„A gyermekem mentette meg az életem”

Mi, nők kreatívak és erősek vagyunk. A legtöbb esetben ránk hárulnak bizonyos feladatok. Mint például az ajándékvásárlás, lakásdíszítés, gyerekeink farsangi jelmezének kitalálása és kivitelezése, és még sorolhatnám hosszan.

Erősek vagyunk, mert bármilyen nehézséget gördít utunkba az élet, mindenképpen megoldjuk, átvészeljük. Már nagyanyáink idejében is azt tartották, hogy a ház három sarkát az asszony tartja, és csak egyet a férfi. És bár azóta sokat fejlődött a világ és a világszemlélet, azért a nők szerepe mindig fontos bármilyen téren.

A nő egyik leghőbb vágya az anyaság megélése. Persze, az örömhírt az utód érkezéséről mindenki másképp közli párjával. Vannak, akik meglepetésként egy pici kis cipőcskét tesznek elé, mások romantikus vacsorát készítenek, és a megfelelő pillanatban mondják el az örömhírt, a női kreativitásnak széles a skálája. És vannak helyzetek, amikor a nő és párja együtt várják aggódva az eredményt kéz a kézben, egy orvosi rendelőben várakozva.

 

Egy átlagos házaspár

Melinda és férje átlagos házaspár. Természetes volt számukra is, hogy szeretnének családot alapítani. Sajnos nem ment minden úgy, ahogy elképzelték, az ő közös életük kezdetén a sors váratlan akadályokat gördített eléjük. Férje szervezetét kegyetlen betegség támadta meg, ami miatt a reményt is elveszítették, hogy egyszer gyermekük lehessen. A feleség talpraesettségének köszönhetően és az idejében elkezdett kezelésekkel azonban sikerült leküzdeni a gyilkos kórt. Három év elteltével örömmel fogadták a hírt, hogy Melinda várandós. A terhesgondozóban a vizsgálatok probléma nélkül zajlottak. Természetesen Melindának is voltak nehézségei, mint bármelyik kismamának. Aztán a harmincadik héten valami mégis megváltozott. Erős hasi fájdalmat érzett. Tisztában volt vele, hogy még nem jött el a szülés ideje, ezért felkereste nőgyógyászát. A fájdalmak egyre erősödtek, és az ultrahangos vizsgálat után nőgyógyásza a mama és a magzat érdekében magasabb szintű intézménybe utalta Melindát. Ott aztán elkezdődött élete talán egyik legszörnyűbb időszaka. Az orvosok próbálták visszatartani a szülést, ameddig csak lehet, mindeközben rengeteg vizsgálaton vett részt. Az egyik ultrahang alkalmával egy doktornő gúnyosan kérdezte meg tőle: „Ugyan mennyit hízott a terhessége alatt, hogy ekkora pocakot növesztett?” – és lekezelően mérte végig. „Nyolc hónap alatt nyolc kiló plusz. Ez talán olyan sok?” – kérdezett vissza, és közben csak arra tudott gondolni, hogy a kisbabája egészségesen szülessen meg.

 

Nem csak császármetszés

Egy hét vajúdás után az orvosok úgy döntöttek, császármetszéssel segítik világra a magzatot. Az azt követő időszak maga volt a pokol. „Mikor magamhoz tértem, rettenetes fájdalmat éreztem. A hasamból mindenhonnan csövek lógtak. Aztán döbbenten vettem tudomásul, hogy nem csak egy áltagos császármetszésről volt szó, hanem annál sokkal többről. Egy császármetszés ugyanis nem tart négy órán keresztül.” Mint később megtudta, a petefészkén egy 20 x 14 centiméteres ciszta volt, a vastagbélen pedig gyerekfej nagyságú daganat. A műtétet végző orvos azt is hozzátette: huszonöt éves praxisa alatt ilyen esettel még nem találkozott, és hozzáfűzte, hogy kolosztómiát kellett végezniük (a hasfal bemetszése révén a bél kivarrása mellett képezett sztómán át cserélhető sztómazsákokba ürül a béltartalom). Megfordult vele a világ. És még hátravolt a várakozás nehéz időszaka, míg ismertetik vele a szövettani vizsgálat eredményét. Néhány nap elteltével minden orvosi vizitkor megkérdezte, tudnak-e már valamit. Válaszra sem méltatták, még csak azt sem közölték vele, hogy várnia kell még. Végre tizenkilenc nap után választ kapott a kérdésére. Talán a harmadik ágytól fordult vissza az orvos, és elmondta, hogy az eredmények rosszak, aztán folytatta tovább a vizitet. Mindeközben újszülött kisfiát a koraszülöttosztályra vitték. Gondolatok sorozata kavargott a fejében. Hogyan tovább, vajon képes lesz-e megbirkózni az új helyzettel? És persze a legfontosabb, hogy túléli-e. A kötözéseket a nővérek végezték, majd az utolsó nap megmutatták, hogyan kell majd csinálnia. Otthon a család, amiben csak tudott, segítette, és segíti a mai napig. Egyedül végezte el a kötözést és a sztóma környezetének tisztán tartását, de arra, hogy bárhová is elmenjen, gondolni sem akart.

 

Ha nincs a terhesség

Aztán elkezdődött a fél évig tartó kemoterápia, mellette még rengeteg gyógyszert kellett szednie.

Ahogy beszélgetünk, nyílik az ajtó, egy gyönyörű, életrevaló kisfiú szalad be hozzánk. Záporoznak felém a kérdései. Mosolyt csal mindenki arcára. Eldönti, hogy mellettünk marad. Leül, és csak kérdez. Még mielőtt válaszolhatnék, komoly arccal mondja el aznapi élményeit.

Mikor aztán végül győz a nagyi rábeszélőképessége, folytatjuk a beszélgetést. Nyolc hónap elteltével a sztómát visszavezették, és most már minden úgy működik, mint azelőtt, bár kontrollvizsgálatokra folyamatosan járnia kell. Három év alatt négy műtéten esett át. Sajnos még messzemenően nincs vége a történetnek. Újabb problémák jöttek, újabb kivizsgálások kezdődtek, és újabb gyógyszereket kapott. Az, hogy visszamenjen dolgozni, szóba se jöhet. A betegség, a kezelések és az újabb problémák miatt munkaképtelen lett. Megkapta a teljes nyugdíjat, de két év múlva megvonták tőle, így ma már csak 60 százalékos rokkantságit kap. Mindennap úgy ébred, hogy hálát ad az életéért, és azért imádkozik, hogy a következő nap is eljöjjön.

Erős – gondolom magamban, és fejet hajtok előtte.

„Tudod, mindig két gyereket szerettünk volna, de hálásak vagyunk ezért az egyért is. Életet adtam, és cserébe kaptam egy új életet. Mert ha nincs ez a terhesség, rosszabbul is végződhetett volna. Érte érdemes élnem!” És most már látom a könnyeket a szemében.

 

 

 

 

SorsokRajczi Emíliagyermekorvosi rendelőcsaládEgészség

Ajánló