A csicsói gróf öröksége

Az már más kérdés, hogy a világban szétszóródott grófok és bárók nem is nagyon jártak errefelé. Élni akartak, és felejteni, nem pedig az elveszített otthon látványával kínozni magukat, vagy múzeumi látogatóként a vitrin üvegje mögött csodálni édesanyjuk egykori ékszereit. Sokan még akkor sem hitték, hogy „van visszatérni otthon”, amikor megdőlt az eleiket elűző kommunista rendszer, és a mindenre elszánt örökösök között is csak néhány akadt, aki nekivágott a szlovák restitúciós törvények dzsungelének. Ezek közé a kevesek közé tartozik a csicsói Kálnoky Alajos gróf, aki 1991-ben tért vissza szülőfalujába, hogy az elhanyagolt kastélyból újra otthont, a szétdarabolt termőföldekből virágzó birtokot teremtsen.
„Új életformát kellett
teremtenünk”
Kálnoky Alajos szikár, egyenes tartású úriember. Finom eleganciája azt sugallja, őt még úgy nevelték, hogy nem csak önmagát, az ősi nevet is képviseli. Filmekből és könyvekből szerzett benyomásaink alapján pont így képzeljük el a nemesembereket, de maga Kálnoky gróf nem sokat ad a címre és a rangra. Azt mondja, neki az is megfelel, ha Kálnoky úrnak szólítják, és jobban szereti, ha az embert, mint ha a grófot tisztelik benne.
„Több mint negyven évig Ausztriában éltem, ott hivatalosan nem is lehet használni a nemesi címeket, és különben sem mentünk volna sokra vele. Új, polgári életformát kellett kialakítanunk, és ebben minden emlék, minden gondolat, amely Csicsóhoz fűzött, csak teher lett volna. Pedig nem volt könnyű az elszakadás, főleg a szüleim számára nem, akik joggal érezhették úgy, hogy mindent elveszítettek, ami az addigi életüket jelentette. Én még csak tizennégy éves voltam, de már érzékeltem, hogy az új hatalom nem szívesen látott betolakodónak tart, és szeretne megszabadulni tőlünk. Amikor már a magyar iskolát is bezárták a faluban, szüleim úgy döntöttek, hogy mennünk kell. Először Letovicébe, a család morvaországi ágának birtokára költöztünk, de ott is csak 1948-ig maradhattunk, a kommunista puccs után szó szerint kikergettek az országból. Édesanyám szász származású, Schönburg lány volt, itthon a magyaron kívül németül beszéltünk, úgyhogy a választott hazánk Ausztria lett. Ott a háború után sokkal nagyobb volt a szegénység, mint Csehszlovákiában, a puszta megélhetésért kellett küzdenünk, csak a rokonság támogatására számíthattunk, amíg apám nem kapott számára megfelelő állást. A máltai lovagrend birtokait kezelte – ehhez értett is, hiszen Csicsóról bőven volt tapasztalata. Heten voltunk testvérek: Johanna, Mária, Sándor, Margaréta, Izabella, én és a húgom, Teréz. A testvéreim szétszéledtek a világban, Ausztriától Ausztráliáig, csak én és a húgom voltunk olyan szerencsések, hogy szakmát tanulhattunk. Végzett építészmérnökként 1961-ben megházasodtam, aztán sorban megszületett a hat lányom, és a stájerországi Frohnleitenből már olyan távolinak tűnt Csicsó, úgy elmosódott az emléke is, mint a körvonalak az ott készült régi fényképeken.”
„Nem hittük, hogy még visszajöhetünk”
A csicsóiak azonban akkor sem feledkeztek meg a kastély régi lakóiról, amikor abba már ki tudja honnan odacsábított szlovák telepesek költöztek, vagy a községi iskola működött benne. Az idősebbek gyakran emlegették azokat az időket, amikor a Kálnoky gyerekek esküvőjén a magyar nemesség színe-java ott ült a kis helyi templomban, és a lakodalmas kalácsból az egész falu népe lakmározott. A ma kilencvennégy éves Jezsó Julianna néni dohánytermesztő volt a grófi birtokon, és olykor bejáratos a kastélyba is. „Nagyon finom emberek voltak, de nyoma sem volt náluk a fényűzésnek, a magamutogató pazarlásnak – idézi fel a távoli múltat. Az öreg grófné, az Alajos anyja, olyan becsben tartotta a cselédeit meg a napszámosait, hogy ha valamelyik lebabázott, maga vitte hozzá a gyermekágyi komatálat. Le is szidott engem, amikor megszületett az egyik gyerekem, hogy nem szóltam neki. Hát, valahogy eszembe sem jutott, azt hittem a bérlőknek ez nem jár, pedig szívesen jött volna. A gyerekeink is együtt jártak iskolába, együtt játszottak a grófi gyerekekkel, Laci fiam el is szokta cserélni a tízóraiját az egyikkel, merthogy a kis gróf otthonról sose kapott zsíros kenyeret. Vali lányomat meg egyszer a grófné hívta be, hogy válasszon magának cipőt. Hát nem egy magas sarkút akart mindenáron? Pedig annak nem sok hasznát vette, járni se tudott benne! Törődtek velünk, lehetett betegség, szükség, bármiféle csapás, arra mindig számíthattunk, hogy a kastélyból érkezik segítség. Ezért örültem, amikor a fiatal gróf hazajött, mert ha az a világ már nem is jön vissza, legalább viszszakapta, ami őt illeti.”
Kálnoky gróf csak mosolyog, amikor elmondjuk neki, milyen tisztelettel és szeretettel emlegetik a falubeliek a családját. „A szüleim nagyon sokat tettek a faluért és az egész környékért, ennek köszönhető, hogy amikor tíz évvel ezelőtt hazajöttünk, szívesen fogadtak. Nem éltünk grófi életet; apám úgy nevelt, hogy a szerénységet és szorgalmat tartsam a legfőbb erénynek. Jártunk lovagolni, tanultunk táncolni, zongorázni, ezt mind megkövetelte az illem, de délutánonként együtt kergetőztünk a Lion- tónál a falusi gyerekekkel. Harminc cselédcsalád lakott itt a kastély körül, ezekkel mind napi érintkezésben voltunk, számunkra ez volt a természetes, nem a szalonok világa, ahová alig nyertünk betekintést. Az elemi iskolát valamennyien itt végeztük el, gimnáziumba aztán Budapestre vagy Pannonhalmára jártunk, de a tanulmányainkat nem tudtuk befejezni, mert közbejött a háború. Aztán minden megváltozott, a Beneš-dekrétumok alapján megfosztottak a vagyonunktól, az állampolgárságunktól, és a kastélyba telepeseket költöztettek. Megígértek nekik fűt-fát, kaptak földet is, de hát gazdálkodni nem tudtak, úgyhogy a legtöbb pár éven belül itt is hagyta az egészet. Az ötvenes években aztán tőlük is elvettek mindent, de erről már csak az újságokból értesültünk, és nem éreztünk elégtételt – éppolyan áldozatai voltak annak a rendszernek, mint mi. Arra sem gondolt közülünk senki, hogy egyszer még visszatérünk ide, még akkor sem ez járt az eszemben, amikor 1989 szeptemberében, negyven év múltán először jártam itt a bátyámmal. Csak néztem az elárvult, lepusztult épületet, amely egykor az otthonom volt, és arra gondoltam, talán jobb is, hogy nem élek a közelében, nem kell naponta szembesülnöm a látványnyal. Örültünk egymásnak a régi pajtásokkal, két napig egyfolytában mulattunk, mondták is páran néhány pohár bor után, hogy gyertek vissza, de talán maguk se gondolták komolyan. Sejteni, remélni lehetett, hogy az a rendszer a végét járja, de tudni nem tudhatta senki, mi is meglepődtünk, amikor alig két hónap múlva megbukott.”
„A családomnak
tartoztam ezzel”
A kommunizmus bukása Kálnoky Alajos gróf számára új kihívást, új felelősséget hozott. Az első restitúciós törvények jóváhagyása után a felesége, Lindi asszony unszolására szánta rá magát, hogy belefogjon a hatalmas munkába, és addigi élete minden jövedelmét a csicsói kastély felújításába fektesse.
„Járogattunk már Csicsóra, ismerősökhöz, de a kastélyt csak úgy nézegettük, mint egy régi képet, hogy ez is a miénk volt valaha, de az az idő már a múlté. Még amikor már adott volt a lehetőség, hogy visszakérjem a birtokot, akkor is haboztam. Gondoltam, mi a fenének kell ez nekem, megvan mindenem, de aztán hagytam magam meggyőzni, és amint elkezdtem az intézkedést a hivatalokban, már magam is úgy éreztem: tartozom annyival a családomnak, hogy ne hagyjam veszni az örökségemet. Részben szerencsénk is volt, hogy a kastélyban 1983-ig iskola működött, addig legalább úgy-ahogy karban tartották, bár a műemlékvédelemmel és a stílusok megtartásával nem sokat törődtek az átalakítások során. Kár, mert a kastélyt még az 1650-es években építették a Zichyek. Több átalakítást és tulajdonosváltást is megélt, édesapám 1904-ben örökölte az egyik nagynénjétől, Kálnoky Etelkától. A Kálnoky család gyökerei azonban nem felvidékiek, hanem erdélyiek – kétszáz évvel ezelőtt az őseim házasságok révén kerültek először a morvaországi Letovicébe, majd Csicsóra. Az oklevelek szerint I. Lajos király adományozta az egyik testőre István nevű fiának a nemesi rangot és a Sepsiszentgyörgy mellett található kőröspataki kastélyt, amiért az egy vadászaton megmentette az életét – ezért látható a Kálnokyak címerén egy átlőtt torkú medve. Később ez a család alapította a székelyföldi Kálnok falut, és fel is vette a település nevét, de a kőröspataki ág Kálnoky Ludmillával kihalt. Az ősi családi fészket Kálnoky Hugó, az újságíróként ismertté vált nagybátyám örökölte, ám a harmincas években ő is otthagyta, mert már nem tudott a birtok jövedelméből megélni. Néhány éve az unokája, Kálnoky Tibor költözött vissza Erdélybe, és idegenforgalomban vállalkozik, afféle parasztházakat működtet. Ezek jövedelemből talán egyszer még helyrehozhatja a két romos családi kastélyt, amelyeket visszakapott az államtól. Sándor bátyám is visszaköltözött Letovicébe, nyolcvanévesen is folyton úton van Morvaország és Ausztrália között, ahová 1949-ben kivándorolt. A többiek – velem együtt még öten vagyunk életben – mind úgy fogadták a hírt, hogy Csicsó újra a miénk lehet, mint valami csodát. Én inkább racionális alkat vagyok, mint nosztalgiázó, de mindezt végiggondoltam, amikor döntenem kellett, és a végeredmény csak az lehetett, hogy állok elébe. Most már felelős vagyok a csicsói kastélyért, mindazért, amit régen a szüleim is vállaltak, mert ők még nemzedékekben, nem csak holnapokban mérték az időt. Apám csicsói és nagymegyeri kegyúr volt; ez azt jelenti, hogy a templom karbantartása az ő feladata volt, és ő hagyta jóvá a helyi plébános kinevezését is. Ma ez már nem létezik, éppolyan csicsói polgár vagyok, mint a többiek, de azért úgy érzem, kötelességem annyit vállalni a helyi terhekből és kiadásokból, amennyit bírok.”
Esküvők a kastélyban
Kálnoky gróf nyolc évig, amíg a felújítás tartott, az egyik toronyban kialakított kis lakásban lakott. Két éve költözött be a kastélyba, és az ünnepélyes házszentelőre ismét az egész falu népe hivatalos volt. Ugyanúgy, mint a kastélykápolna és az épület homlokzatán egy fali fülkében álló Mária-szobor újraszentelésére. A szobrot és a kápolna oltárát is a helyi templomban őrizték meg, talán nem is számolva azzal, hogy egyszer még visszakerülnek eredeti helyükre, és visszaáll a régi rend. Mégis így van, kívülről a kastély szebb, mint fénykorában. Kálnoky gróf, akinek évekig a nevét is csak suttogva lehetett kiejteni, ma a csicsói vadásztársaság tagja, és az angolparkban is nyílnak már a rózsák, amelyeket Lindi grófné ültetett A több mint negyven szoba berendezése még hiányos, de hát pár év alatt nem is lehet pótolni mindazt, amit az elődök nemzedékeken át gyűjtöttek össze. A Frohnleitenből hozott holmi nagy része is dobozokban áll még az előcsarnokban, de lassan minden a helyére kerül, hiszen a hat Kálnoky lány és a tizennégy unoka egyre gyakrabban jön Csicsóra.
„Tulajdonképpen az is a lányaimnak köszönhető, hogy elkezdődött itt az érdemi munka. 1995-ben Alexandra kitalálta, hogy Csicsón akar férjhez menni, és legalább az ebédlőt rendbe kellett hoznunk, hogy legyen hol leültetnünk a vendégeket. Azóta már négy esküvőt és két keresztelőt tartottunk itt, és a meghívottak láthatták, hogy megint elkészült egy folyosó, egy lépcsőház, néhány szoba. Ezek persze már nem voltak olyan világraszóló lakodalmak, mint régen, de még az én lányaim is az ükanyjuk csipkefátylát viselték, és valószínűleg az unokáim is azt fogják. Magam is meglepődtem, milyen fontos ez nekik, mert sosem hangsúlyoztam a származásukat, ha beszéltem is a családomról, számukra az mese volt. A feleségem is jelentős német nemesi családból, az Oer dinasztiából származik, de ő sem akart grófkisasszonyokat nevelni a lányaiból. Mégis – talán annak köszönhetően, hogy milyen körökben mozogtunk – a hat vejem közül négy szintén nemesi család sarja. Ma Eleonóra Franciaországban él, lakberendező, Ludmilla mérnöki oklevelet szerzett, és Dél-Tirolban telepedett le, Alexandra filmesnek indult, de most a gyerekeit neveli Karintiában, Ilona Berlinben keramikus-szobrász, Johanna kerttervező mérnök, részben Angliában, részben Ausztriában él, Mária pedig egy bécsi bankban dolgozik. Most már a legszűkebb család is huszonnyolc fő, és ha évente egyszer-kétszer összejövünk Csicsón, újra megtelik élettel a kastély. Egyébként csak én tartózkodom itt rendszeresen, és Ludmilla lányom férje, Sigmund, aki a gyümölcsösben gazdálkodik; ő telepítette a grófi almást is, ahogy a falubeliek hívják. A feleségem még dolgozik, az osztrák orvosi kamara megelőzési programjáért felelős, de amint nyugdíjba vonul, ő is ideköltözik. Én bízom benne, hogy lassan újra olyan családi fészek lesz a csicsói kastély, ahol az unokáink a vakációt töltik, és ahol jeles ünnepeken valamennyien körbeüljük az asztalt.

Ajánló