Kínokban az élet

Nem túlzás: a legboldogtalanabb bohóc volt, akit a föld a hátán hordott. Csak ügyesen leplezte. De akik ismerték, tudták, hogy merő tragédia az élete. Öccse és édesanyja korán itt hagyta. Mindketten gyomorrákban haltak meg. Első férje nem sokkal a válásuk után meghalt. Fia apja mániákus depressziója elől menekült a halálba. Harmadik férjével ideggyengeség végzett: kiugrott a pszichiátriai intézet ablakán. Schütz Ila akkor érezte először, hogy ennyi volt, itt legyen vége. A Duna-parton találtak rá az autójában, teljesen begyógyszerezve.

Előbb Ili volt, aztán Ila. Ilona, Ica soha. De hívták őt Sücinek és Sücikének is. Nem lehetett nem szeretni. Bája volt, humora, önkritikája. Kórházi adminisztrátorként kezdte a hatvanas évek elején. Később szabás-varrást tanult, babafejeket gyártó futószalag mellett ül, majd átvevő ellenőr ugyanannál a népművészeti kistermelő szövetkezetnél. Bolondos természetével mindenkit levesz a lábáról. Rajongva szereti a közönség. Kitűnik drámákban is, ám az igazi világa a tragikomédia. Harcol, mint egy hős, de minden erőfeszítése szélmalomharc. Don Quijote nőnek öltözve. Jancsó Miklós rendezésében, a Csend és kiáltásban áll először kamera elé 1968-ban, első filmfőszerepét, az Ismeri a Szandi mandit? tétova, nyári gyakorlatos gimnazistáját egy évvel később, Gyarmathy Líviától kapja.
„Osztályfőnökünk, Herskó János miután mindegyikünknek kiharcolta, hogy lehetőséget kapjon egy játékfilm megrendezésére, azt is figyelemmel kísérte, milyen színészek után érdeklődöm, kikkel készítek próbafelvételt – meséli Gyarmathy Lívia. – Észrevette, hogy mindig Schütz Ilában gondolkozom. Azt mondta: »Nem akarok beleszólni a választásodba, de nézd meg: ez a Schütz Ila úgy néz ki, mint Dzsingisz kán unokája. Ebben a filmben légy szíves, ne szerepeltesd!« De nem tudott lebeszélni róla, pedig mondott pár nevet. Egy biztos: Ila borzalmasan nézett ki; de megesküdtem Herskónak, hogy ha akarja, szőke lesz, tornyos frizurája lesz, minden lesz, csak engedje meg, hogy vele dolgozhassak. Ila már vagy tizedszer jött próbafelvételre, hozzám, a kezdőhöz, és úgy zokogott, annyira megalázva érezte magát, hogy meg kellett vigasztalnom. Miközben tudtam, hogy nekem csak ő kell, csak igazolnom kellett Herskó előtt, hogy jól döntöttem. Egy vizsgadarabban láttam Ilát a főiskolán. Azonnal megszerettem. Különleges érzéke volt a groteszkre. Úgy volt drámai, hogy nevetni kellett rajta. Neki potyogtak a könnyei, én szívből kacagtam. Csodálatos érzéke volt a műfajok vegyítéséhez. A Szandi mandival felkapott színésznő lett. Azonnal. Ezt ő sem felejtette el soha. Mindig is úgy kezelt, mint a nővérét, akitől az első nagy lehetőséget kapta. Sztankay Istvánnal is én hoztam össze őket, az én filmemben voltak először partnerek. Színházban aztán hosszú évekig együtt játszottak. Egészen különleges kapcsolat volt a miénk. Sosem szakadt meg a barátságunk. A magánéleti drámái közül sokról tudtam, de mindegyikről hallgattam. Ha mélyponton volt, megtalált, elmondta, mi történt, de a folyamatról soha nem beszélt. Én meg nem nyomoztam, mert elég szemérmes ember vagyok. Ritkán és bátortalanul kérdeztem, egy öntörvényű ember pedig mindig csak annyit mond el, amennyit szükségesnek tart. Élete utolsó nagy kapcsolatáról, a taxisofőrről is tudtam, akihez aztán feleségül ment. De a végén ő is elhagyta Ilát.”
Vígjátékok, bohózatok, villámtréfák, pár percben egy egész élet – ebben rejlett Schütz Ila rendkívüli tudománya. A két szóval, két mondattal megfogalmazott emberi gyarlóságokban, esendőségekben. Gesztusokkal, tekintetekkel mutatott meg belső arcokat, lelki monológokat, ilyen-olyan vérmérsékleteket. Az ezredik titkárnőben, az ezeregyedik naccságában is megtalálta a mást, az eredetit, az unikálist. Tudta, hogy ott, ahol szín van, fonák is létezik. S miközben szívből nevetett, a lelke mélyén mindig rettegett. Vagy mások, vagy a maga bajai miatt. Köthette bárkihez az életét, a végén mindig egyedül maradt.
„Már saját magamtól is félek – mondogatta sokszor. – Mintha átok ülne rajtam.”
„Tragikus sorsú komika vagyok” – fogalmazta meg tömören színészi életrajzát, amelyben Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című darabja ragyog a legfényesebben, hiszen több mint háromszázszor játszotta legkedvesebb partnerével, Sztankay Istvánnal.
Utolsó filmszerepét, a Valami Amerika betépett bejárónőjét Herendi Gábortól kapta. Terka néni jól érzi magát a tágas luxuslakásban. Könnyezve nézi kedvenc tévésorozatát, zenét hallgat, titokban csipeget a maradékból, jókedvében felporszívózza a keleti porcelánfigurákat. Terka néni eldobja az agyát. Főleg pár kávés szelet után, amelyről nem tudja, hogy marihuánás süti.
„Nem hallgatta el, hogy mennyire maga alatt van – meséli Herendi Gábor. – Már a próbafelvételen is láttuk, hogy milyen mélyről kellett felkapaszkodnia. De mert profi volt, abban a pillanatban, hogy beindult a kamera, már csak a szerepre koncentrált. Amikor elmondtam neki, hogy Terka nénit miféle »baleset« éri, közölte velem, hogy neki ilyen élménye még sosem volt. De elment egy pszichológus ismerőséhez, s kifaggatta erről az állapotról. És ötletekkel jött, hogy ő akkor majd így, meg úgy, mert élethűen akarja megformálni a figurát.”
És valóban élethű volt. Élethűen zseniális. Ahogy a kanapén táncol, ahogy magából kikelve énekel, ahogy szép huszárnak nézi a mentőst, Ross doktornak az orvost, ahogy egyfolytában csörögni akar, ahogy pörög, visong, tombol… felejthetetlen figurát formál egy epizódszerepből.
2002 novemberének vége felé riadt mosollyal nyitott ajtót előttem. Isabella Sorodini, az özvegy szerepére készült az Akt hegedűvel című vígjátékban, amelyet Sztankay István rendezett Budaörsön. Panaszkodott, hogy a tévé már hónapok óta nem hívta, nincs új kabarétréfa, mindent a spájzból vesznek elő. Félhomályban ültünk a szobájában. Egy idő után megkértem, hogy gyújtsunk fényt, mindkettőnknek jobb lesz. Nyúltam a kapcsoló után, de megfogta a kezem. »Majd én« – mondta. És felkapcsolt egy eldugott éjjeli lámpát. Kacagni nem hallottam. Lehangolt volt, csak annyit árult el, hogy a fia miatt. »Jobb lenne, ha elköltözne végre« – szaladt ki a száján. Hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Semmi szakma, semmi magánélet. Szelíd volt a tél, nem kellett nagyon fűteni, valamitől mégis többször megborzongtam. Egyedül volt. Iszonyatosan egyedül. Annyira, hogy szinte ijesztő pillantásokat vetett felém. Zavaromban Catherine M. szexuális életéről kezdtem el beszélni. A könyvről, amely ott lapult a táskámban. Pár órával azelőtt vettem, hogy elindultam hozzá. Kérte, mutassam meg. Beleolvasott. Így ültünk egymás mellett hosszú perceken át. A végén kölcsönkérte, majd két héttel később magával vitte. Ötvenkilencedik évéhez közeledett. Nem bírta tovább. A fürdőkádból úszott át a túlsó partra.

Ajánló