Görcsös fák szerelmese

Majd négy méter magas Szent László-szobor felől hallatszik a kopácsolás. A hatalmas tölgyből kibontakozó alak körül éppen most sepregették odább a penderedő forgácsot. A fa illata, a Buzgó patak csacsogása, felrobbanó zöldekkel köszönő tavasz. Ez fogad. Otthon, a Csermosnya meg a Buzgó völgyében ház és műhely.

Ulman István, azaz Pista, a fafaragó évek óta lassan, de míves munkával épülő álma. „Egyszer biztos kész lesz, de mindig van sürgősebb feladat” – mondja mosolyogva. Több évtizedes már ismeretségünk, barátságunk. Idén pont húsz éve, hogy az akkoriban még a szlovákiai magyar falvak számára ismeretlen rendezvényen, az első Várhosszúréti Falunapon együtt dolgoztunk.

 

A pálya indulása

„Én ebbe, a népi kultúrába születtem, minden régi eszközt használtunk gyerekkoromban. Katonaság után, 1974-ben cseh hegymászó barátokkal utaztam el Erdélybe. Ott döbbentem rá, hogy Gömörben Erdélyhez képest már szinte csak lappang a népi mesterség. Mindig is olvastam, Erdélyről meg külön sokat. Amikor láttam az ottani élő népművészetet, úgy gondoltam, ezt itthon is meg kell csinálni, fel kell éleszteni. Fával is kicsi korom óta dolgozom. Hát belefogtam a faragásba. Meg kellett állítani a pusztulást Gömörben, és én ezért mindent megtettem” – meséli. Kezdetben saját készítésű szerszámokkal, maga kárán tanult meg bánni a fával. A gombaszögi táborokban már elhivatott társakkal folytatta a munkát. „Hívtunk magunk közé szakembereket. Szöllős Sanyival, Kuchta Janival. Jöttek is páran, szerettük például Haščák Józsit Kassáról. Autodidakta módon tanultunk. Az első nagyobb, megrendelésre készült munkámat Löffler Béla bácsinak köszönhetem. A svedléri templomból a rozsnyói bányamúzeumba került, a bányászat csínját-bínját megmutató paraszt barokk oltárnak kellett elkészítnem a másolatát. Mit mondjak? Büszke vagyok rá ma is. Béla bácsi is megdicsért érte. Akkor már tudtam, ez nem fellángolás, ez a fával való munka egy életre szól.” Ulman István csoportos és egyéni kiállításokon 1973-tól van jelen. Az eltelt évtizedek alatt számtalan tárlaton csodálhatták munkáit, de ő inkább azt szereti, ha szabadtéren láthatóak. „Mezőgazdász a végzettségem, dolgoztam is benne sokat, hiszen apám vasutas volt, meg földből élő ember. A német ősök meg vasművesek. Bár mezőgazdász a tanult szakmám, mindig rajzoltam. Aztán, hogy jöttek a változások, nekifogtam vállalkozni. Kultúrával. Volt ez a Krajcár Könyvesbolt és lapterjesztő. Fülektől Tiszacsernyőig hordtam a magyar újságokat. Máig tudom, hová mit és mennyit kellett leadni. De egy karácsony előtt inzultus egy magyar vám- és pénzügyőr részéről alaposan elvette a kedvem. Könyveket, újságokat koboztak el. Akkor abbahagytam” – emlékszik vissza keserűen.

 

A fordulat éve

Igazi sorsfordulót a millecentenárium éve jelentett életében, 1996-ban. Ekkor faragták Ibrányban, Várhosszúrét testvértelepülésén a honfoglalási emlékművet. „Jó sorsom húsz éve összehozott Baffi Lajossal, akivel azóta is együtt faragunk. Hangos szó, vita sose volt köztünk, pedig írás, szerződés vagy ilyesmi sincs arról, hogy együtt dolgoznánk. A kapukon, emlékműveken, templomokon, bútorokon kívül tetőfelújításokkal is foglalkozunk. Az embereknek pénz kell, be kell fizetni a járulékokat, adókat, a munka meg nem szégyen. Felmegyek én is akármikor a tetőre, rakom a kupacserepet, emelem a gerendát” – mondja. Az is tény, hogy bő húsz éve, amióta mívesebbnél mívesebb munkákat adnak ki a kezük alól, nem kellett megrendeléseket keresniük. Jó munkájuk híre messzi vidékekre eljutott, ennek hála, sok helyen dolgozhattak. „Már magam se tudom, mennyi mindent csináltunk! A füleki református templom, Szepsiben a katolikus templom néhány berendezési tárgya, képkerete, Várhosszúrét kopjafái, Hárskút, Jólész, Ibrány, Szepsi, Jászó, Királyhelmec, Tornalja, nem is tudom hirtelen fel se sorolni, hol mit is faragtunk. Saját motívumvilágot találtunk ki, úgy gondolom, olyan szkíta, perzsa meg gömöri, erdélyi mintakincsből ötvözött saját világot faragok. Kőrösi Csoma Sándor mondja, hogy kerestem az utat, az út meg rám talált. Remélem, velem is így van. Kerestem a magam útját, megtalált a magam útja.”

 

A mesterség kötelez

Ulman István és munkatársai munkáját az egyediség, a mívesség, az odafigyelés, a befektetett munka, és egy olyan szellemiség jellemzi, amit nehéz megfogalmazni. Talán a legjobban a becsület, a mesterségbeli legjobb tudás, az elhivatottság arányos keverékéről beszélhetnénk, s ehhez még ott van a keménység, a határozottság meg az állhatatosság. És egy olyan gömöri magyar életérzés, amit nem mindenki ért meg azonnal. Ez a vidék gyönyörű ugyan, természeti kincsekben gazdag, múltja is regényes, de aki itt él, annak bizony – lassan bő egy évszázada, ahogy a gömöri vaskitermelés visszaszorult – már másképpen, többet kell dolgoznia, mint őseinek. Gömör elfeledettsége, háttérbe szorítottsága tény, változás nemigen várható kintről, így aki itt él, annak saját kezébe kell vennie a sorsát. Nemcsak panaszkodni, hanem jó ötletekkel, összefogással, kitartó munkával feltételeket biztosítani nemcsak a megmaradásnak, hanem a fejlődésnek! Ezen dolgozik nap mint nap Ulman Pista is. „Tudod, itt van ez a szülőfalum. Itt van idős édesanyám, akit gondozok. Mikor éjjelente hallgatom a szuszogását, közben gondolkodom. Mit kéne, hogy kéne. De felettem is megy az idő, már nyugdíjas vagyok, mégsem adtam le az ipart. Dolgozom, mert van munka, van kihívás. Most éppen Szent László király szobrát faragom. Először hoztak egy alig kétméteres rönköt, mondtam is, hogy fiúk, hát Szent László a leírások szerint legalább két méter magas volt, hogy faragjak én egy ilyen kis fába akkora nagy királyt? Tudod, az is baj, hogy páran degradálják a fafaragást. Rosszul és rosszat faragnak, és eladják műként. Mindenféle alaktalan, formátlan fába nem lehet faragni, aztán ezért vannak úton-útfélen gnómformájú királyszobrok meg egyebek. Ezt nem szabad! Ha én ma kiadok a kezem alól egy rossz szobrot, holnap már hiába várom a megrendelést! Ezt kéne tudatosítani” – mondja. A műhely udvarán, faragás alatt álló királyszobor impozáns. Tele a mester sajátságos motívumaival, erővel, valami megfoghatatlan misztikummal. Közben tudom, végül is egy tölgyfarönk csupán, amiről a kalapács és véső szedi le a forgácsokat, hogy a szálkás fából kibújjon a szent király. Aki ebben a szoborkompozícióban vizet fakaszt. Életet ad, mert a víz, az élet. Ahogy ezt itt, Várhosszúréten jól tudják.

 

Tisztelet a mestereknek

„Nekem nem is konkrét mestereim vannak, hanem példaképek. Koós Károlyt tisztelem végtelenül. Már külön azért is, hogy amikor össze-vissza szabdalták a határokat, és ő meg a Varjúvára az anyaországon kívülre került, Koós Károly – akinek akkor már nagy neve volt, olyan csodaszép épületeket valósított meg, mint a budapesti állatkert számos háza – a jólétért meg a sikerért nem hagyta el a szülőföldjét, maradt Erdélyben. Másik nagy példaképem Makovecz Imre. Ahogy ő tisztelte a fát meg az ősi motívumokat, az nekem életre szóló megerősítés. Sokakat tisztelek, de hadd említsek egy valakit még név szerint. Nagykaposi tanáromat, Jakab Sándort, aki a hatvanas években beoltott minket a magyar nyelv és kultúra szeretetével. Hogy én mestere lennék valakiknek? Nem tudom, de azt felismerem, ha egy faragást látok, hogy járt-e hozzám a faragója tanulni vagy sem. A gyerekeim már szétrepültek, várnám, hívnám haza őket, meg készülnek is, mert szeretik ezt a vidéket. Csak háttér, megélhetés kell hozzá. Prága, Pozsony Isztambul háromszögébe telepedtek szét. Mi meg itthon, Várhosszúréten meg Rozsnyón éljük az életet.” Arra a kérdésre, mi erősítette meg benne ezt a röghöz, mesterséghez való kötődést ez a válasza: „Tudod, én mindig azt mondom, hogy a honfoglalás, az nem Árpád vezér, nemcsak a nagyurak, a lovon vágtató vitézek. Hanem az egyszerű iparos nép. A kerékgyártók és szekeresek, az ácsok, szíjártók, kovácsok, fazekasok, pásztorok és csikósok, a szövő-fonó asszonyok, lányok. A társadalom sok kis embere, nekik kell méltó életet biztosítani. Lehetőséget az érvényesülésre, tanulásra. Én szeretnék még sokáig dolgozni. Míg ki nem esik a kezemből a véső. Mindennap faragok. Megvagyok, köszönöm!” – zárja le a beszélgetést. Mert dolgozni kell. Mert most éppen Andrássy Dénes Várhosszúrétre tervezett szobra körül van intézkedés. Ulman István olyan jelmondat szerint él, amelyet én is magaménak tartok. Az Andrássy-család jelmondata: Non videri sed esse – Nem látszani, lenni!

 

 

 

 

Közülünk valókSzászi ZoltánUlman István

Ajánló