi tagok számát, az évi munkát így már heten látjuk el. Nem is tétlenkedtünk sokat, február 10-én megrendeztük az év első programját, egy könyvbemutatót. Eddig ilyen még nem volt a falu életében, így elég nagy kihívás volt, hogy hogyan mozdítsuk ki a lakosokat otthonaikból. Miért voltunk kevesen? Miért nehéz nálunk magyarnak lenni?  

Szomolai Tibor könyvbemutatója nagy hatással volt arra a kevés emberre, aki eljött. Bánhatja, aki lemaradt. Őszinte beszámolója kortól függetlenül könnyeket csalt a jelenlevők szemébe. Köszönet Szomolai Tibornak, amiért megosztotta velünk élményeit, tapasztalatait, a Fáklyavivő és a Felvidéki saga keletkezéstörténetét. Nehéz és fájdalmas éveket éltek meg felmenőink, szegények voltak, nem volt mit enniük, de körülvette őket a család. Ma jobb a megélhetés, mégis szegény az, aki nem számíthat a rokonaira. Azért is érdemes elolvasni ezeket a könyveket, hogy rádöbbenjünk, a vér mindig összeköt minket. Meghatóan mesélt arról is, amikor az érsekújvári gimnázium egy osztálya hangoskönyvet készített a sagából egy magyarországi vak fiúnak. Szerettem volna ott lenni azok közt a fiatalok közt, akik azért tettek, hogy valakinek jobb legyen. Mert ilyenek által lesz csak jobb a világ. A mátyóci csemadokosok is ezért próbálják felrázni a közösségi életet. Érezzük, hogy nem szégyen magyarnak lenni itthon, Szlovákiában. Ha sokan vagyunk és összetartunk, akkor könnyebb és szebb múltat hagyhatunk magunk után.

Az író baráti szeretettel közelített a hallgatókhoz, dedikálta könyveit. Kár, hogy kevés olyan ember él, aki hozzátesz, és nem elvesz a világból. Példáját követve kovácsoljuk össze a falut. Hisszük, hogy eredményes lesz.

Kusnyír Melinda, Mátyóc

 

Két tárlat Kassán

Érdemes manapság Kassára látogatni, s ott a Kelet-Szlovákiai Múzeumba betérni. Tudják, ott a Békemaraton téren. Nem fogják megbánni! Először is megnézhetik a Makovecz Imre munkásságának szentelt kiállítást. Nagyméretű fényképeken megismerhetjük építészeti remekműveit (a megvalósultakat), és ceruzarajzokon a még el nem készülteket, valamint két méretarányos makettot. A tetszetősebb az egykori sevillai világkiállítás magyar pavilonjának kicsinyített mása. Hasznos útmutatás: már a pénztárnál kérjék meg a személyzetet a videó beindítására, ami szerves része a bemutatónak. A kiállítás március 26-áig tekinthető meg.

Tehát jobb, ha másodszorra hagyják az I. Ferenc József magyar király s osztrák császár elhunyta 100. évfordulójának szentelt emlékkiállítást. Nincs szándékomban semmit hozzátenni az uralkodóról eluralkodó romantikus ábrázoláshoz. Inkább kiemelném sajátos önképét: birodalma első számú hivatalnokának tartotta magát. Becsületére legyen mondva, ezt meg is cselekedte nap mint nap. Lásd a kiállításon ennek a témának szánt naplót. Tessék elképzelni őt országa fő-fő hivatalnokának, mellesleg másodállásban Isten kegyelméből Ausztria császára ect., ect. szakított időt (kétszer hetente) magánkihallgatásokra is. Egy másik tablón a jellemek összehasonlításában I. Ferenc Józsefé a pálma II. Vilmos német császár ellenében. Itt említeném, akkoriban a csehek egymás közt az öreg Procházkának becézték našeho cisára pána, ellenben Vilmost Lehmannak. Fintora a történelemnek, hogy a cseh (nevű?) osztrák bürokraták rendeletekkel „nyomták el” a cseheket mint nemzetet, táplálva így az egymás elleni gyűlöletet, tehát nem csak a magyar más nemzet/iségűek feszítették a birodalmat.

Nekem a tárlatról mindenképpen hiányzott a magyar–horvát kiegyezés említése (1868). Ez minden alkalommal így van az osztrák–magyar kiegyezés „minduntalan felhánytorgatása” alkalmával. Mintha valakiknek még máig is fájdalmat okozna, hogy nem velük kezdték. Szerintem.

A Dumás

 

Köszönjük neked, Flóra

Január 28. estéjén, amikor a téli hőmérséklet nagyon fagyasztó volt, Bodrogköz szívében, Királyhelmecen, a városi művelődési házban szívet és lelket melengető kulturális eseménynek voltunk részesei. Az újévi gálakoncerten az opera, az operett, a néptánc és a modern táncok világába varázsolták a nézőket a fellépők. A régmúltban s a mai napig közkedvelt szerzők műveivel – Kálmán Imre, Lehár, Puccini, Rossini – sokunkban a néhai nagy előadóművészeket idézve meg: Honthy Hannát, Rátonyi Róbertet, Feleki Kamillt.

A rendezvény kezdeményezője és megálmodója a Bodrogköz nagy énekes tehetsége, Zamaróczky Flóra, a Miskolci Művészeti Középiskola diákja. A gálaműsor fellépői között rajta kívül megcsodálhattuk még több neves előadóművész produkcióját: Eötvös Csilla operaénekest, Farkas Tamás színész-magánénekest, Tóbisz Titusz tenort, valamint a Csinszka népdalcsoportot Encsről és a Királyhelmeci Banditák tánccsoportot.

A gálakoncertre már több héttel előtte elkeltek a belépőjegyek, ez is azt igazolta, hogy van igényük a bodrogközi embereknek a hasonló kultúrrendezvényekre. A kétórás műsort a közönség álló vastapssal köszönte meg a szereplőknek és a szervezőknek.

Geri Péter, Bodrogszentes

 

Koldusok

A nyomorról a szegénységről egyre kevesebbet beszéltünk egymás közt. A tanulás lehetőségéből eredően mindenki megszerzett egy bizonyos tudásszintet, és a két kezünk munkájával megteremtettünk magunknak egy olyan társadalmi színvonalat, ahol viszonylag normális életet élhetünk. Mi nem ismertük a nyomort, még a szó is kiveszett a gondolatainkból. Mostanában viszont egyre gyakrabban kapjuk fel a fejünket, amikor a híradókból értesülünk, egyes szervezetek hogyan segítenek a rászorulókon az év folyamán, de főleg télen, amikor az utcára került embereket a fagyhalál veszélyezteti. Vannak, akik már azt sem tudják, mit jelent az öröm, csak hálát éreznek azok iránt, akik megpróbálnak segíteni rajtuk. Nincstelenek tűntek fel az utcákon, megalázottságukban lehorgasztott fejjel járnak. Kukákban kutatva keresik az élelmet, megvető pillantás követi őket, a közterület nemkívánatos lézengői ők. Megszokták ezt az életet. Nem hallani, hogy lázongnának a sorsuk ellen. Pedig semmijük sem maradt, csak annyi, amit magukon elbírnak. Egyik napjuk olyan, mint a másik. Élnek, mert vannak. Pedig valamikor a társadalom megbecsült tagjai voltak. Volt ház a fejük fölött, szerető családban éltek. Jelenleg csak a saját tragédiájuk maradt, hordozzák szomorú történetüket, azt, hogy hogyan jutottak el idáig. 

Emlékszem, valamikor a cigányok rendszeresen kéregettek. Jártak házról házra, nagy batyuval a hátukon. Voltak, akik dolgoztak: kosarat fontak, teknőt vájtak, vályogot vetettek, kemencét tapasztottak fizetés ellenében. Aztán a szocializmusban mindenkinek munkaviszonyban kellett lennie. Ma nem kell, sokan csak a szociális segélyből élnek. A gyerekek után kapott összeget nem őrájuk költik. Gyakran szembesülünk az utcán, áruházak előtt kéregető gyerekekkel. Őket talán a mai világ koldusainak lehet nevezni, mert még a szüleik sem törődnek velük. Éheznek, nincs megfelelő ruházatuk, nem járatják őket iskolába. Én is szembesültem egy ilyen esettel. Az unokáimat mentünk meglátogatni egy vasárnap délután. Megálltunk egy áruház előtt, hogy ne üres kézzel toppanjunk be hozzájuk. Egy szurtos kislány közeledett felém, kevéske aprópénzt szorongatott a kis kezében, dideregve a nagy hidegben. Mikor hozzám ért, kért, hogy adjak neki pénzt. Már előre elkészítettem a bevásárlókocsi kiváltásához az érmét, ott lapult a zsebemben. Kesztyű a kezemen, a pénztárcám és a szemüvegem még a táskám mélyén, siettünk is, így csak elmentem mellette szótlanul. Majd visszafelé, gondoltam, adok neki pár centet. Az áruházban csak lézengtek az emberek. Gyorsan megvettem, amit akartam, és siettem volna a pénztárhoz, amikor ismét a kislány közelít felém az édességes polcok között. „Néni! Nem tudja, hol van a trubicski?” Nem találtam, vegyél inkább Marina kekszet, mondtam. „Az milyen? – kérdezte. Megmutattam, láttam, hogy tetszik neki a csomagolásra rajzolt kislány. Mennyi pénzed van, kérdeztem. Kinyitotta kis tenyerét, benne pár cent. Kipótolom neked, mondtam, elővettem a pénztárcámat és adtam neki egy eurót. Menj, fizesd ki.

Az autóhoz menet eszembe jutott, hogy a padláson biztos akadna neki meleg ruha, talán még csizma is, hogy ne kelljen fagyoskodnia. Négyéves ha lehetett, de az arcán a felnőttek komolysága. Arra gondoltam, ebédelt-e. Megkívánta az édességet utána, vagy ez az ebédje? Milyen szülei lehetnek? Nem hiányzik otthonról? Ki tudja, mióta ácsorgott kinn a hidegben. Aztán azon csodálkoztam, milyen megértőek a biztonsági őrök, hogy engedik a polcok között sétálgatni. A szívem összeszorul, ha erre a kis történetre gondolok. Legszívesebben hazavittem volna, megfürösztöttem volna, ruhát adtam volna rá, és szeretetben felneveltem volna. Mert ő semmiről sem tehet, mindenki megérdemli a törődést.

Ez csak egy történet. Mennyi ilyen eset fordulhat elő az egész világban! Mennyi sokan éheznek, gyalogolnak kilométereket ivóvízért! Viskókban élnek, s mennyi járvány, betegség pusztítja őket! Az, hogy orvosok utaznak ki, és gyógyítják őket, a sorsukon nem javít, újabb és újabb betegek lesznek. Milyen magas fokon áll a tudomány, milyen gyorsan fejlődik a technika, de hol van az ember helye? Mindennek nem az ember szolgálatában kellene állnia? Miért szorítja ki a technika a munkapiacról is az embert? Hogyan éljen azután? Miért nem veszi ezt senki figyelembe? Haladunk egy tudományos-fantasztikus világ felé, ahol minden igazi érték pusztulásra van ítélve. Nem sajnáljuk elpusztítani ezt a gyönyörű világot. Hol van a valaha fontos megbecsülés, összetartás, segítőkészség, a mindenki megélhetése, a munkára való nevelés?

Jakab Irén, Szirénfalva

 

Amikor zajlik a Duna

Amikor zajlik a Duna, eszembe juttatja a régi teleket, mikor a tél még tél volt. Zajlott a nagy folyó a maga kedvére, nem, mint most, amikor összeszorítják, és munkára fogják, turbinák hajtására kényszerítik. Akkoriban még az ősi regula szerint vidáman fickándozott, és rémisztgette a környékén élő embereket. Terméskövekkel, mikkel a partjait kirakták, kicsit rendreutasították. Ha beköszöntöttek a nagy hidegek, sodorta a jégtáblákat, valahol feltorlódtak, jégmezőkké fagytak, és elbírták akár a hadsereg lánctalpas szörnyetegeit is.

Ilyen telünk volt pont hetven évvel ezelőtt, 1947-ben. Az úszó jégtáblák sokasága különös látnivalót kínált a kíváncsi nézőknek. Jól szórakoztak azon, amint a vízi szárnyasok a jégtáblákat járműnek használták. De megkomolyodtak az arcok, amikor híre jött, hogy nem messze a fővárostól, a folyam egyik kritikus pontján összetorlódtak a jégtáblák. Ezzel ott egy hatalmas dugó keletkezett. Ilyen okozta a 19. századi nagy árvizet, ami a város nagy részét elárasztotta. Most beavatkozott a légierő – kisebb-nagyobb sikerrel szétbombázták az összegyülemlett jégtáblákat.

Lejjebb, a csallóközi partoknál, ahol a nemzetközi határ, teljesen másképp ítélték meg a befagyott folyót. Végre száraz lábbal lett átjárható. A Duna bal partján még tombolt a háborúban vesztes nemzetek tagjainak üldözése. Napirenden voltak a zaklatások, nyilvános megalázások, kitelepítések a szebb lakásokból. Oltalmat nyújtani senki nem tudott, mert nem volt tekintélye, a nagyhatalmak pedig közömbösen viszonyultak hozzánk, mint annyiszor a történelem során. Nem szép szó és magasztos szólások kellettek, hanem tettek – azok elmaradtak. Hogy befagyott a nagy vízi akadály, megnyílt a migráció lehetősége. Sokan abban a reményben mentek el, hogy ott új hazát találnak. Távoztak a környezetből, ahol az őseik éltek és dolgoztak. Nekivágtak a nehéz, nem veszélytelen útnak. Állítólag volt, aki egész cséplőgép-garnitúrával kelt át a jégpáncélon. Az itteni oldalon a határvédelem lefizetésével minden lehetséges volt, a túloldalon pedig mint menekülteket fogadták őket. De nemcsak menekülők használták ezt a nem veszélytelen utat. A csempészek is éltek a lehetőséggel. Pedig ha nem volt kellően megbízható a vezető, egy rossz lépés, és megtörtént a tragédia. Hiába volt vastag a jégpáncél, alattomos lékek közt így tűnt el egy leány, aki a csempészbanda tagja volt.

Nagyon sokan használták ezt az ideiglenes átkelőt. Komoly férfiakból tőlünk is összeállt egy háromtagú csoport. Csendben elutaztak Csölösztőre, ott felfogadtak egy gyakorlott vezetőt. Besötétedéskor útra keltek. Visszaemlékezésükből tudjuk, nem volt ez sétautazás, helyenként nagyon veszélyes volt az átkelés. A hatalmas jégtáblák nagy összevisszaságban, egymás hegyén-hátán helyezkedtek el, úgy, ahogyan az örvénylő víz sodrása hozta őket. Az átkelés folyamán nemegyszer térdig érő vízben gázoltak, és valahol a sötét mélységben zajosan hömpölygött a Duna. Mikor megérkeztek Rajkára, a határvédelmi rendőrségen jelentkeztek. Kaptak forró teát, megszárították ruhájukat, csizmáikat, és átmeneti szállást kaptak.

Azóta sok víz lefolyt rajta, de ritkán van olyan, hogy befagy a Duna. Ha igen, modern jégtörő hajók szabadítják fel a vízi utakat. Ma ki kockáztatná az életét, amikor korlátlanul járhatunk át a határokon? A legidősebb generáció még emlékszik az akkori időkre. Mit meg nem tesz az ember a szabadságáért!

Puss Rudolf, Somorja

 

Kedves Vasárnap!

Állandó olvasója vagyok magazinjuknak, sok érdekes témát kínálnak olvasóiknak. Én is szeretnék nekik ajánlani, mégpedig a legutóbb olvasott könyveket, remélve, hogy másnak is tetszeni fognak. A Családi Könyvklubban rendeltem őket, szerzőjük Borsa Brown, és a címük: Az Arab, Az Arab szeretője, Az Arab lánya. Egy arab herceg és egy magyar tolmácsnő szerelmi története, sok tanulsággal a két kultúra között. Sok sikert kívánok a munkájukban.

Schultz Katalin

*

Tisztelettel köszöntöm Önöket. A szerkesztőség minden dolgozójának kívánok jó kitartást és sok örömet a nívós lap szerkesztéséhez. Nagyon szívesen olvasom soraikat. A verssel kezdem, és végigszemezgetem egészen a tévéműsorig. Apropó, tévéműsor. A kedves névtelen olvasó nehezményezte az apró bakit. Mit szólna akkor, ha az operáló orvos tévesztené össze az oxigént az altató gázzal?

Sokáig gondolkodtam e levél megírásán. De annyi olvasói levél foglalkozott az édes anyanyelvünk használatával. Itt most szeretnék írni egy komáromi gyökerekkel rendelkező és Pozsonyban érettségizett, több éve Svájcban élő kedves ismerősömről, Weibel Mónikáról. Aki a hosszú évtizedek után is szépen, ízesen beszéli a magyar nyelvet. Gondolkodni, imádkozni csak az anyanyelvünkön tudunk. Weibel Mónika a magyar államtól megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet a magyarországi települések részére gyűjtött támogatásért és más segítségért.

B. J., Komárom

 

 

 

 

KopertaMiért nehéz itt magyarnak lenni?Két tárlat KassánKöszönjük nekedFlóraKoldusokAmikor zajlik a DunaKedves Vasárnap!

Ajánló