A játékos farkas


Fényt és derűt, groteszk bájt és finom iróniát árasztanak Debreczeny Zoltán festményei. Figurái egytől egyig megejtők, szívet melengetők, színvilága felüdülés szemnek és léleknek. Mikszáth, Gogol, Hašek hősei tévednek vissza fantáziával teli vásznaira, gyarló, nagyokat álmodó, megmosolyogtató emberek, akik még ismerik az igazi érzelmeket. Életerejük, még ha olykor buknak is nagyokat, kiapadhatatlan, szeretetükben megingathatatlanok, humoruk határtalan.

Ha azt mondom: Chagall…
„Megtisztelő a párhuzam – feleli Debreczeny Zoltán. – Hasonlíthatnának olyan valakihez is, akit én kevésbé tartok világpolgárnak. De ő az, aki a képei milyenségétől függetlenül egyszerre francia, zsidó és vityebszki polgár. Nekem már az is öröm, hogy kortársak voltunk, egy időben éltünk ezen a földön. A diplomámat illetően építész vagyok. Harminchat évesen kezdtem el festeni.”
Hrabalnak negyvenévesen jelent meg az első novellája – vetem közbe.
„Ezt a párhuzamot is köszönöm szépen. Valószínű, hogy Hrabalnak is, nekem is – hú, de nagyképű a párhuzam! – addigra gyűlt össze annyi közölnivalónk, amit valamilyen formában helyzetbe is hoztunk. Ő papírra vetette, én meg vászonra kentem. De ami ugyancsak lényeges nálam: nem vagyok csapatjátékos. Én magányos farkas vagyok, bár ez kicsit komornak tűnik. A képeim ellenére. Amikor öt-hat-tizennégy emberhez kell igazodnom, alkalmazkodnom, abban a pillanatban nem tudom a saját életritmusomat, filozófiámat, fizikai energiámat egy adott célra összpontosítani, ezért a magam útját járom. A másét azonban soha el nem utasítom. Sporthasonlattal élve: nem megyek arra a pályára, ahol focizni kell, miközben szeretem a focit, főleg ha sportszerűen űzik. Veszprémben viszont, ahol élek, a kézilabda a sport. Visszatérve a képeimre: Réz András filmesztéta egy kiállításom kapcsán nemrég kedvesen lepepinbácsizott. A történeteim, a mondandóm, a világlátásom, az anekdotázókedvem révén. Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban habzsolja az életet, és nagyon nagy verbalitással adja elő magát.”
Lehet, hogy távoli rokonok? Debreczeny Zoltán képei mindenesetre filmszerűek, bár ő inkább színházi jellegről beszél.
„Konkrét háttér előtt történik valami, a képnek főszereplője van, és elég sok a statiszta, akik reagálnak, elutasítanak, együttműködnek vagy kívül maradnak. De nem bántanék meg senkit, nem akarok beavatkozni az aurájába, a hitébe, a magánéletébe senkinek. Ha rabbit festek, mert éppen ő sétált el előttem, akkor azt akarom, hogy nagyon kedves figura legyen, mert nincs bennem semmiféle előítélet, és egyébként sem szeretem rákényszeríteni a világról alkotott véleményem senkire. Én sem mindig egyféle értelmezést adok a dolgoknak, így nem zavar, ha mások valami mást fedeznek fel a képeimen. A kiszolgáltatottságot, a derűt, a feldobottságot mindig egy gesztussal, egy tekintettel jelzem.”
Hogy miért lett pályaelhagyó, és hogyan kezdett el festeni?
„Egy ipari alpinista cégnél dolgoztam – meséli –, aztán egyik napról a másikra abbahagyta tevékenységét a cég. A társaim azt mondták, váltanak, így hirtelen nagyon sok időm lett, és elkezdtem megvalósítani azt a régi álmomat, hogy létrehozzak valami szellemi terméket, amely az enyém. Addig csak rajzolgattam, nem festettem. A színekhez, a perspektívához, az ábrázoló geometriához építészként is közöm volt, az alapok tehát megvoltak, csak nem művésziek, hanem mérnökiek.”
Amíg lógott a falon, inkább csak önmaga elé vagy lefelé nézett; amióta fest, már beles az ablakokon – vetem közbe.
„Ezt a párhuzamot még nem fedeztem fel. Köszönöm, meg van véve. Kérdezték is sokan, hogy volt-e tériszonyom. Mondtam, hogy igen, de elhittem a kötélnek, hogy elbír. Illetve elhittem magamnak és a társaimnak, hogy pontosan tudunk csomót kötni. Egyébként most is 180 fokban figyelek, beszélgetés közben. Látom, hogy mi történik körülöttem, és reagálok is rá. S bár nem portrézom, és nem festek karikatúrákat, arra nagyon ügyelek, hogy a tekinteteknek, a testbeszédnek erővonalrendszere legyen.”
Tériszonya lehetett, emberiszonya soha, hiszen minden alkotásáról leolvasható az elnézés, a megbocsátás, a tolerancia.
„Van egy képem. Kreált helyzet. Arról szól, hogy egy szakadék szélén kötélhúzásra vállalkozik két csoport. Nekem ez olyan erkölcsi üzenet, hogy ha tisztában vagyok a képességeimmel, nem vállalkozom erre, mert berántom a másik oldalt, és megsemmisítem. Ha meg nem ismerem a képességeimet, akkor hülye vagyok, mert magamat akarom berántani. Tehát szeretem érteni a dolgokat. Engem nyugodtan meg lehet előzni az autópályán, nem leszek dühös, nem fogok szitkozódni. Gyarló az ember, én is az vagyok. Švejk a kedvelt figurám. Esetlen, tétova, botladozó. »Állandóan a gyarlóságainkra figyelsz – mondta egy irodalomtörténész barátom –, és azokból táplálkozol.« Nekem is vannak hibáim. A feleségem állandóan figyelmeztet: »Ne egyél, ne igyál, ne beszélj annyit!« Ne úgy állapítsunk meg másokról dolgokat, hogy saját magunk elé nem tartunk tükröt. Én olyan tükröt szeretnék a képeimmel mások elé tartani, amelybe nem kell, de időnként célszerű belenézni. Olyan közel megyek a félreérthetőség határához, hogy néha megsértek embereket, csak azért, hogy bocsánatot kérhessek. Mérleg vagyok, tehát felsegítem azt, akinek bevittem a maflást. Ez nagyon furcsa és elítélhető, aki nem ismer, el is ítél emiatt. Ecsettel a kezemben valóban sokat megengedek magamnak, de nem rossz szándékkal.”
A színei is különlegesek. Különlegesen szépek. Kifejezők. Ehhez is anekdotát fűz.
„Amikor Picasso kolléga beszangriázott, beleejtette az ecsetjét egy flaska szép fehér festékbe. Onnantól kezdve lett egy rózsaszín korszaka. Én is voltam hasonló helyzetben. Fel akartam rázni a tubust, és mindent összekentem a festékkel, mert nem volt rátekerve a teteje. Tehát nekem is lett korszakom. A véletlen hozta. A színek a festékgyár színei, én ezeket valahogy egymás mellé teszem. Gátlástalan vagyok, mint a hályogkovács, aki úgy nyúl a szemhez a maga bugylibicskájával, hogy biztosan felépül az illető, de nem operál sérvet, mert csak egy dologra képes. Én tisztában akarok lenni a korlátaimmal, mert ha nem látom őket, átesem rajtuk. Színesnek szánom a képeimet, és egy centi mozgást szeretnék velük elérni. Egy centit: a száj sarkától a fül irányáig. Szélsőséges középső szeretnék lenni a képekkel. Nem osztani, nem szorozni. Békét, egészséget kívánok mindenkinek pártállásától, világnézetétől, bőre színétől, mindentől függetlenül.”
A kérdésre, hogy ugyanezen az úton találkozunk-e majd öt vagy tíz év múlva is, Debreczeny Zoltán azt feleli:
„Van, aki tematikusan és tudatosan egész életén keresztül a saját műtermének a sarkát festi, vagy a kedvenc tavát azonos szögből minden évszakban. Én nem akarom magamat megunni, és rutinszerű sem szeretnék lenni. Szigorúan a saját világomon belül komponálok más értelmezést, és annak az alapján, amit látok, hallok. Mindegy, hogy valaki jól kalapálja a vasat, finom kenyeret süt, vagy szépen mondja a verset: leborulok a másik képessége előtt. A nejem elfárad tőlem, mert állandóan keresem az újat. Szeretem, ha a kereten belül rendetlenség van, de nem tűröm, ha az ügyön belül is. Mindenkinek van valamiféle beágyazottsága, kultúrája, közege, ahonnan származik; én református vidéki értelmiségi körből jöttem. Szép nevű édesanyám, akit Agárdi Aliznak hívtak, míg élt, Debrecenben született.”
Akárcsak Szabó Magda – mondom.
„Róla is van egy történetem. Halála előtt fél évvel találkoztam vele, és finoman megjegyeztem neki, hogy »Magda asszony, ön nem akart az én anyám lenni.« Rosszul hallott. Hangosabban mondtam neki a nevemet. Mire ő: »És a Miklóssal mi van?« »Miklós a fiam« – válaszoltam. »Nem, én a nagybátyádra gondoltam« – tudakolózott. Ókút című regényében ugyanis azt írta, amikor a kamaszlány hazamegy a szüleihez, hogy: »Én majd a Gurigához megyek férjhez, mert az már tizenhét éves. A Zoli meg a Miki még gyerekek.« Zoli volt az apám, Miki meg a nagybátyám. Ergo Szabó Magda nem akart az anyám lenni. »De azóta tartok kutyát, hogy megtanultam apádtól, hogyan kell« – felelte. Mert még erre is emlékezett. Egyébként pedig nem volt gyereke, tehát ilyen szempontból lehettem volna. Hatalmas csúsztatás, de igaz.”

Ajánló